Nincs happy end....

Több hónapja érlelődik bennem ez a bejegyzés, kusza gondolatként belémkúszott és dolgozott bennem, olykor még éjszaka is. Amit egy kedves tanárom próbált belémsúlykolni, nagyon nem megy...pedig sok év után is hallom a szavait: "nem hallhatsz meg mindenkivel, nem süppedhetsz bele a problémába, kívülről kell látni, mert csak így segíthetsz". Nem megy...Mert van egy srác, nevezzük D-nek, aki a szívügyem lett. Itt élt a közelünkben, vidám, mosolygós az életet habzsoló, rendes fiú. Hivatása volt, ahogy a bátyjának is, családja gyermeke lett. Aztán 7 évvel ezelőtt egy nap érte jött az a kocsi, amivel pár órával előtte még ő mentett életeket. Jött a testvére is, sikerült kórházba vinni, ahol órákon át hozzá sem nyúltak. Maradandó károsodása lett, éber kóma. Akkor a hír ledöbbentett és valahol mégsem volt kézzel fogható. Mindaddig amíg vissza nem mentem dolgozni, egy kolléganőm járt hozzá minden nap, éreztem minden sejtemmel, hogy eljön majd az az idő, amikor nekem kell abba a füstszínű szempárba belenéznem. Hamar eljött, nem ismertem volna meg, csak az a füstszínű szempár, ami kérdőn nézett rám...A szülei gondozzák, erőn felül, emberi értékeken felül. Az első alkalommal csak nagyokat nyeltem, mert D ébren van, reagál a külső ingerekre, pislog igen-nemre, mosolyog...puszit küld :) Be lett zárva a szíve és a lelke egy testbe ami nem mozdul...az első alkalommal végigbőgtem az utat visszafelé az intézetbe. Megreccsentem lelkileg, bevonódtam teljesen, eszembe jutott minden együtt töltött buli, minden gesztusa, az állandó mosoly az arcán. A szülei, akiknek nem tudok mit mondani, mert nem mondhatom azt, hogy lesz jobb. Ott fekszik előttem az a két méteres ember és nem tudok mást tenni érte, mint megfürdetni, forgatni és masszírozni, megsimítani és mosolyt csalni az arcára a bárgyú poénjaimmal. Ma is nála voltam, elromlott az ágy és úgy érzetem tehetek valamit, szolgálatokat hívtam, e-maileket küldtem és most kérlek benneteket is. Nagy szükség lenne egy elektromos ágyra, ami legalább 220cm hosszú, a mostaniról lelógott a lába...és egy fejtámlás kerekesszékre, ami extra nagy méret...a hagyományosba nem fér bele. Ha hallotok-láttok szóljatok nekem kérlek. Olyan jó lenne kihozni a 4 fal közül, legalább egy picikét...Valahol érzem, hogy nem véletlen, hogy találkoztunk, soha egy pillanatra nem mondtam volna, hogy nem megyek, mert nem volt kötelező, mindössze 2-en vállaltuk ezt be. Ma volt idő beszélgetni a szülőkkel is, megerősítést vártak, hogy ők mindent megtesznek. Tényleg erőn felül, ma elmondtam nekik, hogy mennyire tisztelem őket mindazért amit tesznek...Furcsa érzés szembesülni mindezzel, és rémisztő, mindemellett lassításra késztető. Erőpróba igazi lélekőrlő, és egyben lélekemelő. Nem tudom mennyire jön le mindaz ezekből a mondatokból, amit szerettem volna közvetíteni. Talán annyi, szeressetek, öleljetek, legyetek együtt, beszéljetek....D. megtanított nekem valamit: Amikor az ember már nem veszi természetesnek a létet, hanem meglátja benne annak misztikusságát, ott kezdődik a gondolat.

Segitséget kérnék....

KÉRLEK, SEGÍTSETEK!!!!!!
Ha nem kellenek senkinek, elaltatják őket!
Nem szoktam ilyen leveleket továbbítani, de most a szívem fáj miattuk!
Én csak kettőt tudok bevállalni, mert kicsi a lakásunk...!
Remélem, a többi is mielőbb szerető, gondoskodó gazdira talál!!!:D

Sziporka sziveim

***

- Nemsokára jön egy meglepetés.

- "Ismerős?"

- Ühüm.

- "Olyan mint én?"

- Igen.

- "Apa?"

- Igen.

- "Juhéééé pattog a szívem!"

***

"Fújj de gusztustalan, Donald és Dasie a csőrükkel csókolóznak."

***

"Anya hajolj le, had súgjak valamit a füledbe: Te vagy a legjobb anyuka a világon."

***

Kira gyere együnk mézet.

"Én nem szejetem a mézet, a medvék szejetik a mézet."

***

"Anya nem akar kijönni az üvegből a kechup, csak a szagja jön."

***

Költői kérdés tőlem:

- Ki pukizott be?

Reális válasz Szonjától:

- "Garami apu."

***

Kira kavarja nekem a daragaluskát és magában monologizál:

"Hmm ez a tányéj töjékeny, óvatosan kavajom, mejt ha ejtöjöm anya méjgesz jesz."

***

- "Anya mit ünneplünk október 23.-án?"

- Azt, hogy az emberek harcoltak a szabadságukért.

- "Miért addig be voltak zárva?"

***

- "Olyan katicát szeretnék a Mikulástól."

- Amiből a katicából takaró lesz?

- " Nem, az nem takaróváltó, hanem párnaváltó."

***

Kira megmossa a maszatos arcát és kezét, majd elém penderül és kérdezi:

- "Anya csodálatosz vagyok?"

***

Fenyőágat szeretnék vágni a virág mellé, de nem találom a metszőollót, Kira vonszolja maga utána  gereblyét és elkezdi csapkodni a fenyőt. 

- "Szejintem a gebélye is jó ötlet."

***

- Kira ne harapj bele a paradicsomba, mindjárt felszeletelem!

- "Nem hajapok bele, megpuszijom a pofáját."

***

"Szerintem akik meghaltak azoknak az emlékei dolgoznak. Például ők segítenek a Jézuskának."

***

"Most gyakorolok Kira, ez vazematika." (matematika).

Mákvirág...:o)

Hát az van, hogy be kell vallanom kisebbik gyermekem hatalmas szabadságvágya és állandó önérvényesítése sokaknak okoz fejtörést, nekem már nem annyira. Lassan 3.5 évem volt megszokni a csibészt, már nem akad el a lélegzetem és nem hagy ki a szívverésem, ha éppen naponta úgy 500x toronyugrást gyakorol. Azon sem lepődöm meg, amikor minden "Kira nem!" felszólításomra a következő a válasz : "Dehonnem!", mindez szöszke feje bólintásával teszi még hatásosabbá. Kedves barátnőm szokta volt mondani, hogy (már elnézést), hogy ezt a gyereket, mi bizony szaladva csináltuk, vagy éppen, hogy minden mersz és kópéság, ami a nővéréből kimaradt, az benne megsokszorozódott. Tudom, hogy nagyon-nagyon sok álmatlan éjszakám lesz még a csibészsége miatt, de pontosan ezt szeretem benne a leginkább. Mert soha nem szemtelen, sokkal inkább vicces és nagyon szerethető. Az óvodában a két óvónéni között már nincs ekkora összhang, az idősebbik rettenetesen félti és nem igazán tolerálja öntörvényességét, de mindig azt hangsúlyozza mennyire okos. A másik óvónéni szerint semmi gond nincs vele, eleven, kisördög, de ez így van jól.  Nemrégiben hallottam innen-onnan néhány történetet az elmúlt 2 hónap eseményeiről. Őszintén, lehet bűnös vagyok, de alig bírtam komolyan végighallgatni és az apjával kettesben annyira röhögtünk rajta, hogy nehéz ilyen pillanatokban szigorú szülőnek lenni. A teljesség igénye nélkül, kis cirkálónk átigazolt a nagycsoportba, azon egyszerű oknál fogva, hogy a nagycsoportosok csúszdázhatnak az udvaron, 5x lecsúszás után sikerült meggyőzni az óvónéninek, hogy szankciókat von maga után ha nem húzza vissza szélsebesen a popóját a kiscsoportosokhoz. Manó bácsi, az óvoda gondnoka, összeszedett egy kupacba egy tonnányi diófalevelet, kicsi hősünk fittyet hányva a sorakozó vezényszóra Dagobert módjára úszott a falevélkupacban, csak a cipőjét látva tudták onnan likvidálni. Kialakult természetesen a triumvirátus is, azaz a bkb. Óvónéni meg is kérdezte, hogy van-e valami tippem a Bence-Kira-Bonca trió kezelésére, csak annyit tudtam ehhez hozzáfűzni, hogy ha rájönnek valamire, osszák már meg velünk is. A legnagyobb akciója az volt, hogy az óvodavezető szobája, az ő csoportszobájuk mellett van, először csak bekukucskált. Az ajtón van egy kihajtható rács is kívülről, gondolom az értékek őrzése miatt, mert biza' sokszor kirámolták már az ovit. Kicsi lány beetette óvó- és daduskanéniket, hogy ő már nagy és kimegy wc-re. Azzal a lendülettel ráhúzta az óvodavezetőre az ajtót, majd a nyomaték kedvéért (a büdös kölke) rázárta a külső rácsot is. Természetesen megfedtük idesapjával egyetemben eme gaz tettért, este meg azon fetrengtünk, hogy miért is nem volt ott egy kamera. Nem tudom mennyi óvónénit fog még elfogyasztani és az óvónénik mennyi szemtekerezgésen esnek át. Nem haragszanak, én sem tudok még akkor sem, amikor füstölgök a legújabb csínytevésén, mert fél perc alatt elpárolog a düh. Mert jön a nagy smaragdzöld szemeivel, ölel és mondja mennyire szeret, azt hiszem ez a titka, akkora vehemenciával szeret, amekkorával a kis stiklijeit véghez viszi. ... ezzel pedig meg is van az egyensúly.  

Na jó, nem is mákvirág....

Mai okosság

"Nem nevelni, hanem példát mutatni kell!" Együtt kitalálni és megfőzni a családi ebédet A piacon megvenni a másik kedvenc gyümölcsét, szörpjét Apával virágot venni anyának Kis csokit rejteni az uzsonnás táskába Felnőttként gyereknek lenni Játszani, felhőtlenül kacagni kergetőzni és szédülésig pörögni Együtt kirándulni és sok őszi kincset szedni Odabújni a másikhoz és megölelni, megszeretni... Ez a család, a szerelem, a kapcsolat, ami összeköt és tanít minket nap mint nap arra, hogy mi az ÉRTÉK. Szeressétek és becsüljétek meg EGYMÁST!

Volt egyszer egy fotózás...

Hát az úgy volt, ahogy az már nálunk faluhelyen szok' lenni, hogy a Szonja ovistársának az anyukájának van egy barátnője, annak meg egy párja, aki mit tesz a véletlen történetesen fotós és eljött ide a nagyfaluból a kisfaluba. Egészen véletlenül nála volt az összes fotóapparátusa, én meg szerettem volna néhány spontán fotót a lányokról, ahogy Boncaanyu is a kisfiáról. Mivel a két kisebbik egyedet nehéz házon belül tartani gondoltuk menjünk ki az őszbe. Szonja kisasszony persze fellázadt, hogy ő bizony nem lesz pózer és tojik erre az egészre, de kb. toronymagasról. Ott szakadt el nála a cérna, amikor közöltem, hogy én biza pöttyösbe szeretném őket, aminek az a hátulütője, hogy mostanában Kínából rendelek nekik rucikat (OMG szegény postás) és lenni kicsi kinaji, ócccó, meg kicsi, úgyhogy nem volt egyszerű belepaszirozni a kinais 7 éves méretbe a csajt. De megoldottuk, a cucc az életben nem lesz rajta az tuti. (Mellékzöngeként jegyzem meg, hogy Kínából vámolással, felébe kerülnek a cuccok cakkumpakli, mint itthon, de el kell találni a méretet az tény :) Szóval elindultunk és vittem egy szatyornyi cuccot pluszban a csibéknek, hogy majd mi ügyesen átöltözködnünk (de minek bakker, minek). Fotósunk jön, a gyerekeket szélnek eresztjük, és becsületére  váljon a vállalkozó szellemű fiatalembernek 2 és fél órán át futotta velük a köreiket. Volt ott hegyről gurulás, több km futás, falevélteleportálás, és mérhetetlen mennyiségű kosz és sár a csemetéken. Rengeteg fotó készült nehéz lenne kiválogatni a legkedvesebbeket...igen képdömping jön...én meg gyönyörködöm bennük és ámulok, hogy mekkorák...pedig még most születtek.

Október 23.

Nem akarok itt nagy szavakat hablatyolni, de most bennem él az ünnep, tegnap bent az intézetben én csináltam a műsort, és számomra ez az egész emberközeli lett, olyan idősekkel, akik megélték, akik mesélnek róla, akiknek a szemében tegnap könny csillogott. Én meg vizsgadrukkos voltam, sok éve már, hogy tv kamerát toltak az arcomba, s annak is, hogy műsort szerkesztettem, izzadtam na... mint a kömlői halott, újra bele kell jönnöm, mint kiskutyának az ugatásba. Nem használok hát nagy szavakat, azt hiszem amit erről el tudok mondani, az mind-mind benne van abban, amit tegnap mondtam...

57 év, majd egy emberöltő, mely eltelt a szabadságért vívott harc óta. A körülöttünk, mellettünk ülő idősekben, azonban ma is élénken él ama bizonyos 1956. október 23.-a minden pillanata. A szabadság vágya mellett, sokan féltették szeretteiket, sokan aggódtak, hiszen napokig semmit nem tudtak róluk. Amíg én a történelemkönyvek lapjairól, nagyszüleim elbeszéléseiből ismertem meg a történteket, addig ők 56 minden mozzanatát saját bőrükön érezték. Hiszem, hogy nincs náluk hitelesebb múltidéző, nem hangzik igazabban a szó, mint azoktól halva akik minden lélegzetvételükkel ott és akkor mindent megéltek. Mi is volt akkor, azon az őszön? Nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálba menő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, és nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni. És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet, és győztesen élve maradtak. Élve maradtak elsősorban azok, akiknek a testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében, és élve maradnak a többiek, akik talán csak most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a végtelenség szemléletében. Nincs még olyan nap a történelem kezdete óta amely világosabban mutatta volna, hogy az ember szabadságvágya örök és elpusztíthatatlan, mint az a bizonyos október 23.-a. Mi, magyarok, nem szeretjük a bizonytalanságot, s ha egy mód van rá, nem is csinálunk felfordulást. A magyar nemzet mindig józanul, megfontoltan és békésen akart változtatni. Így akart '48-ban, '56-ban és 1990-ben is. Az élet, a sors, vagy nevezzük bárminek is azonban másképp akarta.

Egy azonban biztos 56. fénye és vére megmaradt. Megmaradt az utókornak útmutatásul éppen annyira mint hitéül és okulásul. A akkori rendszert az egész magyar nép söpörte el. … A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel a népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Az akkori fiatal nemzedék, most itt él körülöttünk, megteremtve nekünk a demokráciát, példát mutatva a szépre a jóra, egy Tamási Lajos idézettel át is adnám nekik a szót:

A háromszín -lobogók mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek, tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat : te kicsi ország

el ne felejtse, aki él.

Mert úgy született a szabadság,

hogy hullt a könny és hullt a vér.

Legyünk hát tányleg ilyenek....

"Gondoljatok bele, hogy egy nem házas asszony bemegy a templomba, s azt kéri, hogy kereszteljék meg a fiát. És az, aki éppen ott tartózkodik, azt válaszolja: nem lehet, mert maga nem házas. Figyeljük meg, hogy az az asszony, akinek volt bátorsága megtartani és megszülni gyermekét mivel találkozik! Zárt ajtóval! Ha így folytatjuk, nem teszünk semmi jót az emberekkel, Isten népével. Jézus hét szentséget alapított, de mi ilyen magatartásokkal egy nyolcadikat találunk ki: a „lelkipásztori vám” szentségét!... Aki közeledik az Egyházhoz nyitott ajtót kell, hogy találjon, és nem a hit ellenőrét… Szükségünk van reverenda és fátyol nélkül szentekre. Szükségünk van farmeros és tornacipős szentekre. Szükségünk van szentekre, akik moziba mennek, zenét hallgatnak, és barátaival sétálnak. Szükségünk van szentekre, akik Istent teszik első helyre, de az egyetemen is kitűnnek. Szükségünk van szentekre, akik időt találnak a mindennapi imára, és képesek a tiszta szerelemre, vagy a tisztaságot megszentelik… Szükségünk van korszerű szentekre, XXI. századi szentekre, akik erre korszakra alkotják meg a lelkiségüket. Szükségünk van olyan szentekre, akik el vannak kötelezve a szegények iránt és a szükséges szociális változások iránt. Szükségünk a világban élő szentekre, a világban megszentelődő szentekre, akik nem félnek a világban élni. Szükségünk van kólát és hot-dogot fogyasztó, internetező és Ipod-ot használó szentekre. Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik az Eucharisztiát, és nem szégyellnek a hétvégén sört inni vagy pizzát enni barátaikkal. Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik a mozit, a színházat, a zenét, a táncot, a sportot. Szükségünk van társaságot kedvelő szentekre, akik nyitottak, normálisak, barátságosak, vidámak és jó barátok. Szükségünk van olyan szentekre, akik e világban élnek, és meg tudják ízlelni a világ jó és tiszta dolgait, de mégsem világiasodnak el… Legyünk hát ilyenek!" (Ferenc pápa)

Azon apropóból jutott, most eszembe ez a pár sor, hogy a héten utolsó útjára kísértük az egyik idős nénit. Szerető család vette körül és az én feladatom,  (hülyeség is ez a szó, hogy feladat, de nem találok rá jobbat)hogy kapocs legyek ezen a mezsgyén, én kerestem hát meg az atyát is, István kanonok, de nekünk csak Pista pap, ő adott minket össze, ő keresztelte a lányokat és ő búcsúztatta apósomat is, nekem ő a nagybetűs PAP, barát, testvér, aki mindig ott van, aki misére menet még focizik a gyerekekkel, aki táncol egy bálban, aki viccet mesél, aki éppen annyira szerethető, mint ahogy azt szeretem, amit képvisel. Én örülök, hogy Szonja szeptembertől az ő hatása alá kerül, mert mondanom sem kell, imádják a gyerekek is. Pont azért ami, ember, akivel éppen olyan természetes Edda kazettát hallgatni és zsíros kenyeret enni, mint Jézusról beszélgetni. Aki éppen olyan közvetlen papi díszben, mint hétköznapi kalapban, aki mindig mosolyog, akiben nincs semmi fennköltség, sokkal inkább mérhetetlen alázat a felé amit képvisel. Nagyon nagy szerepe van abban, akivé lettem...és újabb gesztust tett felém, megköszönte, hogy megkerestem és hogy feladhatta az utolsó kenetet az élettől búcsúzónak...kell ennél emberibb ?

 

Cim nélküli bejegyzés (meg hosszú i nélküli billentyűzet)

Az a helyzet, hogy a munka terén eljutottam oda, így cirka szűk 3 hónap után, hogy vártam a pénteket, hogy végre hétvége legyen. Munka? Nos, furcsa...stresszes...nem is maga a munka, hanem a miliő amiben vagyok. 2007-ben amikor eljöttem nagyon más volt minden, akkor még nem taposták ennyire az emberek egymást, nem volt ennyi susmus a hátak mögött, nem volt ennyi energiavámpír sem, sőt ennyi felfelé nyaló és lefelé taposó sem. Elég sok minden átértékelődött bennem, az elmúlt 3 hónapban, aztán ma egy igazán jó délután kerekedett odabent, konkrétan sírva nyerítettünk mindannyian. Ok-ok cincogtunk is persze, mert nem volt főnök és többen rövid munkaidőben voltak és már hazamentek. Aztán szembesültem is, minden általánosítás nélkül, hogy miért éreztem magam ennyire jól. Ültünk körben 6-an és ahogy körbenéztem megvilágosodtam: Műszakos nővér (ezer éve ismerem, csipem a fejét), sofőr (férfi), karbantartó (férfi), masszőr (férfi), házi gondozó (férfi) és én. Emlékszem, hogy soha nem akartam igazat adni Bundinak abban, hogy a női dolgozók között mindig sokkal több a feszültség, mint a férfiak között. Aztán ma igazat adtam neki, mert annyira éles volt a változás. Kicsit kívülről nézve a fiúkat konkrétan úgy szívatták egymást órákon keresztül melóban, hogy az bizony két nőnél már egymás hajának tépése kategória lett volna, ők pedig röhögve léptek túl rajta. Nem tudom mi nők, miért nem tudjuk ezt, miért van bennünk a sértettség, igen bennem is és tudom, hogy sokunkban, nem hiszem, hogy ez amolyan tesztoszteronnal együtt járó lazaság, de hétfőn tényleg megkérdezem tőlük. Tuti tudják a titkot és nekem is mindenképpen tudnom kell.

Mini energiavámpírból van ám itthon is kettő, de könyörgöm engem az is roppant érdekelne, hogy egyes anyukák, hogy tudnak reggel (hajnalban) két kiskorúval úgy óvodába indulni, hogy csacsiragyi minden, mi úgy hagyunk hátra magunk mögött hangos menjélmármenjélmár, közepette, mint a legkutyább eb a végtermékét. Igaz nekem is van egy házitündérem anyukám személyében, aki csodát varázsol itt mire hazaérünk, hogy a két kis kópé fél óra alatt újra káoszt alkosson maga körül. Azt is elmagyarázhatná valaki, hogy tud egy három és öt éves, szakadó-villámló októberi nyári záporban énekelve, szlalomban futva robogni hajnaltájt óvodába, miközben az őket felügyelő felnőtt, jelen esetben én, kb 20 méterről szuszogva üget utánuk mantrázva, hogy álljmegmenjajárdárakocsijönvigyázzkutyakerüldkiapocsolyáttartsdafejedföléazesernyőtköszönnikifog stb. Ugyanezt hazafelé némi délutáni alvás után ezt sikerül nekik négyzetre emelni. Este mindezek után, amikor én már félálomban vagyok, kellene nekik egy gumikalapács, rendszerint én már az esti mesélésembe belehorkolok...Szóval nagyon nagy kérdéseket feszegetek itt félálomban és magasröptű magvas gondolatokat osztok meg...igyekszem azért majd egyszer kipihenten (úgy 10 év múlva) értelmes bejegyzéseket is alkotni....az utolsó kép a puszta véletlen műve, Kirát elrabolták az ufók ez a gyerek aki menet közben elaludt nem lehet ő. :)

Hááááttt...

azt mondják az okosok, meg tulajdonképpen én is, hogy az embernek sokkal egyszerűbb az élete, ha azt a bizonyos poharat úgy szemléli, hogy félig tele van és próbálja meglátni a dolgok pozitív oldalát. Szóval az elmúlt hét, nem túl felemelő eseményeit helyezem most rózsaszín tüllzacsiba, csillámporral, mert ugye a car is más ha szépen csomagoljuk. A múlt hetet itthon töltötte  Bundi, ami már nagyon kellett nekünk, még akkor is, ha én dolgoztam, ő pedig a hét nagy részét fizikoterápiás kezelésen és ortopéd orvosnál töltötte, hiába no öregszik....Aztán jó hír még az, hogy egyre kevésbé fáj a vesém, még az sem lombozott le túlságosan, hogy el kellett mennem uh-ra és találtak ár cisztát itt-ott (máj, vese) egy két összenövést meg amott (császár). Szerencsére full alkoholistáknak nem definiáltak, de szoros ellenőrzés alatt kell tartani a májacskámat. Ahhoz, hogy teljes legyen a kép orvosilag hozzá kell tennem, hogy kedd reggel megfájdult a fogam, gondoltam kibírom a pénteki időpontomig. Kibírtam, még azt is, hogy a kolléganőimmel összeröffentünk nálunk egy beszélgetésre, én cataflamot ittam, ők meg jóféle itókákat. Aztán Bundival a pénteki közös romantikázós programunk a fogászat volt, amikor közölte a doki, hogy ezzel a foggal már nincs mit tenni és alku sincs semmire (feldobtam pár alternatívát) ki kell húzni, ez a három parányi szó oldja nálam a verbális gátlást és szimplán közöltem, hogy "befosok" ő meg vissza, hogy nem lesz rá időm. Az már mellékes (cöcö pozitivitás) hogy nem zsibbadtam el a gyulladás miatt, kértem volna egy gumikalapácsot, de az meg nem volt, kivette, egyben, én meg tényleg majdnem betojtam...azt hiszem, hogy amikor az asszisztens közölte, hogy kicsi nyomást, feszítést fogsz érezni, szimplán odavágtam foghúzás közben, hogy ez "ku...-ra fáj". Sem finom, sem nőies nem voltam, sokkal inkább amolyan hisztis agresszíva. Tudom gáz, de a rendelő kapujáig bírtam és ott konkrétan zokogni kezdtem a Zuramra borulva a feszültségtől és a fájdalomtól. (élénk emlékeimben él, a legutóbbi bölcsességfogas 45 perces vésős témája). Még 4 napig fájt, ma az első nap, hogy lejöttem a fájdalomcsillapítóról, ennek örömére letoltam egy somlóit.  Mondjuk a rohadék barátaim (barát az ilyen?!) foghúzásnapra szervezetek szalonnasütést. Egész nap nem ettem, fájt, mint a dög, de bebizonyítottam nekik, hogy nem csak két, de félpofára is lehet zabálni, csak kicsit lassabban megy. Kivesézve és májazva (höhö) az orvos témát, kaptam én ám szülinapi ajándékot is, egy okostelefont, a buta szőkének, mert aki ismer az tudja még az sms is nehezemre esik. Szóval apjuk csajos telefont elő, letölt, beállít stb. első körben önállósította magát és letöltötte a blogról az összes képet, (WTF?), majd jövök ki egy intézményből és közli a zsebemből vazzeg, hogy P. posta, 25 méter balra, (OMG), hát majdnem kiugrottam egy kocsi elé úgy megijedtem. Hazaérvén az ajándékozóhoz vágtam a telót és közöltem, hogy minden szart kapcsoljon ki rajta. Azóta tudok telefonálni és nem pofázik vissza nekem. Jham a kedvencem, hívom Bundást, mire odaböfögi nekem, hogy Bundival ön élénk kapcsolatban van (még jó). Aztán beleszerelmesedtem egy cseppfüggőhintába és megkaptam, mert szeretnek na :) Pöpetnyi probléma, hogy a nappali mértani közepén lóg és én még nem ülhetek bele, mert nem jó a felfüggesztés, Kira viszont tökre lelazul benne, full kómásra. Nos ez volt egy totál káosz hét pozitív vetületben, már amennyire ez lehetséges. Ma olvastam valahol, hogy aki magában tud mosolyogni, az nagyon szerethető, ma konkrétan azon vigyorogtam, hogy a tv-ben ment az Elevit reklám, asszongya, szedje már a baba tervezésének megszületésétől...khmm lehettem volna társtulajdonos a cégnél, a cirka 12 évnyi gondolati megszületésnél....nem nem szedtem 12 évig :)

Bónuszfotók, a csajok beleszerelmesedtek a diridongó együttesbe :)

Az az igazság, hogy egy jó nagy kupac.....

kutyagumi volt ez a hét, de erről  most nem mesélek, sokkal inkább egy péntek esti vigyorextabletta nektek, itt kérek elnézést a néhány férfiolvasómtól, konkrétan vonyítok a röhögéstől, ezt sem gondoltam volna még ma reggel. :) Konkrétan véééghem van.... :D

Szüreti felvonulás....

Régen a mi kis városunk egy hatalmas borvidék volt, a mi kis borospincénk a mai napig megvan, még ha már rogyadozik is az idő súlya alatt. Emlékszem még arra, is, hogy sikerült az első szüreten a legelső tőkénél elvágni az ujjam, persze rögtön ráfogták, hogy szimplán csak így oldottam meg, hogy ne keljen kimászni a hegyre :) Szonja leendő iskolája hagyományőrző, ami nekem igencsak szívmelengető. Amikor a múlt évi szüreti felvonuláson vettünk részt, akkor még csendes szemlélőként, már akkor mondtam Szoninak, hogy jövőre ő is részese lehet ennek a kavalkádnak. Szerintem hitte is, meg nem is, most még is mérhetetlenül büszke és boldog volt. Igaz nagy veszélyben forgott a mulatság, a bulit megelőző két nap, hányós-fosós éjszakai rendezvényeken vettünk részt a jóvoltából. Az utolsó utáni pillanatban derült ki, hogy mégis megyünk. Sokszor mondtam már, hogy mennyire hálás vagyok a közösségért, aminek a részese, ez most is így volt. Fenomenálisak voltak, az egyik óvónénijük hordó volt, a másik szőlő, a nem táncoló pajtások pedig, körte, madárijesztő, alma, szilva, dió, ötletesnél ötletesebb megoldásokkal. Nekem a full extra az az volt, hogy a kisalmának a jelmezén csináltak egy lyukat, amiből egy zokni lógott ki, kis szemecskékkel-szájjal, a pici lány keze pedig a zokniban, biza ez volt a kukac. Soha ennyien nem voltak még a résztvevők és a nézők sem, meg sem kottyant, a cirka 1.5-2 órás séta. A reggeli mínuszok után pedig egész kis napsütéses délutánunk lett. Kira kicsit túlpörögte magát, de nagyon flottul végigcsinálta velem, annak ellenére, hogy mióta Bonca is ovistársa lett, nehezen kezelhető a Csigabiga csoport triumvirátusa, úgyhogy szankciókat is kellett bevezetnem nála. A ritmus benne, még sokkal jobban benne van, mint Szonjában, olyannyira, hogy mialatt ő táncikált a műsorszámokra, megkeresett egy táncegyesület vezető táncosa és közölte, hogy neki kell ez a kis szöszi. :) Minden porcikája mozog és annyira élvezi, hogy ha továbbra is ekkora lendülettel veti bele magát, hát én nem bánom. Furcsa ám, ahogy nézem őket, mérhetetlen büszkeség fog el, hogy ők a húsom-vérem, közben meg még mindig azon merengek, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy itt vannak. Talán a Jó Isten velük hálálta meg azt, hogy soha egy percre sem adtam fel a hosszú évek során, mindig hittem benne, most mégis olyan felfoghatatlan, hogy az enyémek, mindaddig a pillanatig, amíg lélegzem és hiszem, hogy még azon túl is...a szerelem gyümölcse a legnemesebb, a legősibb érzés: életet alkot. Senki sem tudja, honnan jön, hogyan jön, csak leszáll az ismeretlenségből az emberek boldogítására, a fiatal évek örömére, az öreg napok vigaszára, édes gond, féltő aggodalom, gyönyör és büszkeség, a gyermek az élet maga.

Képdömping, gondolom nem kell mondani, melyiket csinálta profi fotó, időrendi sorrendben fordítva van, én főleg az oviból-suliba menetelről fotóztam, ugyanis a suliból indult a menet :)

37

Hmmm, tegnap este visszanéztem mit írtam a 36.-ról, hát nem sok semmit.  :) Most se várjatok tőlem túl sokat. Furcsa, tiniként, azt gondoltam, hogy aki 37 éves az már majdnem matuzsálem, de hogy mindenképpen öreg az tutifix. Most meg marha mód megsértődöm azon, ha a mai tinik csókolommal köszönnek az utcán. Furcsa ambivalencia ez egyébként, azért az tudatosult bennem is, hogy hopp és mindjárt 40 leszek, ami amolyan vízválasztó, nekem mindenképp az lesz. Nem akarok most nagy rébuszokat és világmegváltó gondolatokat sem  írni, jó 37-nek, érettnek, felnőttnek, nőnek, anyának...szeretem...nameg a kor nem érdem, sokkal inkább állapot :) Mi a legfontosabb, mindkét életem, az Életfánál, de ezzel nem mondok szerintem semmi, de semmi újat 37 év ide vagy oda :)