...

A 71. születésnapi tortán a gyertyákat már az égben fújja el az apukám. Tudom, hogy a felhők felett figyel és vigyáz Ránk. Köszönöm, hogy az utolsó órákat együtt tölthettem vele, beszélhettünk, simíthattuk egymás kezét. Köszönöm, hogy nem voltak fájdalmai. Köszönöm Nektek, hogy lélekben velem voltatok. Köszönöm, hogy emberhez méltóan hagyhatta itt ezt a világot, hogy megismerhette az unokáit. A Főnixmadár bármennyire erős és szívós is volt, már nem repül többé, magával ragadta a végtelen kék ég. Köszönök Mindent, Apa, nyugodj Békében!

"Most az idő már új lapot nyitott,
s a szavak miket számba adott,
megértek talán, hogy formát öltsenek.
Apu, most elmondom Neked,
amit úgyis tudtál, bízom benne,
bár nem volt szavakba öntve,
hogy erős karó voltál nékem
sorsom orkános szelében.
Hajóm alatt Te voltál a hullám,
s árbocomon a vitorla,
mi sérült életemet
gyengéden biztonságos partra sodorta.
Fészek voltál, ahová vissza-szállhatott lelkem,
ez az örök vándorló madár,
s röptettél, mikor hívott a látóhatár.
Nem kérdeztem meg soha Tőled,
hogy beváltottam-e reményeidet,
mikor kóborlásaimra indulva
arcomra csókoltál útlevelet.
Nem mondtam el soha, mit álmodtam,
pedig álmaimat is Tőled kaptam,
most már tudom, mert úgy váltak valóra
mintha abban is a Te kezed volna.
Most felnézek, és kinyitom az eget még egy percre,
hogy elmondjam Neked,
hogy megnyugtassalak,
nem vagyok árva, mert itt vagy velem,
a lelkembe zárva, s most én őrizlek, védelek,
míg felettem is elszállnak a hűtlen évek.
S mielőtt bezárulna az ég,
még két szót felkiáltanék, mit ritkán mondtam,
azután elengedlek:
Apu, szeretlek!"

/Mecsek Zsuzsa: Neked, Apu/

....

Hajnal 3, este 11-kor hívott apa orvosa, a legrosszabbra számítottam...de van rosszabb az elmúlásnál is...kilyukadt a gyomra...éppen készítették elő az életmentő műtétre...altatni kell...nem biztos, hogy le tudják venni a lélegeztetőről...legalább a búcsúért imádkozom égiektől... ma van a 71. születésnapja...úgy érzem soha nem lesz reggel...csak egy szó kattog az agyamban órák óta...MIÉRT??????????????????

Gyermeki empátia

Az egészen nagy dolgok egészen kis dolgok szoktak lenni.
Mondjuk annyi, hogy valaki letesz az ajtónk küszöbére egy fazék húslevest és szó nélkül távozik, mert tudja, hogy bánatunk van és nincs kedvünk se főzni se beszélni.
Néma távozás nélkül a gesztus mit sem ér.
Az ilyen kis dolgok jelentősége annyi, hogy például életben tartanak!

Ancsel Éva

Tegnap Szonjával meglátogattuk a papát, meglepi volt, hogy ő is jön velem a kórházba. Csodaszép nap volt, buszoztunk egy sort, majd amíg a mama buszát vártuk fagyiztunk is egyet. Közben szépen elmeséltem a maga kis nyelvén a papa betegségét. Megszeppenve állt az ágynál, ficergett, de apukám arcán most először láttam mosolyt, amikor meglátta az unokáját. Gyorsan oldódott a környezet okozta feszültség. Nem maradtunk sokáig, apa nagyon fáradt volt, el-elbóbiskolt, nagyon kevés az ereje. Szonja végigcsacsogta a visszautat is. Leginkább arról beszélt, hogy mesélte el a papának, hogy mennyire várja már, hogy ideköltözzön, hogy rajzol majd neki virágot, hogy apa éppen festi neki a házikót. Hogyan fog segíteni a papának a gyógypuszi és a nagy ölelés, amit neki adott. Még az ajtóból is visszakiabált neki, hogy gyógyulj meg papa.

Tudom, hogy érzi-sejti, hogy ez egy nagyon mély, nagyon érzékeny és érzelmekkel teli időszaka az életünknek, radarjaival fogja, hogy minden gesztusnak, minden kimondott szónak többszörös súlya van. Őszinte vagyok hozzá, tudja azt is, hogy papa nagyon beteg. Ahogyan azt is a helyén kezeli, hogy a másik papának a temetőbe viszünk virágot, aminek nagyon örül és ő egy angyalka, fentről vigyázz ránk.

A gyermeki lélek játszik, ahogy ma Szonja is, azzal kelt, hogy zsibbad a lába, nem tud ráállni, az első fél órában komolyan is vettem. Tegnap km-ket gyalogoltunk, megüthette, most nő stb. Aztán leesett a tantusz, annál a résznél amikor lábujjhegyen pipiskedve magyarázta, hogy papa is beteg, levágták a lábát. Ha most ő is beteg, akkor tud papának segíteni, és együtt könnyebben meggyógyulnak. A maga gyereknyelvén így kommunikálta le az együttérzését, a támaszát. Azt hiszem nem csak én gondolom úgy, hogy a legnagyobb mankója és mentsvára lesz ez a kicsi lány apukámnak. Hitet és erőt ad, cserébe útravalót kap, mert tudom, hogy több lesz a hátralévő közös napok által, ahogy én is. Azt hiszem a papa helyett igaz ő fog futni, de csacsogásával, vidámságával, szeretetével bearanyozza apukám életének utolsó szakaszát...tanulunk tőle nap mint nap, annyi minden meg van benne, ami bennem már nincs, remélem ő soha nem veszíti el.

10 hónapos a házi vámpirunk

Kék és lila vagyok, foltokban, na nem veszélyes a kórság, csak a kicsi húsevő. Az sem baj neki, ha már kicsit rágós harminc fölötti az egyed. Úgy össze tudja csikkantni a fogával, hogy az majdnem szó szerint beszarás. A megtámadott visít, a támadó meg vigyorog, mind a hat gyilkos fegyverével, amihez most növeszt éppen még kettőt, hogy jobban roppanjon a hús. Az orrán és térdén még csakcsak elviseli az ember,nade a lágy részeken bakker, ha orvosnál kellene vetkőznöm, azt hinnék valami szado-mazo buliban voltam, de minimum Bundi ütlegel. Szóval a Kicsi, jól van, nagyon jól, kerek, mint a hónapjai száma, egyedül a babakocsival tudom befenyíteni, de ott is kitartóan visít, hogy a tolikocsis nénik rosszalló pillantása folyton gyerekkínzónak titulál. Pár napja az a drága nővérkéje mindenre megtanította felmászni. Mondom mindenre, azóta ez a No1 akció, fotel onnan egy kis virágföldtúrás, ha rászólok, akkor elterelően paskolja a kaspót, mint aki éppen vállon veregeti. Kitanult bitang huncut kismókus, egy-egy mozdulatával gesztusával mindenkit az ujja köré teker, gyakorlatilag az apja úgy teper utána, mint egy kis pincsikutya. Mindent megeszik, nagy bánatomra ő nem olyan cicifun, mint a nővére volt, de még mindig 3-4x nekirugaszkodik ha felkínálom és éjjel is kell minimum 2 visszaalváshoz a nedű. Már nem annyira anyafüggő, hiába no lassan véget érnek a majomcsüngések, olyan hirtelen lett csecsemőből totyogó kisbaba, olyan gyorsan elszaladt ez a 10 hónap amióta velünk van. Egyszerre bölcs és nagy csibész, igazi kis sajtkukac, állandó mozgásban, mindent kipróbálva, mindent megnézve, mindenben a nagyot utánozva. Szeretetgombóc a szőke tollával, a fül mellett göndörödő fürtjeivel, a csiklandós oldalával, az állandó trappolással, a wc-tető paskolásával, a fiókok húzogatásával és kipakolásával. Kicsikét lúzer is, mindent ráfog a nővére, ő pedig vigyorogva elviszi a balhét és beletörődik,hogy megint felültették, de a huncut mosolyból sejteni lehet, hogy lesz itt még nem kevés revans. Imádom a mélyzöld szemét, hogy úgy alszik el, hogy közben morzsolgatja a ruhám a törpszli ujjai között, hogy 1000x is lerángatja a konyharuhákat, hogy ha véletlenül nem macerálja a nővére, akkor hátulról támadva megteszi ő. Annyira más, annyira Bundi, a tekintete, a gesztusai, a türelme, a zenére azonnal mozduló rugólábai. Szeretem minden egyes porcikáját...minden egyes lélegzetvételét...minden huncutságát....ő nekem a tejszínhabos csokifagyi tetején az a bizonyos cseresznyeszem...

Két mondat, amely megerősit

s nem is kell több szó...

A legkedvesebb barátnő emailje:

"Lilim,

ezt tegnap olvastam és Te és Apukád jutott róla eszembe. Ezért tiszta szívemből és szeretettel Neked, Nektek ajánlom !

„Akkor szeretünk valakit, ha megadjuk neki a szabadságot, hogy az legyen, amit szeretne lenni és ott legyen, ahol szeretne lenni !

Akkor szeretünk valakit, ha megengedjük neki, hogy szabad akaratából legyen része életünknek.”

(Andrew Matthews)"

Apa egy mondata:

"Kicsi Kirám fel a fejjel együtt tanulunk meg járni!"

Döntések

Az a helyzet, hogy az elmúlt napok teljesen összefolytak, ma erősen gondolkodtam, hogy rájöjjek milyen napot is írunk, azt, hogy hányadikát, már a naptárban néztem meg. Igazi ingázó lettem, a sors jóvoltából Bundi itthon van, így minden nap be tudok menni a kórházba. Hétfőn volt a műtét, amihez az én beleegyezésem is kellett. Apu csütörtökön beleegyezett alá is irt, de péntektől nagyon zavart volt. Remegett a kezem rendesen, mert nem tudtam melyik a jó döntés az állapotában, az orvos segített, ez volt az egyetlen esélye a túlélésre. A műtétet nem altatásban végezték, félve attól, hogy a tüdeje miatt, esetleg nem tudják majd levenni a lélegeztetőgépről. Délután én és a bátyám mentünk hozzá, teljesen felületesen lélegzett, nem észlelte azt sem, hogy ott vagyunk, amikor megsimogattam az arcát, csak egy könnycsepp gördült végig rajta, itt összeomlottam én is. Beszéltünk az orvossal, akkor azt mondta, lehet csak pár órát tart már neki a földi lét, a műtét sikerült, de nagyon rossz a keringése, gyakorlatilag aligvérnymással, éppen csak él. Élesen forgott bennem az a mondata, hogy emberileg ő nem csinálta volna meg ezt a műtétet, de orvosilag köteles volt. Őszintén szólva akkor és ott az a gondolat mozgott bennem, hogy ez jobb lett volna, ha megtartja magának, vagy közli a műtét reggelén velem. Kimentem anyukámhoz, jók kibőgtük magunkat és megtárgyaltuk, igen sajnos erről kellett beszélnünk, a temetést. Anya elmondta, hogy szeretne majd hozzánk jönni, szerintem az is Isteni közbenjárás, hogy teljesen kimászott a depressziójából. Este még felhívtam a nővérkét, aki közölte, hogy apukám felébredt, evett, ivott, nem zavart, jól van. Kedden már várta, hogy menjünk, a liftnél találkoztam a dokival, aki közölte, hogy apu jól van, minden orvosi támpont, miszerint ezzel a tüdőrákkal már cirka 1 éve nem kellene élnie átvészelt még egy lábamputációt is. Ült az ágyban és éppen békésen falatozott. Az orvos felajánlotta a krónikus belgyógyászatot, mint alternatívát, családi kupaktanáccsal úgy döntöttünk hazahozzuk. A szüleimre bíztam a döntést, hogy hol is legyen az a haza. Fél perc alatt eldöntötték, hogy nálunk. Apa reméli, hogy az unokák adnak neki némi erőt, az akarat az már bebizonyosodott, én pedig bízom abban, hogy élete hátralévő napjait nem tölthetné jobb helyen, mint a családja körében. Miután ezt megbeszéltük lázas szervezésbe kezdtünk, az udvaron lévő kislak lesz a legideálisabb nekik, a két lépcsőt meg tudjuk csinálni rámpának, így egyenest a kertbe tud kiüldögélni. Szonja röpköd, hogy ideköltöznek a papáék, Bundi pakol, én ügyintézek, a napokban festünk, berendezünk, hogy minél előbb velünk lehessenek. Sokan kérdezték, hogy nem félek-e attól, hogy mit szól majd a nagylány, hogy papának levágták a lábát. Azt gondolom ez neki természetes lesz, ahogy az az intézetben a kerekesszék, a végtaghiányos bácsi, a vak néni, sokkal inkább arra csodálkozik rá a gyermeki lélek, ahogyan mi megbámuljuk a sérült embereket. Olyan kötelék van köztük, ami elszakíthatatlan, ahogy a papa azt az epret eszi meg az utolsó szemig, amit a kisunoka saját kezűleg készített neki, elosztva testvériesen a saját adagját, ahogy egymásra kacsintanak, ahogy papa mondaná, : Szonja erőt ad, hogy Kirával együtt tanuljanak meg járni. Ma telefonon beszélgettek, a papa utolsó mondta ez volt: Megyek hamarosan hozzád Picikém, addig puszild meg helyettem a húgit is. Nem tudom mennyi időnk van még együtt, de köszönöm bármennyi is legyen, hogy igazi család lehetünk. Tudom, hogy mindennek rendelt ideje van...ideje van a születésnek...s ideje van a meghalásnak...hiszem, hogy a Jó Isten ha már ezt a csodát megadta, ad még egy picike időt. Mi 7-en összefogtunk, azt hiszem nem voltunk ekkora egységben és összhangban még soha!

Szerencsére van ami állandó...

Pepeébresztés

Kiraaltatás

Ricse szoknyában nyomulós, Maci mama jóvoltából

Így történt meg, hogy 4 napig vendégeink voltak. Ha pontosan akarok fogalmazni, nem is vendégek, hiszen régóta családtagnak tekintjük már egymást. Gidus és Pepe ismét nálunk járt, mondhatnám úgy is hazajöttek. Szonja aznap amikor érkeztek már teljesen be volt sózva, minden 5. mondatban szerepelt, a mikor jönnek, elindultak-e már, mikor érnek ide és biztos, hogy jönnek-e. Az utolsó fél órát már az ablakba kucorodva töltötte, miközben Gidussal telefonált. Miután megérkeztek a két lány gyakorlatilag nonstop rajtuk csüngött, Pepe reggelente arra ébredt, hogy négy szem vizslatja, hogy mikor lehet már játszani. Sajnos az időjárás nem volt kegyes hozzánk, most ez a pár nap kirándulás nélkül telt el, amolyan parasztwellnesszel, jól bezabáltunk, majd heverésztünk egy sort a következő etetésig. Maci mama, akit innen is ölelünk, szerintem Szolnok összes csirkéjét lábatlanitotta, valamint mellékanyarított egy "laza" malaccombot. Kisgombóc sem maradt elemózsia híján, úgy falta a brokkolikrémlevesét, hogy azt hittem elharapja a kanalat is. Ha ez még nem lett volna elég, megspékeltem egy kis ragulevessel, húsokkal és az elmaradhatatlan sztrapacskával. A habzsidőzsi csúcspontja egy tálca süti volt, ami rendesen kiakasztott, mert a tudat, hogy van állandóan felbizgerált, így állandóan rájártam, a tejberizses gyümölcsös valami isteni volt. (Ennél gasztronómia résznél kell kitérnem arra, hogy Eliana bakker barátnőmtől kaptam tegnap Thrümer Trüfferes csokit, rögtön Te jutottál eszembe, Egerben gyártják ám és én ilyen finomat még nem ettem, félve vallom be, hogy a maradék 2db-ot eldugtam a gyerek elől evvan.) Szonja gyakorlatilag egész nap táncolt az új pörgős szoknyájában, naná, hogy Maci mama keze munkája az is, nagyon köszönjük. Izé azt hiszem az esti fagyi kelyheket már nem kellene bevallanom, de igen az is volt, és egészségügyi sétában elmentünk fagyit venni, szóval ezt vehetjük úgy, hogy az le is volt dolgozva, tehát mintha nem is lett volna.:) Ismét nagyon gyorsan elszaladt ez a pár hét barátaim, hogy itt voltatok, mindent köszönünk, nagyon sokat jelent nekünk a létetek a szeretetetek, és az, hogy családtagokká fogadtatok minket. Köszönöm a sok vállamról levett terhet, hogy ennyire szeretitek a lányainkat, hogy mindig van idő a beszélgetésre és ha kell a csendre is, hiszen olykor közénk már nem is kellenek a szavak annyira egymásra vagyunk hangolva, hogy legtöbbször kimondatlanul is ugyanarra gondolunk.