2013. február 27., szerda

Változások

Sokat gondolkoztam a változások hozadékain, hogy miféle lelki profit számolhat belőlük, hogy merre visz az az  út, ami a változást hozza, vagy jobb lenne belesüppedni az állandóság mindennapjaiba. Kis családunk a tavasz közeledtével változásokat él meg, nem is kicsiket. 2 hónap itthonlét után után, vasárnap apjuk újra útra kélt, messzire, mint legutóbb és sokáig nem látjuk. Az előző ilyen etapot az én lelkem viselte meg a legjobban, a mostanit, pedig Szonjáé. Pontosan azért, mert érti, tudja és van már fogalma arról, hogy milyen hosszú is 1-2 hónap. Kedden már produkált is egy hasfájást az óvodában, rutinrókaként az új óvó néninek, (aki egyébként egy tünemény, de erről majd egy másik posztban) aki a kellőképpen hatásos előadás hozadékaként hívott, hogy jó lenne ha mennék. Ami fogadott, erős hüppögés és bucira sírt szemek. Tudni kell ehhez, hogy van azért egy hasfájásos alapproblémánk, miszerint a nagydolgait hazahozza, mert zavarja, hogy többen vannak, hogy sürgetik. Szóval ez is egy ilyen kaksis téma volt és miután lerendeztük, hazafelé már csacsogva jött és fel volt háborodva, amikor nem ehetett marhapörköltet nokedlivel ebédre. Délután aztán erről beszélgettünk, hogy miért is fontos ott kaksizni és miért nem szabad eltúlozni (manipulálni) más embereket. Azt hiszem megértette. A másik nagy változás kicsi Kira életében, az "oji", ahogy ő emlegeti naponta 30x. Én úgy emlékszem tegnap volt szór róla, hogy Kira oviba megy fél év múlva, de maximum tegnapelőtt. Aztán azt veszem észre, hogy még van 5 napunk ebből a szimbiózisból és nagyon-nagyon erőlködöm, hogy elengedjem, közben meg úgy hagynám magam mellett még, olyan törékeny és kicsi és ha ő is it thagy ki lesz nekem a picike babám. Aztán tegnap hívott a főnököm, hogy MINDJÁRT! munkába kell állnom, hát bakker, muszáj ezzel stresszelni engem. Szóval annyit a változásokról, hogy van ami jó lsd munka Tibinek, ami ebben rossz az meg a az, hogy megbomlott az egységünk és újra egyedülálló anya lettem, ideiglenesen legalábbis. Itt van aztán az óvoda téma, KicsiKira keblemről való elrablása, egyrészt tudom, hogy jó lesz, hogy én már kevés vagyok, hogy igenis a kis fiókának próbálgatni kell a szárnyait és a tojáshéj a fenekén már csak az én anyai szívemben létezik. Egy picike bogár van a fejemben csak, az első találkozás prücsök óvónéniével nem volt túl sikeres, mondjuk úgy nem kapta meg a bizalmam. Az még aggályosabb, hogy Szonja imádott óvónénie partizánakciót hajtott, hogy hozzá kerüljön a legkisebb Garami is, de egyenlőre zárt ajtókat dönget. Próbálok előítéletmentes lenni, hisz mindenkinek jár 1 (2-3) esély, remélem, hogy az első találkozás ívétől csak felfelé megyünk.
Kirát sikerült még ovi előtt besokkolni, ugyanis hajilag nem hajaz a nővérére és Heni és Zita, dacolva áradó folyókkal (oké hatásvadász vagyok) eljöttek hozzánk, hogy a szőke Pumuklinkat megzabolázzuk. Hááááát nem volt egyszerű, nagyon nem. Mert ő hosszú hajat akar és nem érdekelte (konkrétan leszarta, hogy mamát is megkopasztották) hogy dicsérjük agyba-főbe, pengeszájjal ülte végig a procedúrát és Hencsinknek is komoly meló volt, hogy haverfelvételt kapjon az akciója után. A lányok édesek voltak, igazi mesterhármas, Kira sérója pedig übercukker lett, bár este még kérte a hosszút. :) Őszintén mondom, ha hagyná csatolni, felfogni azt a pár szál haját talán, nem lógna a szemébe és nem lenne szöszös stb.,  de nekem édibédibb így és olyan puszilgatnivaló a nyaka :) Köszönjük drága barátném :)
Összességében a változás mindig hozz magával valamit, hogy jót vagy rosszat, nem tudhatjuk, de mérlegre rakva inkább mindkettőt. Minden változás valami újnak a kezdte és reméljük, hogy ez az új jobb. Ahogy nem mindig jó a monotón állandóság nem.




2013. február 24., vasárnap

Akkor a tegnapi jutalomjátékról :)





Szóval megérkeztünk Miskolcra és nem csupán azért, mert ügyes volt, hanem mert olyan keveset vagyunk kettesben, választhatott, hogy mit szeretne csinálni. Nagy kék bociszemekkel csak nézett és vigyorgott, hogy most aztán ő döntheti el, hogyan is telik a nap. Hát igazi nőci, plázázni akart. :) Pffff...oké-oké, bevallom ezt tőlem örökölte, én is szeretek diszkontálni. Mivel még nem voltak nyitva az üzletek, mozgólépcsőzött úgy harminc kört, szaladgált, mint a mérgezett egét, játékautózott és gurgulázva nevetett. Az eladók csak mosolyogtak, amikor ő volt az első aki betépett az ajtón. Mivel én nagyon szeretem a H&M üzletet oda mentünk és választhatott magának valamit, oké-oké a HK-is minibőröndről lebeszéltem, (5 rugó volt bakker, azért már egy utazóbőröndöt veszek) aztán talált egy HK-is felsőt, de az meg nem volt a méretében. Mivel HK hajkeféje már van a kezébe vett egy pónisat és egy aranyhajasat, majd közölte, hogy most neki le kell ülni, hogy választani tudjon. 5 percig kucorgott egy próbababa lábán, végül az Aranyhajassal a pénztárhoz vonult,(miközben fésülte magát, hogy ez a szuper hajkefe egyáltalán nem húz és jó lesz suliba) és fizetett (a pénztárcámból), innen Mekibe mentünk, majd a Kocsonyafesztiválra. Itt kipróbálta az összes játékot, bokáig áztunk a latyakban, majd elszörnyülködtem azon, hogy milyen drága minden, és menny ember van, majd mielőtt eltiport volna a tömeg kereket oldottunk és elmentünk a zöldségpiacra. Szeretem ezt a piacot, a lángos illatot, a hegyekben álló gyümölcsöket, a hordóból kóstolható savanyúságokat. A buszon szó szerint kifeküdtünk és csacsogtunk hazáig.Mert ugye ehhez a programhoz még hozzá kell adni a 3 órás rendezvényt, ahol átvette a díjat :) Jó volt egy kicsit csak vele lenni. Annyira élvezte, én pedig beígértem neki, hogy félévente csinálunk egy ilyen napot, megvolt a válasz a kis elefántot akarja legközelebb látni, oda már Kirát is visszük :)

2013. február 23., szombat

Amikor anya szive nagyot dobban...

Olyan 1 hónapja kezdődött, Szonja az egyik délután a kezembe nyomott egy nevére szóló cetlit, miszerint a modellezők  rajzversenyt hirdettek, "Vonatozzunk" címmel. Nem vagyok büszke rá, de azzal a lendülettel bedobtam a cetlit a szekrénybe és el is felejtkeztem róla. Aztán egyik nap kérdezte óvónéni, hogy kész-e a vonat, én meg csak pislogtam, mint béka a miskolci kocsonyába. Aztán megígértük, hogy reggel visszük, mint utolsó határidőt a postai feladás napját. Aznap délután Szonját elkapta a szapora, de ő nagyon szeret rajzolni, mindenhová, bármikor, igen az összes helyiségünk, ami nem csempézett viseli rajzmániáját. Akárhogy is faragtuk azonban a családfánkat, sehol-senki nem volt tehetséges a ceruzaforgatásban, ő emellett még kreatív is. Mivel másnap is beteg volt, így mert megígértem, én vittem fel a rajzot az oviba. Aztán elfelejtettem az egészet, egészen szerdáig, amikor is felhívott óvónéni, lediktált egy számot és közölte, hogy hívjam fel és mondjam, én vagyok Garami Szonja anyukája, még viccelődtem is, hogy mi az meguntátok a csöppöm és kirúgtok. A vonal másik végén egy fiatalember közölte, hogy díjazott lett a lányom és ma tudom a stílusos a vonat lenne, de mi felbuszoztunk Miskolcra. Kaptunk tiszteletjegyet és mondta az elnök, hogy kifelé menet keressük meg. Mondtam oké, akkor megkeressük a rajzot, csak vigyorgott, hogy nem lesz nehéz. Elvarázsolódtunk a szebbnél szebb modellek láttán, egy gimi hatalmas termei voltak tele, elmosolyogtam a gyereklelkű apukákon, akik ecsettel porolták terepasztalon  pöfögő kincseiket. Elérzékenyültem a nagypapáktól, akik elhozták ide fiúunokáikat. Aztán egy kosárlabdapályára értünk, ahol a hatalmas falak a "pályaművekkel" voltak kitapétázva. Megláttam egy kiemelt részt a nyertesekkel, az ovis kategória 3. helyezettje az én kicsi kincsem, a legkisebb mind között. Meghatódtam na és annyira, de annyira büszke voltam rá, hogy csak szorongattam. Minden zavar nélkül megköszönte az ajándékokat, elsorolta, hány éves, honnan jött, miért tetszik neki a saját maga alkotta "szivárványvonat". Egyetlen nüansz volt, hiába no a gratuláló kézfogást még sosem gyakorolta, és nyújtott jobb kézre egy bal pacsit adott. :) Úgyhogy ez a mi napunk volt, vagyis az övé, minden úgy történt, ahogy szerette volna, mit nekünk, latyak, eső, igazi csajos napot tartottunk, Tőlem ez volt az ajándéka, de erről majd holnap! :)






2013. február 22., péntek

Ha néha nem látnátok a napos oldalt :)

Kevés olyan ember van, aki nem hallott még Nick Vujicicról, legalábbis ha engem olvasol, akkor biztosan, hiszen már írtam róla. Ő az a férfi, aki 1982-ben kéz és láb nélkül született, és mára sok ezer embernek ad reményt és bátorítást előadásaival. Ha mégsem hallottatok róla, akkor tessék guglizni és látni fogjátok, hogy áprilisban eljön hozzánk is, remélem ott találkozunk, addig is lista magamnak, elolvasni a könyvét:) Nemrégiben apuka lett :)
Gyönyörű ez a fotó, benne van minden a kicsi fiú ölelése karok nélkül, a hit és az akarat, a cél, a remény. Annyi mindenen kesergünk nap, mint nap. Én ma azon, hogy utálom a havat és tavaszt akarok, hogy a latyakban átázott a cipőm, hogy ismét elkéstünk oviból, hogy a kanapé mögé esett a könyvem. Közben mindez semmiség, apró bosszúságok ezek. Ha ránézel Nickre, mit látsz? Egy apukát, egy boldog embert, hitet és reményt. Nem látod a fogyatékosságát, a lelki szemeiddel biztosan nem. Hiszem, hogy nagy szükségünk van Nickre, nekem is, a pikírt humorára, a töretlen életigenlésére, a karok nélküli szívölelésére. Sok sérült embert ismerek, párat kiemelnék. Egy fiú, aki autóbalesetben elvesztette a testvérét, az egyik lábát és az egyik szemét. Megnősült, gyerekei vannak, lót-fut, biciklizik, és vállalja magát. Legutóbb célkeresztes műszemmel láttam, amikor megdicsértem, milyen kafa, ki akarta kapni, hogy megnézzem :) A másik fiú végtaghiányos, befordulva él és görcsösen próbálja kapcsolatait építeni, sikertelenül. Az ok egyszerű, nem fogadják el mások, mert ő sem tudja elfogadni saját magát, nincsenek céljai és ezt mindenki csak magának alkothat. Emlékszem egy idős bácsira az intézetből, lebénult, mégis hitt, apró pici célokat tűztünk ki, hitt benne, hogy járni fog, én meg benne hittem. Haladtunk napról-napra, szó szerint ujjongva a centis sikereknek. Sosem adta fel, fél év verejtékével sétáltunk a folyosón, senki nem hitt benne, de nem is kellett, ő hitt magában és ennél több nem kell...
 Nicktől:
"Én dönthetek. Te dönthetsz. Úgy is dönthetünk, hogy kitartunk a csalódásaink és a hibáink mellett. Dönthetünk úgy, hogy keserűek, dühösek vagy szomorúak maradunk. Vagy amikor nehézségekkel és bántó emberekkel kerülünk szembe, dönthetünk úgy is, hogy tanulunk a tapasztalatainkból, és továbblépünk, és vállaljuk a felelősséget a saját boldogulásunkért."
"…a megpróbáltatásaink lehetőséget adnak arra, hogy felfedezzük azt a személyt, akivé válnunk kell, és hogy képesek legyünk eme ajándékot mások boldogulására is megosztani."

2013. február 20., szerda

Süt a nap, ragyognak a mosolyok :)

***
"Anya idehajoltatod nekem a főzeléket, hogy megnézzem, hogy néz ki?"

***
- "A kisbabák, hogy kerülnek a hasunkba?"
- Kérdezd meg apát. (hökk és hárítás).
- "Apa a kisbabák, hogy kerülnek a hasunkba?"
- Kicsim eszek, lenyelem és elmondom. (Apa időnyerésre játszik, próbálom kisegiteni):
- Tudod ha egy bácsi és egy néni nagyon szeretik egymást, akkor kerülhet a néni hasába kisbaba. (ezek után újra apához fordul).
-  "De hogy?"
- Szerintem kérdezd meg mamát ő már idős és tapasztalt biztosan tudja. (A csendes szemlélő mama, ekkor megszólal:
- Elmentek Ti a...... :)

***

- Bundi szerintem Szonja beteg, tuti lázas, mert magától pakolja el a játékokat.
- "Dehogy, el vagyok varázsolva."
- Akkor én szeretném ha így maradnál.

***

Este az ágyban:
- "Anya mesélsz csak egy olyan vékonyat, mint az ujjam?"
- Oké, találj ki három állatot, akiről szóljon a mese.
- "Kutya, cica, mókus."
- Egyszer volt egy kutya Morzsi és egy cica, Cilike.
- "Neeeeem a kutyát Szulikának hívták, a cicát meg Málna-Eper Öntetnek.
- Hiába no, a mesék is modernizálódnak :)

***

Tolja befelé az óvoda bejárati ajtaját, de nem bírja, mert nehéz, segitek neki, mire vigyorogva közli:
- "Kira nem fog tudni elszökni az oviból, mert nem bírja kinyitni az ajtót." (szép remények)

***

Apjukkal a ház külső színezéséről beszélgetünk:
" Apaaa legyen rózsaszín, kék csíkokkal és sárga csillagokkal.

***
Böfög egy orbitálisat:
"Bocsika, ezt Goofytól tanultam."

***
"Fáj a hüvelyklábujjam."

***

"Apa öntesz magamnak is gyümilét?"

***
Téma volt nálunk az elefántbébi születése:
- "Anya a picike elefántnak olyan pelusa van, amiből a kicsike farka hátul kilóg?" 
- Nem kicsim az elefánt a földre kakál.
- "Fúújj, de undoritó, látszik, hogy még nagyon kicsi."  

***

Bónusz Kirától:
Mindketten a mosdóban vannak, apa pisil, Kira a ragacsos mancsait mossa. Apa tenné el az eltennivalót, Kira pedig letép egy darab wc papírt:
"Tessék apa, töjöld meg a pöpidet."

***



2013. február 17., vasárnap

Minibige tavaszt érez




Kicsit hosszúra nyúlt már ez a tél, nem is a hó, nem is a fagy, hanem a latyak a sár, a köd, a szutyok és a levegő szennyezettsége. Az embernek kedve nincs kedve kimenni ebben az időben. Mondanom sem kell a csajok kellő óraszámú bent töltött idő után már egymás és az én idegeimre mennek. Muszáj őket megfuttatni kint, aminek egyrészt Ricsmond is fölöttébb örül, valamint a mosógépünk is, mert éjt nappallá téve duruzsolhat. Azt ugye mondanom sem kell, hogy Szonja újfent betaknyosodott, vörös az orra, mert nincs az az az Isten és lemondó pápa, akinek a kedvéért kifújná az orrát. Már mindent bevettem, de tényleg, akkor sem, leszívhatjuk porszívóval, de azt fújhatjuk, hogy fújja. Ha van ötletetek azon kívül, hogy tollfújás, szájbefogás, orrlyukbefogás stb nagyon szívesen vennénk, ennek okán 1 nappal meghosszabbítjuk a hétvégét. Azért a kibújó hóvirágok, már sejtetni engedik, hogy nem csak ragasztott virágaink lesznek, hanem kihajtanak a kiskertben is. A hóvirágokról mindig apa jut eszembe, sokat dolgozott tőlünk távol, de virágot mindig kaptunk anyuval, a legszebb emlékem, amikor levélben küldte el nőnapra a lepréselt hóvirágot, azóta bármikor meglátom ezt a kis fehér csodát az a levél és apa jut eszembe. Legkisebbünk azonban, már minden zsigerében tavaszt érez, egyszóval bepasizott. A szőke, seprűpillájú kék szemű Bonca fiatalúr elrabolta a szívét és viszont. Annyira édesek, Bonca a vehemenciájával, ahogy lesmacizza szíve hölgyét, kishölgy, ahogy 5 percig kéreti magát, majd lohol utána, amolyan fussak el, álljak meg, á inkább megbotlom kategóriában. Ma is nálunk jártak és édesen összekucorodva sutyorogtak, hogy miről fogalmam nincs, hiszen a fiatalúr nem beszél, de a Kirát már elepedve tisztán ejti, Kira meg hordja neki az enni-innivalót, simogatja ha sír valamiért, szóval igaz tenyeres-talpas naccsád, aki tuja, hogy a férfi szívéhez az út a gyomrán keresztül vezet. Szonja meg tyúkanyóként (gyertyatartóként) terelgeti őket. A legviccesebb mégis a búcsúzkodásuk, ahogy ölelik egymást, szórják a puszikat, integetnek az ablakból egymásnak, majd Kira közli, hogy "menjünk Boncához". Hiába no az érzés ugyanaz, legyen az ember 2, 22 vagy 72 éves.:)Szóval kitartás a tavasz már itt jár a kertek alatt.

2013. február 16., szombat

Ilyen egyszerű ez kérem szépen

- Anya Te mitől vagy ilyen boldog?
- Arról, hogy van két gyönyörű és okos kislányom. Apa: Meg egy csodálatos férjed.
- És Te mitől vagy boldog Szonja?
- Attól, hogy mosolyog a szám.

2013. február 12., kedd

Kilóg a Kiratappancs

Mióta megszületett sokat gondolkodtam...vajon ezek a lábacskák milyen utat fognak bejárni? Sokszor elesnek majd? Lesz mindig erő bennük újra felállni? Nem tudom a válaszokat, de azt igen, hogy még erő van a két kezemben támasza leszek, ha elfáradna. Hiszen gyermekem van, ami azt jelenti az emberre szavazok. Gyermekem van, ezzel azt mondom a világnak, megszülettem, kipróbáltam az életet és olyan jónak találtam, hogy úgy döntöttem érdemes megismételni...2x is :o)

2013. február 11., hétfő

Nálunk is tart az őrület :o)


Hóhóhóhóhóhóhóhóhóhóhóhóhóhóhóhóhó

Alvószánkós

Hósorozatlövő

Félkómásan oviba szánkózó

Megfagyott hóvirágok :(

Kuckuc, jobb szélső az ivadékgyártmány :)
Mostanság, na jó az el múlt két év hozadékaként szeretem a havat, leginkább azért lettünk ilyen nagy haverok, mert ha van hó, akkor csúszik a szánkó és ha csúszik a szánkó, akkor hamarabb feljutunk az oviba, meg haza is és nem kell Szoninak kakadu módjára szajkóznom, hogy gyeremár mert elkésünk, gyeremár mert már mindenki visszafelé jön, gyeremár mert már szól a harang stb. Úgyhogy a tegnapi havazásnak én személy szerint örültem, mert akkor még nem sejtettem, hogy a hó miatt megrokkanok. Szóval tudni kell, hogy van egy kis és egy nagy szánkónk és én a kicsit szeretem, könnyű, jól csúszik, nem esik róla nagyot az utazó. Reggel nem találtam a kicsi szánkót, Bundi meg félalvó állapotban azt sem tudta hol van, nemhogy miről beszélek. Aztán az olvadás-fagyás mechanizmusaként be volt fagyva a kiskapunk, addig feszegettem a felső zárat, míg lekapta egy körmöm. Az út úgy csúszott, hogy alig bírtam talpon maradni, úgyhogy csak hátravicsorogtam Szonira, amikor közölte, hogy fussunk. Aztán a hivatal előtt, egy akkorát zakóztam hátra, hogy azt hittem innen fel nem kelek. Mivel tele volt az egész tér, hipergyorsan felpattantam, úgyhogy azért nézett mindenki minket, mert édes gyerekem (a büdös kölke)fetrengve röhögött a hóban, hogy anya, hogy seggre estél. Miután erőltetett menetben felhúztam a hegyre a hátsóját, gondoltam én otthagyom a szánkót, délután majd hazahúzom rajta. (K.....szar ötlet volt). Miután hazaértem (vonszoltam magam)  Kira is konstatálta, hogy esik a hó és nem lehetek olyan szar anya, hogy ne vigyem ki őt is szánkózni. (és igaza volt). Pehelysúlyából adódóan és mivel kilomiztuk a kisszánkót (Ricsi lehúzta a pincébe) és nekiindultunk. "Csak" 2x ültem seggre (nagyon nőiesen égnek meredő lábakkal lsd nőgyógyászati rákszűrés) és szidtam minden autóst, akik a sík jégen csúszkáltak jobbra-balra nyári gumival! Volt egy pillanata, amikor gyerekestől-szánkóstól az árokba ugrottam. Kira egyébként annyira élvezte a szánkózást, hogy elaludt. (Az áruló). Majd hazaérve csak azért ébredt fel, hogy úgy fülön vágjon hógolyóval, hogy még most sem hallok. Megnéztük, hogy a kis hóvirágaink már tavaszt éreztek és megfagytak szegények, majd azt vettem észre, hogy már mehetek is a nagyért. Igen ám, csak közben erős olvadásnak indult a dolog, valamint ahol hó volt oda véletlenszerűen 50 cm-ként 3kg-nyi szóróanyagot helyeztek, nem ám szétosztva, ezt pedig kellemesen verték ránk a kocsik. (Az ötletgazdának innen üzenem, hogy szüljön sünt farfekvéssel). A kép, ahogy haza jöttünk, ívben meghajolva, vörös fejjel húzom a 25kg-os lányom a betonon or szóróanyagbuckákon, a vállamon 2kg narancs és 2kg alma kombóval, "szabad" kezemben 1 db tojástartóból készített kukaccal, amit meg nem fog a gyártója, mert nekem csinálta. Csoda-e, hogy zilált lelkiállapotomban egy akadálynál akkorát rántottam a csajom, hogy amolyan kengyelfutó módjára fejjel beleállt a latyakba. Ezen úgy megsértődött, hogy hazáig nem szólt hozzám, bosszúból tovább fékezte lábbal a szánkót! Hazaértünk, jelen pillanatban fáj a fülem, a bal kezem, a vállam, a hátam és a derekam, belilult a seggem, nem birok fűteni normálisan a kazánban, mert hideg van. Bundit felhívtam,(egy haverja hívta segíteni lakásfelújítani)  hogy szénlapátolási útmutatót kérjek, de kiröhögött.(Épp hallom, hogy matat lent, úgyhogy meleg már lesz)Effektíve nem birok felállni innen, de ha le is kell csúsznom, mint egy csigának, akkor is eltüntetem azt a két szánkót, mert nálunk vége van a télnek úgy döntöttem.

2013. február 9., szombat

Mókuskerék...


Tudom jobban szeretitek a humoros, vicces és nem kevésbé saját magamon/magunkon ironizáló bejegyzéseimet, de ez most nem ilyen lesz. A téma a munkafront, melyen most éppen csatavesztésre állunk. Mivel célom volt anno mindjárt 6 éve (OMG), hogy ez a blog mentes lesz minden politikai felhangtól, így most sem fogok az írásaimban fröcskölni senkit, de gondolatban mostanság elég sokat jár az eszemben a csipje meg a kakas, különböző vezetéknevekkel kombinálva. Decemberben hazaért ugye Bundásom 2 hónap után, ez a munka pontosan arra volt elég, hogy lenullázzuk magunkat, hogy befizessük az elmaradásainkat ésatöbbi. Mindig ez van, az igazi mókuskerék a mézesmadzaggal, a végén meg a lyukas mogyoró. Azóta semmi....sehol, csak ígéretek garmada, hogy majd ekkor és ekkor. Mivel ő már teljesen kiakadt ettől, én ültem neki és kerestem és önéletrajzot küldtem és telefonszámot gyűjtöttem. Tény, hogy itthon már nem keresek neki munkát, nincs értelme, erre már rájöttünk. A legújabb lehúzós történetek, hogy fizess be ennyi és ennyi euró or forintot és száll is a galamb a szádba. Tudom, hogy van aki befizeti, mert mi is tettünk már ilyet, amikor már mindent felad az ember. Feszült, elhiszem, mert ő amolyan konzervatív férfi ezen a téren, igenis kutya kötelességének érzi, hogy eltartsa a családját, ha lenne hol és miből. Jó szakember ezt merem állítani, soha nem volt a munkájára panasz és olyan logikája van, amin én csak bámulok.  A mostani jövedelme pedig 22800ft. Aztán itt vagyok én jelenleg gyesen, a jövedelmem 25700 ft és a két gyerekre járó 26600 családi. Hát nem kell hozzá matematikusnak lenni, hogy kiszámoljam a havi jövedelmünk 75100 ft. Mivel voltam olyan balga és nagyravágyó, hogy "ingyenes" oktatással egyetemre jártam, a nyakunkon még havi 40000ft hitel, igaz már csak 1-2 évig. 35100ft egész  hónapra, ha nem lenne anyukám kevéske nyugdíja, akkor valószínűleg kenyér-tej sem lenne az asztalunkon már a hónap végén. Közben meg sokszor elmondom, hogy hova jutottunk, nekünk kellene segíteni őt. A "brutálisan" lecsökkentett rezsiköltségeinkről már nem is beszélek. A héten beadtam a munkahelyemre a papírokat a munkába álláshoz, 17 éve vagyok itt, most azt kaptam, persze nem face to face, hanem hátulról mellbe, hogy nincs olyan munkakör ami a végzettségemnek megfelelő. Nem nagyképűségből mondom, de pár keményfedeles végzettséget be tudnék mutatni. Az új főnököm pedig nem érti, hogy 6 év távollét után miért akar mindenki velem dolgozni.Halkan jegyzem meg, ez hatalmas öröm volt a lelkemnek, ahogy látni azt is, hogy a volt mentorátjaim szeretnek, és megköszönik amit adtam magamból.  Közölték, azt is, hogy tanuljak még, hiába no a jó pap is, tanulnék is, de miből? Érdekes lesz a munkába állásom az biztos. A sors fura fintoraként azóta tudtuk meg mi az a pénztelenség, amióta megszülettek a lányuk, no nem miattuk, hanem talán a sors fintora, hogy valamit-valamiért. Azt hiszem ennek ellenére, vagy talán éppen ezért nem vagyunk elkeseredve, mert minden napunkat bearanyozzák és talán nem is lenne értelme az életünknek, ha ők nem születtek volna meg, még ha néha kötéltáncot járnak is az idegeimen. :) Ami miatt mégis sokat gondolkozok azon, hogy mifelé tartunk az két dolog, mindkettővel 1-2 napja szembesültem. Az egyik egy kisgyerek az oviban, aki minden reggel üvölt, mert éhes, mert az utolsó étel, amit megeszik az az előző napi uzsonna, hogy a hétvégén mi van, abba bele se merek gondolni. Persze ilyenkor mindig akad valami amit megkaphat, ha más nem az óvónéni keksze, de ez akkor is szörnyű. A másik pedig egy 4 gyerekes apuka, aki könnyes szemmel mesélte el nekem, hogy alig két hét és bevonul a börtönbe, mert a csekkek befizetése helyett, azt választotta, hogy egyenek a gyerekei és fát vett, ami mellett melegedhetnek. Tudom sorsod Borsod, mert mi hátrányosabbak vagyunk a hátrányosabbnál is. Akkor is fel kell tennem a kérdést, meddig még? Menne innen mindenki, de hová és miből? Szóval a helyzet északon nagyon szar és tényleg nincs már az emberekben remény és hit. Nincs mosoly és nincs szeretet. Én pedig nem tudom és nem is akarom ezt elfogadni. Ha bárkit is lehúztam volna ezzel a bejegyzéssel elnézést kérek érte és az sem volt célom, hogy sajnáljanak, mert amíg van két kezem, addig megoldjuk valahogy. Egy kérésem lenne, ha hallotok-láttok valakitől külföldi munkalehetőséget lakatosnak, aki tud hegeszteni is erről bizonyítványok természetesen vannak, szakmai szinten beszél németül, akkor gondoljatok Bundásomra.....ha meg éppen Bora-Borára mentek a lottó ötösből, akkor rám. :)

2013. február 8., péntek

Dumadumaduma :o)


***

Varázsszó Szonja módra: 
"Csiribú, csirábá, hókuszpóki!"

***
- "Anya mesélsz a halvadászról?"
- Az nem halvadász, hanem horgász.
- "Neeem, a halvadász a horgászra vadászik!"

***
 "Oviban vérzett a lábam, nézd csak ez a vérzésem helye."

***
"Annának adtam örökbe egy hajgumim, ugyanolyat, mint az enyém és nagyon boldog volt így mosolygott."

***
"Anya, Kira nem kaphat kakaót, mert nem van fekve!"

***
"Itt az ekéző, ekézzé Kira!" - az evező még mindig nem megy :)

***

Szonja este fésülködik (kb 5 év alatt 2x láttam), befújja a füle mögött a parfümömmel,majd megy az apjához az ágyba:
"Megjöttem szerelmem!"

***

"Egy bottal kellene próbálkoznunk Kira, hogy leverjük azt a képet."

***

Megjelenik a fején egy tekercs WC-papirral:
"Én vagyok a budikirálynő."

***

Az arcomtól 2cm-re a szemebe néz és közli:
"Legelőször rusnya béka, te kerülsz be a fazékba." 

***
Szoni büntetésben van az ágyán, de kiszökik és Kira észreveszi:
"Naaa, majsz vissza ágyadra!"

***
Kira hozza nekem a banánhéjat, mert a banánból nem kínált meg:
"Tessék, szejeted?"

***

Apa megy Kirának kitörölni a fenekét:
- Na hol a nyunyu?
- "Itt hátul."

***
Vacsorázunk:
 - Szonja, Te mennyi melegszendvicset kérsz?
- "Egyet."
- Te Kira?
- "Sokat!"

***

- Szonja csak 10 mp-re maradj csendben.
- "Gabika daduska tudja, hogy maradjon a szó a számba!"
- Hogy?
- "Hát azt nem tudom, mert még csak másoktól hallottam, de tudja."

***
Hagymát szeletelek:
"Sírnak a könnyeid hmmm?"

***

- "Anya kiwit szeretnék enni!"
- Nem tűnt fel kicsim, hogy azt pucolom éppen.
- " De feltűnt, csak nem vettem észre."

***

"Ez olyan, mint a másik pizsi, csak másmilyen."

***

David Guetta-tól a Turn me on megy a rádióban:
"Miért énekli azt, hogy kamion?"

***
Ülök a gépnél mert Traff-cityt akar játszani, küldöm az apjához, hogy kérdezze meg a jelszót:
- "Apa mi a jelszó?"
- Hat darab dupla v és egy nulla.
- "Anya, hat darab nulla és egy dupla."

***





2013. február 7., csütörtök

Igazolt hiányzás

Nos, az úgy volt, hogy az a nagy ünnepi habzsi-dőzsi után legkisebbikünk kivételével az egész famíliának sikerült olyan mértékű zsírgyűrűt növesztenie deréktájra, hogy a fürdővizünk mennyiségét kellett csökkentenünk a dagály elkerülésére. Ezért azt gondoltam (gondolta a franc) hogy akkor mi most nagy méregtelenítésébe kezdünk. Nincs több töpörtyű, kóbász meg oldal szalonna lilahagymával. (noormális). Mint példamutató anya és nő, úgy gondoltam a sort én kezdem. (Én voltam a leggyengébb bélű láncszem). 24órából kb 16-ot töltöttem a fürdőszobai csempék közötti fugák nézegetésével, illetve olvastam is, már ha éppen nem egy lavórt szorongattam az ölemben, hogy ne féljen. (Ékes magyar mémmel fostam-hánytam, mint a lakodalmas kutya). Az etap után kb. annyi erőm volt, hogy tehénlepény módjára itt-ott levessem magam valami fekvőalkalmatosságra és néha szemmel kövessem, amint két méhem gyümölcse bombázóként letarolja a lakást. Az eredmény félig kiszáradva és 4kg mínusszal, mészfehéren, de jobban lettem, gondolván, hogy valamit összeettem itt a nagy léböjtkúrában, amit nem kellett volna. A gyilkos vírusra, csak akkor gondoltam, amikor másnap hites uram, jaj felkiáltás után olyan 15 perces időközönként nyomott egy sprintet a klotyóig és vissza. Innentől sűrű domestosfelhőben lengedeztünk és fél percenként mostunk kezet. (Szöveghűség miatt szart se ért). 1 nappal később anyukám éjszakai virrasztást tartott szintén a csempézett szentélyünkben. Szonján semmi jelek nem mutatkoztak, így ment oviba, 3 napig semmi egyik manónál sem. Tudni kell Szoni kisasszonyról, hogy ha valami nem tetszik neki lsd óvodai ottalvás, ebéd, nincs itt az legjobb barinő, korán kell kelni ect, akkor rutinosan hasfájást színlel, mert ugye ez nehezen ellenőrizhető. Mivel párszor már engem és az óvónőket is átvágta (szintén témánál maradásnál, mint szart a palánkon), így óvónéni nem vette komolyan, hogy fáj a hasa, épp aludni kellett volna. Igen ám, de amikor mentem érte, hogy hazahozzam, akkor is fájt. Félúton közölte, hogy ő menten befosik és zokogva elkezdett futni. A zöldég-gyümölcsös barátnőmnél már fejvesztve a narancsos és almásrekeszekre hajigálva a cuccait rohant be, én utána. Cirka fél órát töltöttünk a 80x80-as helyiségben, én menetfelszerelésben, felturbózva egy Barbieházzal, szigorúan zárt ajtók mögött,(szégyenlős a szentem) ablak és szellőztető nélkül. Tovább már tényleg nem részletezem a vége az volt, hogy apának ki kellett jönnie értünk és hazaszállítmányozni a jányt. Azóta ovisunk az oviban nem akar enni, mert neki diétáznia kell, hiába magyaráztam neki  kézzel-lábbal, hogy annak már vége. Az előzmények alapján Kira bébi élénk széklettanulmányozásába kezdtem, de semmi, ami hasa mint a zürichi páncélterem, ami oda bemegy, az ki nem. A gizda prücskünk megúszta, ami számomra alig érthető, de igazolódott, hogy tényleg szól valamiről a kicsi a bors, de erős fáma (végre nem egy szarozós duma). Szóval össznépileg meggyógyultunk és sikkesebbé váltunk, még szerencse, hogy a disznóságok sokáig elállnak a hűtőben és hagymánk is van még.  :)

2013. február 1., péntek

Egy mese vége :)

Ez az igaz mese még 2005-ben indult, akkor találkozott 10 anyuka egy Intézetben, segítségre volt szükségük, hogy elérhessék az álmukat, hogy anyukák lehessenek. Addig is, amíg megkapják mindannyian a csodát egymásban tartották a lelket, egy fórumon keresztül. Lelkesek voltak és bíztak, itt a mese véget is érhetne, de sajnos nem így történt. Mindenkinél jöttek a vizsgálatok, a kezelések, és jöttek a kudarcok is, hogy nem sikerült, majd újra nem sikerült. Körülvették őket kedves emberek, akik az idő elteltével, már nem orvosok és embriológusok, nővérek voltak, hanem barátok, akik minden egyes kudarcukkal újra és újra talpra segítették őket. Mert egy meddő nő, olyan mint egy főnixmadár, hamvából újra felkel és megy tovább, mert csak így lehet. Ez a 10 nő teljes mértékben megértette egymást és tudta, egyszer eljön az ő ideje, az ő pozitív terhességi tesztje, az ő kilenc hónapja, az ő kincsének születése. Egy kérdés volt csupán mikor? A legnehezebb kérdés, amire nincs válasz, nem tudja senki megmondani, hogy 1 hónap, 1 év vagy 10 év múlva. Itt újra el kell mondanom, hogy mindennek rendelt ideje van, a születésnek is, nem történhet semmi sem egy perccel sem korábban, mint ahogy az a sorsunk könyvében meg van írva. Aztán szépen sorban jöttek ezek a kis angyalok. Boglárka, Gergő és Lili, Benedek, Gréta és Viola, Ádám és Barnabás, Szonja és Kira, Tímea és Eszter, Gergely, Luca. 14 név, 14 apró pici csoda, 9 boldog anyuka. Ha statisztikát vonnák, azt mondhatnák, azt a mindenit mekkora siker. Valóban az, ha nem számoljuk, hogy egyetlen babára várónak nem ez volt az ideje. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért pont ők nem, miért ők az utolsók. Rájöttem, olyan emberi tartás és élet iránti alázat van bennük, hogy senki más nem tudta volna azt elviselni azt, amit ők ketten. Úgy örültek Veled, hogy közben halvány gondolatként sem futott át rajtuk, hogy ő miért és mi miért nem? Annyi szeretettel vették körül a gyerekeinket és minket, olyan életre szóló barátink lettek, mint soha senki más.. Annyira szerettük volna, hogy mindezt a boldogságot átéljék, amit mi. Azt hiszem, bár nem vagyok gyenge, ezt nem bírtam volna én sem, volt olyan pillanata, amikor én sem tudtam mit mondani, csak sírtam velük. Aztán eljött egy pillanat, amikor újra velük sírtam, de ezek az öröm könnyei voltak. Régóta szétfeszített már ez a boldogság, hogy végre itt az ő idejük. Nehéz mindezt szavakba önteni itt és most, mert potyognak a könnyeim. A mese végére mindenki boldog és tudom Nektek volt a legnehezebb ez az út, de együtt egymásba kapaszkodva végigcsináltátok. Biztos volt benneteket kétely olykor, volt feladás, volt hiú remény, de tudom, hogy visszanézve már nem ezt látjátok, hanem a tüneményes tündérlányt. Drága kicsi Dóra, az élet Veled lett teljes, egyszer anya és apa elmeséli majd Neked, hogy mennyit vártak Rád és hittek abban, hogy egyszer Őket választod. Egyszer ezt én is elmesélem majd a lányaimnak. Édes kicsi Dóra baba, nem is sejted még mennyi örömet hoztál szüleidnek és azt is csak halkan súgom meg Neked, hogy a világ legjobb szüleit sikerült kiválasztanod. Drága barátaim, el kell mondjam Nektek, soha senkiért nem drukkoltam még ennyit, soha senkiért nem volt még bennem ennyi akarás. Szóval kedves Anyuka és Apuka, életetek legszebb szakasza kezdőik és büszke vagyok Rátok, a barátságotokra és köszönöm, hogy fogadott húgod lettem barátnőm. Köszönöm, hogy itt ez a pici lány és ha csak feleannyira lesznek olyan barátok és támaszok egymásnak a lányink, mint mi, már akkor beszélhetnek egy örök barátságról véd és dacszövetségről. Nem tudom elmondani mennyire Veletek örülök!
2013-at írunk, és elmondhatom 10 nagyon boldog anyuka és apuka és 15 várva várt kisgyerek története volt ez, a sok-sok  könnyet amit eddig hullattunk már rég felszárította a születés szele. Szép az élet....