Búcsú

"Gondolok rád akkor is, mikor nem beszélek rólad.
Ott vagy minden nevetésben, a szerető ölelésben.
Ott vagy minden hallgatásban, a néma kiáltásban.
Mikor fákon csiripelnek a madarak jelezvén,
hogy ezzel is újra itt a tavasz.
Ott vagy a nyíló virágokban, a reggeli napsugárban,
A hajnali ébredésben, az éjszakai csendben.
Ott vagy minden rezzenésben, az érintésben,
A viharban hajladozó fákban, minden percben és órában.
Itt vagy velünk, tudom. . . , érzem,
Bár a szemem nem lát téged!" 

Emlékszem 3 évvel ezelőtt is ilyen gyönyörű, tavaszillat volt, a madarak csicseregtek. Én pedig hitetlenkedve néztem, hogy lehet az, hogy nem dermedt fagyossá minden, hogy fújhat a szél, hogy forog az élet kereke tovább, amikor nekem meghalt az apám. Hiába tudtam, hogy ez be fog következni, hiába köszöntem meg minden egyes újabb együtt töltött napot. Az pedig, hogy jobb lesz az idő elteltével csak vigaszduma, egyáltalán nem jobb, sőt sokkal rosszabb, ma is ahogy néztem a lányokat, mennyire boldog lenne ha láthatná őket...kimondhatatlanul hiányzik. Ma újra gyászba öltözött a testem-lelkem, búcsúzni kellett épp ma, meghalt egy kolléganőm, 39 évesen, fél év alatt győzte le a kór. Még mindig előttem van, mosolya, kedvessége, simogató keze és hangja a betegek körül. Belegondolni is iszonyú, hogy szakmabeliként tudta, hogy nincs gyógyulás, hogy nincs remény, semmi nincs. 3 fia állt ma a ravatalánál, 3 fiú, akinek már nincs kinek mondani anya. Elment...soha nem láthatja az unokáit, nem izgulhat a fiai érettségijén, nem ölelheti a párját. Iszonyatos volt...egy zokogó fekete tömeg, ahol mindenki sír, még a sokat látott sírásó fiúk és a papunk is. Mert mi még akkor is hittünk a gyógyulásában, amikor ő az utolsó kenetet vette föl és búcsúzott a családtól, az élettől. A pici fia a nagymamába kapaszkodva zokogott. Ilyenkor nem tudom azt mondani, hogy igazságos az élet, mindenkiben csak egy kérdés motoszkált miért? Hogyne gondolna bele ilyenkor az ember, hogy éppen csak egy évvel idősebb nálam, hogy a halál nem válogat, hogy a fiatal kor, nem életgarancia. Ahogy ott álltam a könnyeimet nyelve még inkább tudatosult bennem, hogy nem holnap kell élni, hanem ma, teljes energiával, fennen hangoztatva a szeretetünk, minden egyes nap el kell mondani és meg kell élni. ÉLNI KELL! Raktározni a boldog pillanatokat és hinni abban, hogy bár mindennek rendelt ideje van, sétáltatom majd nevetve az unokáim. Drága Tünde, legyen neked könnyű a föld...mindig mindenben a segítségemre voltál...lenne egy utolsó kérésem...öleld meg helyettem az édesapám...ma lenne 74 éves és én már 3 éve nem ölelhetem...