Életátértékelő...

Nehezen indult ez az év, sok-sok embert elveszítettem közvetve vagy közvetlenül tőlem sokkal fiatalabbakat kísértem utolsó útjára. Nem akarok arról elméleteket gyártani és eszmét futtatni, hogy miért is történik ez, pusztán a tény megdöbbentő. Nem akarom a magyar egészségügyi helyzetet sem boncolgatni, hiszem nap, mint nap találkozom ezzel, ahogyan ti is. Nőgyógyászati problémáim lettek, első körben azt gondoltam, hogy sok-sok éven át

voltak ilyenek, esetleg a kezelések miatti hormonok miatt klimaxolok stb. Úgy gondoltam felkeresem azt az orvost, akinél a lányok születtek, hogy nézzük meg miféle banális probléma lehet ez és orvosoljuk gyorsan, Rengeteg beteg volt a magánrendelésén, kismamák, idősebbek, volt bennem valami megmagyarázhatatlan félelem, valamiféle struccpolitika, az a "ha nem tudom nem fáj érzése". A doktor mérhetetlenül fáradt volt és mérhetetlenül flegma, Kb. 2 perc után az arcomba tolta, minden sallang nélkül, hogy szerinte méhnyálkahártya rákom van és essünk neki szedjünk ki mindent, hogy legyen esélyem élni, Ennél a résznél csak a rák és élni szó villogott az agyamban. Egészségügyis aggyal csak annyit kérdeztem, hogy nincs-e valami humánusabb módszer a válasz annyi volt, hogyne lenne, gyógyszerezhetjük, aztán fél év múlva visszajön addigra tele lesz áttéttel és meghal. Nem tudom, hogy jöttem ki tőle, amint kifizettem a "tanácsadás díját", egy dolgot tudtam, hogy bár kezembe nyomta a papírokat, hogy másnap feküdjek be, biztos voltam benne, hogy soha be nem teszem többé a lábam hozzá. Nem mondom gyenge nőnek magam, de még most is elbőgöm magam amikor ezt itt újra felidézem. Iszonyat erő kellett ahhoz, hogy ebből az egészből a lányok semmit ne vegyenek észre, hogy ne bőgjem el magam ahányszor a párom szemében látom a kétségbeesést. Azt mondanom sem kell, hogy gondolati síkon mi minden lejátszódott bennem, amiről senkinek sem beszéltem, hogy mennyi tervem van még, hogy lehet nem látom felnőni őket, elviselhetetlen volt, olyan voltam, mint egy robot, gépiesen  csináltam a dolgom, éjjel rémálmaim voltak, bőgve ébredtem, majd kezdődött minden elölről. A lányokkal együtt rezdülünk így érezték, hogy valami nagy baj van. Minden éjjel abban a tudatban öleltem őket, hogy nem az járt a fejemben, hogy még az is lehet, hogy már nem sokáig lesz ez így.  Tudtam, hogy csakis egy emberben bízhatok meg teljesen, csak őü segíthet nekem. Mentem hát ahhoz a orvoshoz, akinek Szonját is köszönhetem. Már az egyfajta nyugalommal töltött el, hogy telefonban felvázolta, hogy ezer más oka is lehet ennek a problémának, de lehet rák is, nem kertelt, Utaztam hát Budapestre és vittem magammal a gyógyszeremet Kirát. Ő volt az aki végigcsacsogta az utat, aki 50x megvert unóban amíg odaértünk, aki rácsodálkozott a nagyvárosba és folyamatosan megnevettetett. Kicsi lelkével érezte, hogy erre van most szükségem. Majdnem 10 éve jártam a doktornál ebben a rendelőben, akkor egy másik életért, most a sajátomért harcolni jöttem, fura fintora a sorsnak. Míg várakoztam a rendelőben legbelül a Kowáék dalát mantráztam...minden rendbe van." A drága doktor egy endoszkópos biopsziát csinált és bár nem ígért semmit mégis  megnyugodtam kicsit. Bár nem a legjobban éreztem magam utána, mégis csavarogtunk Kirával szerte mindenütt Pesten. Aztán következett 3 idegőrlő hét, a mintát 4 orvos egymástól függetlenül értékeli ki, amihez idő kell. Minden nap félve néztem meg az emailjeim, ha csörgött a telefonom összerezdültem. Tegnap megjött az email, 5 percig néztem, mire meg mertem nyitni. A következő állt benne: "Drága Lili, megérkezett az eredmény, nem kell aggódnunk, nincsenek a mintában kóros sejtek, negatív. Fél évente szeretnélek kontrollálni. " Amikor kinyomtattam a leletet olyan szabadság ölelt át, ami még soha, ember nem örült még ennyire egy szónak "negatív". Köszönöm a Jóistennek, hogy segített, hogy van még időm, hogy megmutatta bármennyire végtelennek is tűnik ez az idő mégis véges. Sokat változtatott  rajtam az elmúlt időszek, mérhetetlen türelmem van, mérhetetlen nyugalom, és mi a legnagyobb ami bennem munkál az ÉLETÖRÖM!

Violácska Királykisasszony

Sikeresen zárta az évet középsős minilányunk is. Minden kislány álma, hogy egyszer ő is királylány lehessen. Kicsi lányunknak ezt sikeresen sikerült abszolválnia az évzáróval egybekötött ovis ballagáson, rendkívül okos és kreatív óvó nénije, irt egy mesét, ami három királykisasszonyról szól, akit elaltat három gonosz manó. Természetesen ők sem alhattak életük végéig, mint Csipkerózsika, színre lépett három deli szegénylegény, akik a négy évszak tündéreitől kapott gyümölcsökből csodabalzsamot kevertettek anyjukkal és felébresztették a 3 leányzót. Akik rögvest hozzá is mehettek az általuk választott szegénylegényhez, a lagzira meg megkapták az egyharmad királyságot. Így ment Violácska Kira Jocó szegénylegényhez, irulva pirulva, humorizálva őt választotta. Volt nagy mosolygás a nézősereg részéről. Meg a meglepetés, hiszen a kis buksik a hosszú próbaidő alatt nem árulták el itthon a nagy titokból egy mondatot sem.

A mosolygás után meg jött a sírás a csoport fele elballagott. Bár az én kicsi lányom még koránt sem ballagós, olyan megható ballagási műsort adtak elő, hogy még én is elpityeredtem magam. Ahogy elköszöntek a kicsiktől nagy ölelésekkel, ahogy a kicsik a ballagó tarisznyát a nagyok nyakába akasztották, maradandó pillanat volt. 

Lezárta hét puszedli ezt az ovis évet is, azóta nagyokat alszik, játszik én meg próbálom feldolgozni, hogy szeptembertől nagycsoportos, egyenlőre felfoghatatlan.

Elköszöntem a szülők nevében....

A szöveget a ballagás hajnalán írtam és bár sokat és sok helyen szerepeltem, soha nem fordult még elő velem, hogy elsírjam magam...eddig. Az egyik óvónénivel és daduska nénivel mondhatom azt barátok lettünk...nagyon megszerettem őket én is, nem csak a gyerekek...

Kedves Óvónénik és Daduska Nénik!

Eljött ez a nap is, talán sokkal, gyorsabban, mint azt mindnyájan gondoltuk volna. Elszaladt 3 év, amit gyermekeink e falak között töltöttek nagy-nagy szeretetben. A szülők nevében szeretném megköszönni mindazt ami által ezek a gyermekek ma csillogó szemekkel ülnek itt. Köszönet a mosolyért, a simogatásért, a sok-sok bíztatásért, a jókor jött dorgálásért, orrfújásért, feloldozó zokogásért, a tiszta ágyért, a mindig friss kalácsért, mondókáért, homokban meglelt kisautóért, a visszakapott babáért, a barátságért, anyám helyett anyácskáért, csillogó tányérokért, a hámozott gyümölcsért, szelídségért, a színes papírcsodákért, meleg tenyérért, meleg kenyérért, puha karotokért, a szigorért, a tiszta hangért, a jóért, a megbocsátásért, a mindennapi biztonságért, zeneszóért, a kispadokért, csillogó szemeitekért. Köszönjük, hogy szeretitek a gyermekeinket.  mert akit az ember szeret, abban följebb néz. Nemcsak azt látja, aki - hanem azt is, akivé lennie kell.  Ez a tekintet, vagyis a szeretet szeme a bölcs emberé, aki meglátja a másikban a szebbik, igazi arcát. Meglátja a hernyóban a lepkét. Benne van, csak meg kell szülnie még. Le kell tépnie magáról a hernyóságát, s ki kell bontania a színes szárnyait. Látni a gyermekben a "lepkét" - ez a szeretet szeme. És nem csak bennük: önmagadban is! Te sem vagy készen. Te sem vagy jó "úgy, ahogy vagy". Magadon is szüntelenül dolgoznod kell. Magadat is meg kell szülnöd még. Kívül-belül. Ez az állandó változás bennetek, bennünk és - azt hiszem mondhatom így- közös gyermekeinkben. alkothatta meg azt a kerek egészet, amit ma úgy hívunk Bóbita csoport. Hiszem, hogy ha két évtized múlva találkoztok majd ezekkel a gyermekekkel mosolyogni fogtok, és büszkék lesztek rájuk, úgy ahogy ma is. Az első napon a szülői köteléktől való elszakadás könnyeit láttátok, ma a búcsú könnyfátyoláét. A könnyek között pedig sok-sok nevetést, ölelő karokat, csiszolt gyémántokat, a munkátok, a hitetek bennük mára beérett és teljességében ragyog. Köszönjük Nektek. Amikor ezeket a sorokat írtam, eszembe jutott mit is adhatnék én a szülők nevében nektek köszönetként ezért a sok kis Csodabóbitáért, mindössze 4 sor, amiben mindannyian benne vagytok, ami nektek és rólatok szól, kedves óvónénik és daduska nénik Reményik Sándor szavaival köszönök meg mindent és búcsúzom a szülők nevében tőletek:

„ …Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
legyek a csend, mely mindig enyhet ad.

A kéz legyek, mely váltig simogat,

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok…”

(Reményik Sándor: Akarom)

A síró kvartett balról-jobbra: Gyöngyike és Erzsike (óvónénik) Gabika és Icunka néni (dadusok). Én pedig tőlük balra sírva beszélek :)

Búcsú

"Gondolok rád akkor is, mikor nem beszélek rólad.
Ott vagy minden nevetésben, a szerető ölelésben.
Ott vagy minden hallgatásban, a néma kiáltásban.
Mikor fákon csiripelnek a madarak jelezvén,
hogy ezzel is újra itt a tavasz.
Ott vagy a nyíló virágokban, a reggeli napsugárban,
A hajnali ébredésben, az éjszakai csendben.
Ott vagy minden rezzenésben, az érintésben,
A viharban hajladozó fákban, minden percben és órában.
Itt vagy velünk, tudom. . . , érzem,
Bár a szemem nem lát téged!" 

Emlékszem 3 évvel ezelőtt is ilyen gyönyörű, tavaszillat volt, a madarak csicseregtek. Én pedig hitetlenkedve néztem, hogy lehet az, hogy nem dermedt fagyossá minden, hogy fújhat a szél, hogy forog az élet kereke tovább, amikor nekem meghalt az apám. Hiába tudtam, hogy ez be fog következni, hiába köszöntem meg minden egyes újabb együtt töltött napot. Az pedig, hogy jobb lesz az idő elteltével csak vigaszduma, egyáltalán nem jobb, sőt sokkal rosszabb, ma is ahogy néztem a lányokat, mennyire boldog lenne ha láthatná őket...kimondhatatlanul hiányzik. Ma újra gyászba öltözött a testem-lelkem, búcsúzni kellett épp ma, meghalt egy kolléganőm, 39 évesen, fél év alatt győzte le a kór. Még mindig előttem van, mosolya, kedvessége, simogató keze és hangja a betegek körül. Belegondolni is iszonyú, hogy szakmabeliként tudta, hogy nincs gyógyulás, hogy nincs remény, semmi nincs. 3 fia állt ma a ravatalánál, 3 fiú, akinek már nincs kinek mondani anya. Elment...soha nem láthatja az unokáit, nem izgulhat a fiai érettségijén, nem ölelheti a párját. Iszonyatos volt...egy zokogó fekete tömeg, ahol mindenki sír, még a sokat látott sírásó fiúk és a papunk is. Mert mi még akkor is hittünk a gyógyulásában, amikor ő az utolsó kenetet vette föl és búcsúzott a családtól, az élettől. A pici fia a nagymamába kapaszkodva zokogott. Ilyenkor nem tudom azt mondani, hogy igazságos az élet, mindenkiben csak egy kérdés motoszkált miért? Hogyne gondolna bele ilyenkor az ember, hogy éppen csak egy évvel idősebb nálam, hogy a halál nem válogat, hogy a fiatal kor, nem életgarancia. Ahogy ott álltam a könnyeimet nyelve még inkább tudatosult bennem, hogy nem holnap kell élni, hanem ma, teljes energiával, fennen hangoztatva a szeretetünk, minden egyes nap el kell mondani és meg kell élni. ÉLNI KELL! Raktározni a boldog pillanatokat és hinni abban, hogy bár mindennek rendelt ideje van, sétáltatom majd nevetve az unokáim. Drága Tünde, legyen neked könnyű a föld...mindig mindenben a segítségemre voltál...lenne egy utolsó kérésem...öleld meg helyettem az édesapám...ma lenne 74 éves és én már 3 éve nem ölelhetem...

Elment...

Ma délelőtt apjuk is, így visszavedlettünk csonka családdá, hát nem vagyok túl boldog. Ilyenkor mindig hiányérzetem van, gyakorlatilag egy egész hetünk volt és mégsem tudtuk igazán kihasználni. Elterveztük, hogy ide meg oda megyünk, aztán az lett a vége, hogy szakadt az eső napokon keresztül. Közös programunk meg a családi fogászat lett, Szonját újabb fogától szabadította meg a doktor. Most már tényleg igazi kis minivámpír feje van és édesen pösze, de már ott is vannak a kis csontfogainak a cakkocskái.

 

Szó mi szó, megviselt most az elválás, nem nagyon találom a helyem, az meg maga a bónusz, hogy nemsokára melózóm, még az is csak sovány vigasz, hogy ahhoz képest amekkora méretem volt, amikor eljöttem, 2.5 számmal hordok kisebbet. Felvettem a fehér göncöt, megnéztem magam a tükörben és rögtön eszembe jutott, hogy ezt én nem akarom, nagyon nem. Közben volt pénteken egy Semmelweis napi buli is és ambivalensen előjött bennem az az érzés, hogy igen hiányoznak már párán és igen az is hiányzik, hogy felöltözzem tisztességesen, ne csak az itthoni gyorsan felkapok valamit érzés uralkodjon rajtam.

 

A mai napot azért sikerült tevékenyen is tölteni, nosztalgiáztam, ami abból indult, hogy a kedvesem szeretett volna képeket vinni magával a lányokról a szobájába, keresett is, de rá kellett jönnöm, hogy kb 2 éve egy darab sem lett előhívatva. Szóval kiválogattam úgy 150 képet és megrendeltem, majd utánaküldöm :) Szóval tudom én, hogy sirámolok most sorokon keresztül, de nem vagyok feldobott hangulatban. Azt is tudom, hogy pár nap és jobb lesz és visszakerülünk a régi kerékvágásba, beleszokunk a hétköznapokba, de ez most akkor is nagyon szar érzés és nem sokat változtatta rajta, hogy nemsokára jobb lesz...

Meglepetés délután...

volt a tegnapi. Szonja már nagyon várta az évzárót, hogy bemutathassa magát, igen szeret szerepelni, szeret a középpontban lenni.(ugyan kitől örökölte) Anyával megbeszéltem, hogy Kira itthon marad vele, hiszen ha a kis futrinka ott

van, akkor nem tudok teljes figyelmemmel a nagy felé fordulni, és úgy gondoltam ez most az ő napja. Aztán délben felhívott Szonja egyik óvónénije, hogy vigyem Kirát is. Őszintén mondom, kicsit elhúztam a számat, Szonja meg Kira örült a hírnek. Elég kapkodósra sikeredett a napunk, késve is indultunk el. Aztán beütött az első gikszer. Szonjának elfelejtettem hajráfot tenni a hajába, ami nélkül ő bizony el nem indul sehová. Mit lehet tenni, megvettem neki a harmicakárhanyadikat. Aztán bementünk a csokrokért a virágoshoz, adja a kezembe, hogy itt van mind a három. Mondom  három, én ötöt kértem, neeem hármat. Kicsit berágtam, de rendesek voltak, 5 perc alatt összeraktak nekem még két ugyanolyat. Mondjuk gyorsasági tempójukat nagyban növelte az, hogy Kira közben módszeresen elkezdte szétszedni az üzletet. Aztán amikor felértünk az oviba, egyik ámulatból a másikba estem. Első körben oda volt rendelve az egyik daduska nagylánya Kirának babyszitterkedni. Aztán a műsor, hát Kira végigtapsikálta az ölemben, 50 perc az évszakokról, Szonja volt a Téltündér, nekem Donatello Puttoira emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy dedemen volt ruha.

Nem is tudom felsorolni és belegondolni, hogy mennyi munkába került ez a dolgozóknak, volt benne Télapó, karácsony, hópehelytánc,tavaszi szél, szüret, aratás, húsvétolás, hóemberek, nyaralás medencével. Amíg az egyik jelentben még hóember volt a delikvens, a következőben már bikiniben ropta. Nagyon-nagyon látványos volt és a legapróbb részletekig kidolgozott. Aztán jött az igazi évzárás, meg nekem egy nagy hökk. Kitüntettek, plecsnivel, virággal, ahogy illik, hát elállt a szavam.

A gyerkők ajándék egy róluk az oviban játék közben készült fotó, fakeretben, a jelük pedig beleégtve a fába. Gyönyörű és aprólékos munka.

Szóval, amikor arra került a sor, hogy kiálljak és megköszönjük az éves munkáját az óvónéniknek és daduskáknak, a jól felépített szónoklatom dugába is dőlt. Nagyon meghatódtak ám ők is, kaptak egy névre szóló bögrét csoportfelirattal és az idézetet a hátán nagy titokban megtanítottam 4 kislánnyal, akik véletlenül épp a 4 kis tündér voltak.

Természetesen a szöveg óvó néni ill. dadus néni volt. A kis kezecske fölött volt a név, alatta a csoport név, de voltam olyan lüke, hogy nem fotóztam le :)

Óvónéni annyira zavarba jött, hogy csak annyit tudott mondani:

"Köszönet az angyalok és a gyerekek jóságáért: annyi minden közös bennük. Tiszta a szívük, és határtalanul tudnak szeretni." és elkezdett sírni. Szeretem ezt a közösséget, szeretem, ahogy és amilyen lelkesen adnak át mindent és legfőképp, hogy annyira szeretik őket. Úgy érzem ehhez a közösséghez tartozom, ehhez is...közben meg hihetetlen furcsa és egyben mosolyogtató arra gondolni, hogy Szonja szeptembertől nagycsoportos, ő roppant büszke rá. Kira elkerül a mostani óvónénitől, igen nem titkolom, benne van a kezem, vagyis inkább a kérésem. Egy számomra nagyon szimpatikus óvónéni, aki odavan a kisördögét, akárhogy látja mennyi a meló vele lett a kiszemeltem, és sikerrel jártam, hozzá került. Ő is odajött hozzám, hogy nem haragszom-e, mert hozzá kerül Kira, 22 fős kiscsoportba és nem ahhoz az óvónénihez aki beszoktatta. Elmondtam neki, hogy én szerettem volna így, olyan őszintén örült. Na meg...Kira csoporttársa lesz Bence és Bonca, a két kegyeiért küzdő szöszi lovag...khmm igen ebben is benne volt kicsit a kezem...Szóval hazafelé jelzem este értünk haza még befagyiztunk és ma belecsaptunk a vakációba :)

 

Búcsú

Nekem ő volt a minden és tudom, hogy az én korosztályomból még sokaknak, annyira hittem benne, hogy van visszaút, hogy van amikor vissza lehet fordítani a visszafordíthatatlant. Reméltem, hogy az ébredő természettel ő is újra felébred, és mosolyogva közli, na srácok...induljon a mandula. Nem volt olyan buli, ahol nem bújtak volna össze a szerelmespárok a 67-es útra, ahol ne ordítottuk volna farkasfalkához hasonlóan, hogy 16 tonna fekete szén. Neki még azt is elhittük, hogy repül a bálna. Emlékszem a sok évvel idősebb nagy szerelmemre, akivel úgy szorítottuk egymást a Szeretni valakit valamiértre, mintha soha többé nem nem akarnánk elengedni egymást, mert mindketten tudtuk ez lesz az utolsó tánc. Emlékszem arra is, hogy édes uram amikor nem akart felkelni, feltekertem a hangerőtt és már ment is a Jó reggelt kívánok!!!Annyi annyi emlék, egy augusztus 20.-ai koncert, amikor a Republic még hajnalban is nyomta és már a Mézga Gézára táncoltunk a porban, amit mosott el az eső. Nem lehet ezt elmondani, mert a Republic egy életérzés volt hallgattad bár egyedül vagy egy több ezres tömegben. Minden hangulatra, minden momentumra kaptunk egy dalt, egy olyan dalt, ami az agyadon keresztül elérte a szíved, ami beléd vésődött, amivel együtt sírtál, amivel együtt nevethettél.  Drága Cipő, ott fent a nagyszínpadon tudom, hogy ott bujkál a szád sarkában az a keserédes mosoly. Nagyon siettél és a hosszú álom után neked már nem volt ébredés, ahogy arról énekeltél. Én pedig sokak nevében köszönöm, hogy voltál, én soha nem felejtelek el. Nem tudok kedvencet választani, hiszen nekem mindegyik Republic-dal az, kiválasztom hát amin olyan sokszor sírtam, és peregnek most is a könnyeim. Gyújtok egy gyertyát érted, ahogy mindig amikor ezzel a számmal búcsúzom valakitől...Isten Áldjon!