2012. szeptember 29., szombat

DÓRA - ISTEN AJÁNDÉKA









Kira még javában a pocakom rugdosta a belső telephelyről, amikor eldöntöttem, igen én egyedül, mert az egyházi keresztnevek választásából nem engedek, hogy ő bizony Kira - Dóra lesz. Dóra, azaz Isten Ajándéka, hiszen mi más is lehetne ő nekünk, ha nem egy csodás ajándék, amit hiszem, hogy csakis fentről kaphattunk, hogy tanítson minket. Ahogy az atya is fogalmazott, mozgalmas az életünk, igen valóban az, vele és általa. Nagyon régen terveztük már ezt az eseményt és bevallom őszintén nem így. Ad hoc trombitáltam össze a családot, mert már nagyon sok időpontunk volt arra, hogy ő is kereszténnyé váljon. A 4. ruha van éppen rajta, (kettőt kinőtt) amit a keresztelésre szántunk, az is úgy, hogy 3 nappal a keresztelő előtt kerestem égre-földre azt a ruhát, amit még a nyáron vettünk neki, 3 napon  át kerestem, feltúrtam mindent, amit csak elképzelni lehet, de nem került elő. Választási alapom nem lévén, azért aranyozódott be végül a kishölgy, mert ez az egyetlen ruha volt a városban. A fiúknak meg közöltem, hogy nem, nem kell nyakkendő, de el nem indultak volna nélküle, ez volt az első alkalom a közel 20 év alatt, hogy a hites uram ezt önként és dalolva öltötte magára.  A keresztelő időpontjáról is voltak halvány fogalmai, hogy a kis hurrikán nem fogja végig ülni a miét. Szóval 15.-én a szombati esti mise után vettük be a templomot, remélve, hogy kissé már fáradni fog a kishölgy, de tévedtünk. A templom összes zegét-zugát bejárta, hol az apja, hol én futottunk utána. Mire elérkezett a szertartás ő is kellően ünnepi hangulatba került és onnantól, hogy megkapta a keresztelő gyertyát meg se mozdult. Maga a szertartás nagyon szép és bensőséges volt. "Pista pap", mert mi csak így hívjuk, minden tiszteletünk mellett az életünk része, ahogy ez a templom is. Ő áldotta meg a házasságunkat, ő tartotta keresztvíz alá Szonja - Sáránkat és most Kira - Dórát. Ő kísérte utolsó útjára imádott apósomat is. Ő az aki bejár az idősekhez az intézetbe, ő az aki segít az utolsó útra készülőknek. Ő az az atya, aki a parókiáról misére menet focizik a parkban a gyerekekkel, és ő az is akinél órákon át beszélgettünk a jegyesoktatás során. Ma már kanonok, de éppen annyira hétköznapi ember ma is, mint sok-sok évvel ezelőtt. Mosolyogva konstatálta, hogy a gyerekek fel-le rohangálnak a templomdombon, ahogy azt is, hogy a legkisebb egy igazi örökmozgó és éppen csak meg tudtam akadályozni, hogy kipakolja az ostyákat az oltárból. A keresztelő végén mindannyiunkhoz odajött beszélgetni, ahogy megteszi ezt akkor is, ha éppen a zöldségesnél találkozunk. A képek Ági munkái, aki mesterien értett ahhoz, hogy elkapja azokat a pillanatokat, amire nagyon-nagyon jó lesz emlékezni, ahogy ezt az utolsót is már a keresztelő utáni közös beszélgetésen, ami annyira természetes volt, hogy én nem is emlékeztem rá...
Ragozhatnám a szavakat, remélem a képek valamit átadnak abból a meghittségből  Nektek is, amit azon a szombat estén Isten Házában átéltünk mi mindannyian, a CSALÁD!

2012. szeptember 26., szerda

Mai útravaló....

"Neveld úgy a gyerekeidet, hogy szeressék és segítsék egymást! Ugyanis mikor eljön az idő, hogy Te már nem tudod segíteni őket,  akkor nyugodt lehetsz, hogy ők majd támogatják egymást!"

2012. szeptember 25., kedd

Szélvész Hercegkisasszony...



naná, hogy a legkisebb. Egyszerűen szemmel nem bírjuk követni és bizony Isten eszembe jutott, hogy hiperaktív. Ezer fokon ég, a több mint két év alatt és mióta két lábon járó egyed lett komolyan mondom, hogy én még sétálni nem láttam, csak futni. Egy étkezést nem ül végig, az imádott vishlii-jével is körbe-körbe fut. Hudini módjára mászik ki a babakocsiból, ha próbálnám kicsi korlátozni. Őszintén mondom néha megrémülök ettől a kis örökmozgótól, a reggel 8-as ébredéstől, este 8-9-ig, mint egy búgócsiga, pakol. lomol, ugrál, hurcibál. Arra is a héten jöttem rá, hogy nem nem tud beszélni, hanem nem akar bakker. előszedett egy könyvet, betolta nagyanyja arcába, majd végigszámolta 10-ig, szépen, tisztán, az aki eddig a nem, aham és a jó szavak különböző hanglejtéseit használta. Eddig virágnyelven énekelt, ma meg előadta az így ketyeg az órát, szöveggel-pantomimmal. Sőőőt rászóltam a nővérére, hogy hagyja már abba a fejhangon vonyítást, mire közölte felnézve rám, mind a 92cm-vel,  hogy Csssssss halkabban. Apropó centik, minden valószínűség szerint szöcske volt előző életében, mert azon túl, hogy 1.5 méteres magasságokból leugrik, ma nem voltam rest és lemértem, hogy helyből mekkorákat ugrik, a legnagyobb és ez nem elírás 148cm volt, ha nem magam látom és mérem, nem hiszem el. Egyébként volt rá  időm, mert kb 2 órán át gyakorolta a rajtam való keresztülugrást. Félelemérzete 0, ha nem inkább mínusz. A tőle telhető legtermészetesebb módon kezeli azt, hogy ő a családunk legkisebbik tagja és hogy huncut mosolyával mindent megtehet, mert olvadunk tőle, mint vaj a napon. Hihetetlen rugalmas, gyakorlatilag ha nem puszilgatnám folyton a két cikk foghagyma seggét azt gondolnám gumiból van. Dacol, cirkuszol és ellenáll, célérésre krokodilkönnyeket hullajt. Menne egész álló nap, talán még a világból is ki, ha itthon kell hagynom valami miatt vagy dagadtra sírós patáliát csap vagy meg kell szöknöm. Olyan derűvel nevet visítva-gurgulázva, hogy attól még egy öngyilkosságra  képszülőnek és mosoly szalad az arcára. Mesefüggő, nem tudom hányszor látta már a Miki egér karácsonyát, nap 1x tuti, mert addig pihen, egyébként pörög a tö(r)pörtyű. Közben meg bújik, puszil, a nyakunkba szuszog. Imádom és csodálom azt az energiát és kitartást, ami benne van, nekem nem jutott a tizede sem. Aztán este egyszer csak felborul és 10 mp alatt elalszik, mi pedig sóhajtozva pihegünk:)

2012. szeptember 22., szombat

Óvodai napok...


A művésznő alkot...

 Az az igazság, hogy a nagyobbik hercegnőnk óvodaimádó lett, az egyik kislánnyal A-val úgy összenőttek, mint az ikrek. Mivel ő már "nagy" középsős, így igen izgalmas évnek néz elébe. Lesz itt színházbérlet, hittan, angol, de megfogadtam nem terhelem túl, nagy a lendület és mindent szeretne egyszerre (ugyan kitől örökölte), de bár kipróbálhatja mindet, én az gondolom, a legfontosabb, hogy játsszon. Büszke vagyok rá, nagyon megdicsérték az első szülőin, vegyes csoportok vannak, amiben 19 a kicsi és 9  a nagy. Igazi pótóvónéni lett, mert imádott Gyöngyi óvónénije egyedül maradt, két daduskával. K. óvónéni elvesztése miatt nem tört kardjába a lány és szókimondó stílusával (naná, hogy ezt is örökölte) egy altatás során a napokban megjegyzést tett K. óvónénire aki éppen ügyeletben volt rájuk, a daduska vigyorogva közölte, hogy odahívta az ágyhoz őt fürtöskénk és jó hangosan megkérdezte K. óvónénire mutatva: "muszáj ennek itt lennie?" Zsigerből érzi az emberi jellemet, lesz még ebből problémája a kölöknek, ezt is tapasztalatból mondom. Közben engem is kineveztek és gondolom sokan nem örülnének neki, én mégis, mert 5 év itthonlét után van körülöttem felnőttpezsgés is. A két óvodában én lettem a szülői munkaközösség elnöke, megmondom őszintén, hogy jól esett, hogy rám gondoltak, mert sokan pályáztak a címre, nekem pedig eszembe sem jutott és mégis és jól estek a visszajelzések is a szülőktől. Na ennyit az önfényezésről. A gyerekem továbbra is okos, ügyes és szép, természetesen minden elfogultság nélkül. :) Tudom hülye vagyok, de lehet kellene már neki egy pöppetnyi kudarcélmény is, mert félek megszokja nagyon, hogy sütkérezik a sikerben és ama bizonyos első pofon majd úgy padlóra küldi, hogy mosogathatom fel egy hétig. Élmény így oviba járni, hogy várják, szeretik és ő éppen annyira várja. Közben jártam Kira leendő csoportjában is, ők a Törpikék, hát csöppet sem bántam meg, hogy azért kardoskodtam, hogy az én kis törpém, csak márciusban kezdjen, méltón a nevükhöz tényleg törpék, nehezen szoknak be és látom a szülőkön mennyire nehéz nekik is otthagyni ezeket a tökmagokat, akik még a kilincset sem érik fel és még a gyerekwcről is lóg a lábuk. Nem lesz könnyű nekünk ez a rügyfakasztó március....

2012. szeptember 19., szerda

Ha más meséli nem hiszem el...frissitve...

Hát kedveseim, mondhatnám azt, hogy most esti mese következik, de sajnos nem, a történet minden egyes szereplője valós, (sajnos) és a történet szóról-szóra igaz (sajnos). Talán még van aki emlékszik rá, augusztus elején kaptunk egy kis jeget a nyakunkba. Ezek után becsülettel kijött a biztosító, becsülettel felmérte a kárt és megegyeztünk 67 000 magyar forintban, lepacsiztuk és kész. Vártam én a postás bácsit a pénzzel és vártam és vártam és nem jött. Gondoltam felhívom a biztosítós barátnőm hol is van a zsé, ő közölte, hogy menjek be a postára, mert 30.-án ők bizony ezt utalványozták. Be is ballagtam 12.-én, ahol közölték kérjek már utalványszámot, az alapján tudnak keresni. Másnap bevittem a számot és elindult a lavina, behívtak egy belső helyiségbe, és elém toltak egy papírt, hogy a fenti összeg ki lett nekem fizetve 4.-én. Kattogott az agyam, hogy én ugyan nem vettem át pénzt az tuti, vagy már súlyos Alzheimerem lehet. Jött a duma, hogy családtag, a lányokat nem hinném, Bundi pedig nem, hogy a városon, de az országon is kívül volt azon a héten, ma meg magán kívül lett, de erről majd kicsit később. A postásunk egy jó fej, az ő neve szerepelt az utalványelszámoláson, mondom szóljunk már neki, válasz szabadságon van, megkaphatom a számátra a felelet, nem jó a telefonja, akkor hol találomra, nem tudjuk. Felvettek egy jegyzőkönyvet, miszerint az a pénz az én bukszámat nem tömte ki. Csak nem nyugodtam, mert ismerem már rég a postást, szinte már ezer éve hordja a zöld egyenruhát. Bundi vele nőtt fel, hívtam a barátnőjét, kitartó voltam két napon át, ő meg ugyanilyen kitartóan és módszeresen kinyomkodott. Gondoltam, hogy postásunk ha hétfőn már újra dolgozik, csak megkeres és bőszen hittem, hogy valami buta félreértés az egész. Hát nem keresett, kedden szembe jött velem az úton és Jerryt meghazudtoló gyorsasággal berohant egy házba, gondolom felfedezte bennem Tomot. Ekkor már nagyon végére akartam járni a dolognak, és még mindig nagyon hittem. Felhívtam Bundit, aki kiállt a kapuba és beszélt vele, azt mondta, ő erről az egészről nem tud és utánanéz bent és délután megkeres minket. Nem keresett, ma délelőtt csöngetett be...beszélni akart velünk...jó, hogy leültem. Ő vette fel a pénzt és hamisította rá az utalványra Bundi nevét, mert nagy bajban volt és bocsánatot kér és sajnálja stb. Soha nem láttam még embert ennyire összetörni és ennyire szégyelleni magát. Majd közölte, hogy a pénzt jövő és azt azt követő hónapban tudja visszaadni, és tegyük már meg, hogy bemegyünk a főnökéhez és azt mondjuk mégis felvette Bundi a pénzt csak elfelejtett szólni. Megbeszéltük, hogy este visszajön és megbeszéljük. Nem jött. A beszélgetés során se köpni se nyelni nem tudtam, miért nem szólt, miért várt 2 hetet, hogy mert ilyet megtenni, mire fel mossam ki a szarból. Tényszerűek legyünk, ez okirat hamisítás és sikkasztás. Még most sem akarom elhinni...Tudom, hogy túlságosan naiv vagyok, hogy minden esetben azt gondolom az emberek eredendően jók. Rohadt nagy pofon volt ez nekem is és sokat gondolkodtam, beszélgettem, tanácsot kértem emberektől. Nem moshatom ki, nem adhatok neki tiszta lapot, még akkor sem ha kirúgják, mert nagy valószínűséggel ki fogják. Volt már aki kimosta és mégsem tanulta belőle, mi arra a garancia, hogy legközelebb nem egy kisnyugdíjas havi beosztanivalóját nyúlja le. Én is voltam már szar helyzetben, de kölcsönkértem, soha nem fordult még gondolati szinten sem meg a fejemben, hogy lopjak. Elmondom  majd neki is, hogy hajlandó vagyok eltekinteni a rendőrségi feljelentéstől, de vállalnia kell a felelősséget a főnöke és a kollégái előtt.  A döntést meghoztam, de van bennem némi hezitálás, mert közben sajnálom, mert nem tudom mi vitte erre, de valószínűleg nem kicsi lehetett a gáz. Legalább elém állt volna időben, nem csak akkor, amikor már szorult a nyakán a hurok. Nehéz ügy...jó lenne tőletek egy kis  megerősítés..hiszem, hogy jól döntöttünk...
Mint az tegnap kiderült, szerencsére kár volt merengeni. Délelőtt jött a régi postásunk és hozta a pénzt, a helyi posta megelőlegezte. A másik postást azonnali hatállyal kirúgták. Birósági ügy lesz belőle, mert nem csak a mi pénzünket nyúlta le. Sajnos szóbeszédek szerint a helyi kisebbség zsarolta és fenyegette. Szóval most itt tartunk...

2012. szeptember 16., vasárnap

Naná, hogy csacsog...



"Kira az idegeimre mész, hogy, nem hagysz aludni"

***

Bandáznak:
"Állj skacok, én leszek a mester!"

***


"Hozzám dorombolózik a macska, mert szeret!"

***

Esti mese után:
- "Anya itt aludnál velem?"
- Miért?
- "Mert félek attól a lámpaárnyéktól, mert olyan, mint egy szörny."
- De az egy lámpa.
- "Tudom anya, csak azt hiszem, hogy egy szörny, érted?"

***

Dobol:
"Közteté tétetik"! avagy közhírré tétetik :)

***

- Szonja tudod milyen nap van ma?
- "Milyen?"
- Vasárnap. (ez a hajmosó napunk)
- "Neeee."
- De. Ilyen koszos hajjal, nem lehet óvodába menni."
- "Miért pont nekem mondod?"

***

"Kira gyere velem és csináld azt amit mondok, mert én vagyok a felnőtt."

***

- "Papa örül a virágnak?"
- Biztosan.
- "Akkor lejön érte és felviszi egy felhőre, hogy ott illatozzon?"

***

Esti mesélés:
- Miről meséljek?
- " Egy hercegnőről.....aki én vagyok."

***

Húzza az elalvást:
" Azért cserélgetem a párnát és forgatom, mert a másik párna másik oldala hideg és én hidegen szeretek aludni."

***

"Kira vigyázz a képből, mert nem látom a Pepa malacot."

***

"Ha majd mi is angyalkák leszünk, akkor tudunk majd beszélgetni a papával a felhőkön?"

***

Fekszünk este a gyerekszobában és megérkezik az apja, megáll a kocsi a ház előtt, Szonja az ablakból leskelődik:
- Ki az?
- "Szerintem apa, igen apa, de sötét van és én nem szeretem a feketéket, mert az fiús szín"
- Jön már be?
- "Neeem, valami apaféle cuccokat pakolnak."

***

Rárak egy fakanálra egy kistáskát, rádobja a vállára és nekiindul.
- "Anya ez a világgá menés?"

***

És a kérdés, amire nem tudtam válaszolni:
"Anya tudod milyen a becarós csirkepacsi?"

***



2012. szeptember 9., vasárnap

Pici házikó...





Be kell valljam sok mindent megveszek a lányoknak, és néha túllépek az ésszerűség határain. Igen már most található 1-2 karácsonyi meglepetés a szekrényben. Egyszerűen nem tudok betelni azzal a boldog mosollyal és ugrándozó örömmel amit ilyenkor láthatok. Azt pedig imádom bennük, hogy minden apró dolognak tudnak örülni, hogy nem az ajándék mértéke, hanem a meglepetés..a valaki gondolt rám...érzése tölti el őket. Szombaton reggel már időszerű volt kilátogatni a kedven zöldségesünkhöz, mert mivel nagy lecsófaló család vagyunk elhatároztam, hogy befőzést tartunk, nem is akármilyet. Éjféltájt Bundi is hazaérkezett a melóból és roppant boldog volt, hogy paradicsomot-paprikát szállítmányozhat nekünk zsákszámra másnap reggel. A szombati piac nálunk a zöldséges és kóbász-szalonka mellett a lomizásé. Ergo mások, naná, hogy más országban kidobott cuccait a jó magyar ember összeszedi és elhozza eladni. Én meg a hobbiturkáló, tényleg ezt írom majd a hobbirovatba imádom ezt, amikor valós ár töredékéért jutok egyedi cuccokhoz, a rátalálás öröme és az elégedettség érzése nagyon szuper. Aztán megláttam a placcon a Szonja szerint pici házikónkat. Tiszta szutyok volt és elég magányosan állt ott. Rögtön az eszembe jutott mennyire élvezték Zitus házát a lányok. A csajtól már több dolgot vásároltam és beleképzelve a csajokat, rögtön villogott az agyamban, hogy megszerzem. Ha pedig én valamit akarok....Sokalltam az árát, de ügyesnek kellett lennem, mert nem csak én settenkedtem körülötte. Tisztában volt az eladó és én is, hogy egy masszív, nem tecskó gazdaságos, egyébként chicco márkájú házikó nem ócsó pénz.  A lényeg a lényeg, hogy 13000 jó magyar forintért kemény alkudozással  hoztam el házhosszállítással. :) A lányok amikor meglátták a teraszon el sem hitték, hogy az övék,nézd Kija van benne telefon, meg postaláda, meg asztalka. Annyi időre sem tudtam őket kirobbantani, hogy kisúroljuk. Ma a lányok saját maguk kútfőjéből nekiálltak lesikálni, nagyon édesek voltak és nagyon boldogok, amikor a "nézd anya csijjog-vijjog" házikójuk, apjuk által lepadlószőnyegezve megkapta végső helyét. Gyakorlatilag az egész napjukat benne töltik, és nagyon úgy néz ki, hogy ez nem amolyan pillanatnyi varázs. Szóval a hét mérlege, eladtam egy házat és vettem is helyette egy másikat.:)

2012. szeptember 7., péntek

Mert búcsúra szükség van az új kezdetekhez...

Végső búcsút vettünk a szülői háztól...mindössze 1db fényképet csináltam a kapuból, amit utoljára bezártunk a tesómmal, mielőtt odaadtuk a kulcsokat az új tulajdonosnak. Nem töltöm fel ide, mert a képet nézve csak a csupasz ablakokat látom és a gyomos virágoskertet, nincs benne már élet. Nem tudom átadni, azt, hogy minden egyes téglában benne van apukám lelke és munkája. Azt sem tudom átadni, hogy a féltett lugasokon éppen érett a szőlő, megkóstoltam és igazodva a szólásmondáshoz, savanyú volt. Nehéz volt a búcsú és felfoghatatlan, életem első 18 évét ott abban a házban töltöttem. Ott tanultam meg biciklizni egy húsvéti napon, senkit nem hagyva segíteni, csak körözni fel és alá. Ott volt az emeleti kis rezidenciám, a bulik, az első szerelem. Nem tudom átadni a hangulatot sem, azt a sok-sok emléket, amit bezsákoltam egyedül a héten. El kellett hoznunk mindent, de a a legfontosabb belőlem egy darab ottmaradt. Csak emlék már az a kép is, amikor a mini Szonja papa óvó ölelésében áll az ablakban és integet, én meg bőgve indulok világra hozni a kishúgát. Ott él bennem apa mosolya, amikor megleptük mindnyájan a születésnapján. Ott él bennem a mézeskalács és a kókuszos süti illata, amit nagymamám sütött és csak úgy repült felfelé az illata, én meg lefelé a lépcsőn, hogy megkóstolhassam. A lépcsőn többször is repültem, a nyoma egy életre az ajkamon maradt. Most itt ülve azon gondolkodom ugyan bekerült-e valamelyik zsákba a macim, amit az első születésnapomra kaptam. Szerencse, hogy az emlékek nem bezsákolhatók, mert nem lenne akkora zsák. Anyu nem jött velünk, úgy döntött nem szeretne búcsúzni, mert neki az marad az otthon mindig, én közben pedig már itthonra találtam és körbe nézve azt gondolom furcsán peregnek a homokszemek...félmosollyal örülök, hogy itthon-otthon vagyok.
"Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon."
Wass Albert

2012. szeptember 3., hétfő

Felpörgetve...


Mostanában azon brummogtam itt magamban, hogy mennyire langyos körülöttünk a levegő, na nem ám meteorológiai értelemben, hanem, hogy szépen lassan hömpölyögnek velünk a hétköznapok és lassan elvagyunk itthon ötösben, amolyan Pató Pát módjára. Terveink a kanapén hemperegve eléggé elhalványodtak, mert volt itt szó, házátrendezésről, festésről, farendelésről, uram bocsá' aprításról. Aztán beütött a mennykő. Valami kisebb csoda folytán sikerült eladnunk az ózdi házat, úgy is mondhatnám megtaláltuk az egyetlen barmot, aki megvette. Na itt felpörögtünk, múlt szerdán cirka 22 80lityis zsákot tömtem meg ruhával, úgy, hogy az anya cuccai már rég itt voltak, több kincset találtam, többek között kisdobos és úttörő nyakkendőt...de-de. Aztán ügyvédezés volt és nyugodtan tudtam minden intézni, lévén Bundi is itthon lézengett. Namármost erre a hétre úgy teleirkásztam az asztali naptárat, hogy állítom, hogy egy órát kell a légynek körözni felette, hogy fehér felületre tudjon szarni. Namármost  csak tényszerűen ház pénteki kulcsátadása (höhö), minden tele van még, 5azaz 5 db orvosi időpont, óvodakezdés, az összes! (tényleg hülye vagyok) szolgáltató felkeresése és átíratása az új tulajjal. Az összes lom nálunk való kiválogatása és elraktározása, barátnőm 3(!) lányára való vigyázás délutánonként, mert szétbombázták a házukat és felújítanak. Cirka 8 m3 fa elraktározása. Jham és vágyálmom teljesül egy új tv-vel, na ez is rám maradt. Nos, gondoltam, hogy Bundi teljes és anya részleges segítségével ezt sikerül megvalósítani. Igen ám, csak tegnap délelőtt felhívták Bundit, hogy menni kellene dolgozni, mint nálunk az jellemző naná már tegnap. Szóval én itt nyakig a kakiban, ma még hétfő van csak, de már bucira van dagadva a lábam. Reggel Szonjával indítottunk az oviban, volt egy 2 perces bömbi, mert már az öltözőjükbe sem mehetünk be. (sok cucc eltűnt vagyis kisétált az oviból új gazdájával) így a dadusok átveszik a gyereket már a bejárati ajtón belül. Aztán mikor közöltem vele, hogy nézzen már szét a kicsik nem sírnak és ez igazán überciki egy középsőstől hirtelen elapadtak a könnyek és a rinya és bevonult. :) Ezután kistartoltam Miskolcra anya pszichiáteréhez, majd nem értem haza időben, így egy barátnőm ment Szonjáért, ez meg részemről überciki az első napon az oviban. Hazavágtattam, majd csapatostól átmentünk anyuval a háziorvoshoz, mert egy csípés elvadult a lábán, 4 napja kötözgetem, de ügyes voltam,nem kell megmetszeni. A csajok megették dokinéni dugigumicukrát a fiókjából, bevásároltunk és hazajöttünk. Ekkor már érkezett is a mesterhármas a szomszédból és este hétig 5 gyerekes voltam. Majd vacsi, fürdés, mosogatás, Szonja élménybeszámolója, miszerint szívszerelme S-t mégsem vitték át a másik oviba, mondjuk ennek remélem nem annyi a valóságalapja, mint a pacikaki volt a levesbe keverve ebédre beszámolójának. Szóval ha ezen a héten mindenen túljutok, amin muszáj, persze minden az, esküszöm, hogy soha a büdös életben nem fogok egy rossz szót mondani a langymeleg hétköznapokra és imádom a kanapét!!!