Szeretlek Magyarország vs Szüreti felvonulás

Nincs mit tagadni kicsiny városunkat is elérte az önkormányzati választások szele és a kampány. Olyan szinten dúskálunk a programokban, hogy komoly gps terveket és időintervallumokat kell koordinálnom, hogy mindenhová időben odaérjünk. A múlt szombat is ilyen volt, délelőtt a "Szeretlek Magyarország" programján belül kicsi Kira öltött pártát és nyomta az Oláh Ibolya féle Magyarországra és a Honfoglalásra. Voltak némi kétségeim afelől, hogy ekkora tömeg milyen hatással van rá, de tüneményesek voltak, leszámítva a rutintalan dadusnénit, aki a 1.5 órás várakozás alatt nem vitte ki a kicsiket wc-re, Kirát le kellett kapni a színpadról és vissza, de művészhez méltóan egy percre nem esett ki a ritmusból. Mivel krumplifesztivál is volt, mindenféle krumplis menüt ettünk, be kell valljam volt amiról azt sem tudtam micsoda.

 

Sok időnk nem volt belemerülni a játékokba, azért arcfestés nélkül nem jöhettünk el, mert családi mini háború lett volna belőle. Mivel az idősek is velünk voltak, az intézetben gyorsan megebédeltünk, majd rohamtempóban haza és át is vedlettünk szüretelőbe. Kockás ing, kosár, szőlő, hacacáré és indultunk felvonulni. Szonja már a múlt évben is szerepelt és vonult, akkor emlékszem arról beszélgettünk, hogy a következő évben, már az iskola diákjaként fog. Hihetetlen mintha tegnap lett volna. Az aznapi programunk cirka este 9-ig tartott, Kira belealudt a fáklyás menetbe és ölben hoztam haza, de megérte, gyönyörű őszi nap volt. A vasárnap este pedig nekem volt teljes relax, bár nem az én kedvencem, de Mészáros János Elek hangverseny volt a templomunkban. Megható, emberi, tele alázattal, egyszerűséggel, és amit nem is gondoltam volna humorral. Zengett a hangja, a békéje és a szeretete, igazi feltöltődés volt mindenkinek.

Véletlen?!

Sajnálom,hogy hét közben szinte semmi időm nincs ideülni, amikor este lerogyhatnék a gép elé vagy csak néznék ki a fejemből, akkor rendszerint elalszom, igen van úgy, hogy már kilenc előtt, sőt olyan is előfordult,hogy a lányok előtt. Jobban mondva nem emlékszem rá, hogy Szonja mikor feküdt le aludni. :) Az egész hét húzós volt és péntek környékén már kezdtem azt érezni, hogy nagyon, de nagyon elegem van a rengeteg papírmelóból, és jönnék már inkább haza. Aztán mint mindig pénteken, amikor már mindenki elhúzott a hétvégét ünnepelve én még borítékoltam az éppen akkor ámenre kész lett iratokat és robogtam a postára. Ahol sorbaállás közben megláttam egy tucatnyi kis mosolygós angyalkás könyvet, rögtön eszembe jutott, hogy milyen jó is lenne a Mikulás csomagjába. Kikaptam kettőt, gyorsan kifizettem és bedobtam a táskámba. Éppen futottam volna az oviba a csajokért (mostanában tiszta Forrest Gumpnak érzem magam, mondtam már?) amikor még jött egy hölgy fontos iratokkal, amit ugye jó lenne a páncélba zárni. Igen visszamentem az udvarról, és elraktam. Felrobogtam az oviba, ahol amíg Kirát öltöztettem fel, naná, hogy Szonja beleturkált a táskában és első blikkre megtalálta a két kis mosolygós csillogó tündért és jó testvérhez méltón azon nyomban meg is osztozkodtak rajta. Egész úton hazafelé a választott könyvüket nézegették és természetesen azonnal el kellett nekik olvasni, amint beléptünk az ajtón. A lányok  pedig csak kérdezgették, hogy miért mosolygok...nem tudtam elmagyarázni, én ugye véletlenszerűen kikaptam két könyvet a kupacból...Szonja az Emíliásat választotta, ami mint a meséből kiderült a segítség tündére. Kira Dorkás könyvét olvasva már meg sem lepődtem, ahogy belekezdtem Dorka a bátorság tündére....és még mondjátok, hogy nincsenek tündérek, dehogynem kiválasztották maguknak a lányokat általam... a legjellemzőbb tulajdonságaik alapján...

Legyünk hát tányleg ilyenek....

"Gondoljatok bele, hogy egy nem házas asszony bemegy a templomba, s azt kéri, hogy kereszteljék meg a fiát. És az, aki éppen ott tartózkodik, azt válaszolja: nem lehet, mert maga nem házas. Figyeljük meg, hogy az az asszony, akinek volt bátorsága megtartani és megszülni gyermekét mivel találkozik! Zárt ajtóval! Ha így folytatjuk, nem teszünk semmi jót az emberekkel, Isten népével. Jézus hét szentséget alapított, de mi ilyen magatartásokkal egy nyolcadikat találunk ki: a „lelkipásztori vám” szentségét!... Aki közeledik az Egyházhoz nyitott ajtót kell, hogy találjon, és nem a hit ellenőrét… Szükségünk van reverenda és fátyol nélkül szentekre. Szükségünk van farmeros és tornacipős szentekre. Szükségünk van szentekre, akik moziba mennek, zenét hallgatnak, és barátaival sétálnak. Szükségünk van szentekre, akik Istent teszik első helyre, de az egyetemen is kitűnnek. Szükségünk van szentekre, akik időt találnak a mindennapi imára, és képesek a tiszta szerelemre, vagy a tisztaságot megszentelik… Szükségünk van korszerű szentekre, XXI. századi szentekre, akik erre korszakra alkotják meg a lelkiségüket. Szükségünk van olyan szentekre, akik el vannak kötelezve a szegények iránt és a szükséges szociális változások iránt. Szükségünk a világban élő szentekre, a világban megszentelődő szentekre, akik nem félnek a világban élni. Szükségünk van kólát és hot-dogot fogyasztó, internetező és Ipod-ot használó szentekre. Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik az Eucharisztiát, és nem szégyellnek a hétvégén sört inni vagy pizzát enni barátaikkal. Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik a mozit, a színházat, a zenét, a táncot, a sportot. Szükségünk van társaságot kedvelő szentekre, akik nyitottak, normálisak, barátságosak, vidámak és jó barátok. Szükségünk van olyan szentekre, akik e világban élnek, és meg tudják ízlelni a világ jó és tiszta dolgait, de mégsem világiasodnak el… Legyünk hát ilyenek!" (Ferenc pápa)

Azon apropóból jutott, most eszembe ez a pár sor, hogy a héten utolsó útjára kísértük az egyik idős nénit. Szerető család vette körül és az én feladatom,  (hülyeség is ez a szó, hogy feladat, de nem találok rá jobbat)hogy kapocs legyek ezen a mezsgyén, én kerestem hát meg az atyát is, István kanonok, de nekünk csak Pista pap, ő adott minket össze, ő keresztelte a lányokat és ő búcsúztatta apósomat is, nekem ő a nagybetűs PAP, barát, testvér, aki mindig ott van, aki misére menet még focizik a gyerekekkel, aki táncol egy bálban, aki viccet mesél, aki éppen annyira szerethető, mint ahogy azt szeretem, amit képvisel. Én örülök, hogy Szonja szeptembertől az ő hatása alá kerül, mert mondanom sem kell, imádják a gyerekek is. Pont azért ami, ember, akivel éppen olyan természetes Edda kazettát hallgatni és zsíros kenyeret enni, mint Jézusról beszélgetni. Aki éppen olyan közvetlen papi díszben, mint hétköznapi kalapban, aki mindig mosolyog, akiben nincs semmi fennköltség, sokkal inkább mérhetetlen alázat a felé amit képvisel. Nagyon nagy szerepe van abban, akivé lettem...és újabb gesztust tett felém, megköszönte, hogy megkerestem és hogy feladhatta az utolsó kenetet az élettől búcsúzónak...kell ennél emberibb ?

 

Bárcsak...

Tegnap ajánlottak nekem egy filmet, én pedig meg kell mutassam ezt Nektek. Ez tipikusan az a film, amit egy szuszra kell megnézni, egyedül, hogy had fussanak végig a könnyeid az arcodon törölgetés nélkül. Mindezt azért mondom, mert nekem ez nem ment, úgyhogy bárcsak este néztem volna, egyedül, de szerintem a napokban erre is sor kerül. A csajaim nem kicsit be vannak taknyosodva, ennél fogva kissé nyűgösek is és mindkettőt az érdekelte, hogy mi miért történik a filmben. A kis bóbitáim, 36 évem teljes bölcsességével is csak a könnyeim nyeltem, de nem tudtam nekik magyarázatot adni, mert bár sok mindenben a partnereim, ehhez még tényleg kicsik. Meg kell mondjam igazán finnyás vagyok a filmek terén, ezért nem is találtok a blogomban sok filmajánlót, de ez a film azt hiszem előkelő helyezést képvisel majd a nem túl hosszú listámon. Köszönöm Hildus, hogy megmutattad.  Nem szeretném elmesélni a történetet, sokkal inkább szeretném ha Ti is megnéznétek, mert bevallom őszintén én még mindig a hatása alatt vagyok, vagyis árnyaltabban fogalmazva, nem a film hatása alatt, hanem a gondolataimon elmerengve, amiket ébresztett bennem. Mindössze egyetlen sort emelnék ki a filmből, ami engem a leginkább foglalkoztatott.: "Azt mondják egy párkapcsolatban az egyik fél mindig jobban szeret. Istenem bárcsak ne én lennék az."Sokat gondolkodtam ezen az egy mondaton, mert nem tudom, hogy szerencsés-e az, hogy a másik szert jobban. Így azt sem tudom én szerencsés vagyok-e, mert azt gondolom, mindig engem szerettek jobban. Számomra ennek egyszerű oka van a macskatermészetem. Szeszélyes, olykor bújós mindent odaadó és védtelen kismacska, olykor meg a körmeit kieresztő veszélyes tigris. Tudom, hogy mostanában olyan életet élünk, amiben a bizalmat felváltotta a bizalmatlanság, két kedves ismerősöm is sikeresen feltörte a párja face fiókját és talált, mert aki keres az talál, mert ha ott a bogár, akkor kutakodnak. Nekem nem jutna ilyen eszembe, mert nincs ott a bogár és mert ez nálam bizalmi kérdés. Tudom, most beszélhetnénk a férfiak vadászösztönéről, hogy nekik is kell a visszaigazolás, hogy képesek lennének még a hódításra ha akarnának. Itt a hangsúly az akaráson van, amikor már túllépnek a gondolati síkon. Mert valljuk be, nekünk nőknek is jól esik a visszaigazolás, hogy tetszünk valakinek, hogy más is látja bennünk a NŐT. A nők azonban érzelmi húrokat pengetnek, ők a párjukban a védelmezőt, a barátot, a szeretőt, az apát látják, egy bizonyos kor után mindenképpen. Néha azonban el lehet meditálni azon, hogy mennyire biztos az, hogy aki ma mellettünk van, az holnap is itt lesz, hogy aki kilép az ajtón az idővel vissza is jön, mert ez nem törvényszerű és egyedül maradva már nem lesz több esély, sem megélni, sem elmondani azt amit szeretnénk...a bárcsak marad és azzal nagyon nehéz mit kezdeni...

A filmet ezen a linken nézhetitek meg, én pedig várom, hogy bennetek milyen nyomot hagy/hagyott.

http://www.youtube.com/watch?v=Hb8pm0bvXEA

Halottak Napja...

"A gyászban sok szépség van. S az átváltozásban, a búcsúban, a fájdalomban mindig megérzem a magasabb világ jelenlétét. Lelkünk soha sincs olyan közel az örök Valósághoz, mint a temetőben. Itt vége az őrületnek, a káprázatnak és a hazugságnak, és a lét éppen olyan meztelenné válik, mint a megszületés pillanatában. Nincs már gazdag és szegény, ellenség és barát - a falak leomlanak, és megszűnik az esztelen loholás."

(Osho)

Néha elgondolkodik az ember azon....

Így kezdődött

A lányok trambulinja

hogy mennyi mindent képes befolyásolni és hogy mennyi mindent nem. Eljutunk a holdra, mellesleg most Szonja is odakészült csakis rózsaszín űrhajóval és persze azzal a célzattal, hogy letörjön belőle egy darabot. Aztán mégis vannak olyan helyzetek, amikor rájön az ember arra, hogy valóban picike porszem abban a gépezetben, amit valahol máshol mozgatnak. Hiszem, hogy mi is részei vagyunk, ha valami nagyon elromlik, mert egyszer minden és mindenki megbosszulja azt, ha nem vigyázunk rá. Miről beszélek, a tegnapról. Ami semmivel sem volt más, mint minden szombat, egy nagyot aludtunk mindannyian ebéd után, irgalmatlan volt a párás hőség. Aztán, úgy hat körül beborult az ég, lengedezett a szellő. Kihasználva a nálunk már menetrendszerűnek mondható viharok előtti kicsi hűst kimentünk az udvarra. A lányok bugyiban, hintáztak, ugráltak, krétáztunk és még szedtem egy tál őszibarackot, hogy csemegézzünk a vihar alatt. Akkor még nem gondoltam, hogy ezek lesznek az utolsó őszibarackok a fáról. Az első nagy esőcseppeknél még kint bolondoztunk, aztán visítva-nevetve szaladtunk be a házba. Szürke volt minden, de eső nem esett, a konyhában álltam, amikor valami iszonyatosan elkezdett kopogni, mint amikor köveket dobálsz a bitumenre. Jég volt, kisebb nagyobb, minden irányból és olyan mennyiségben, hogy a csatorna nem tudta levezetni. Álltam a nappali ablakában és arra vártam mikor törik be, közel harminc percen át szakadt a jég, olykor esővel kísérve. Aki ismer, tudja nem vagyok egy beszari alak, de folyamatosan arra kellett koncentrálnom, hogy ne vegyék észre a lányok, mennyire aggódom és félek. Aztán vége lett, ment tovább, tarolva mindent. Kimerészkedtem, a nap már bújt elő a felhők mögül, a levegő 18!!fok volt, amikor bejöttünk még 35. Előjöttek a szomszédok is, mindenki kérdezte kinek mekkora a kár. A lányok gumicsizmában hordták a jeget, ők élvezték, mi meg anyukámmal sepertük a bokáig érő levéltengert, a sarat. A garázstetőnk oda és, hogy mekkora ereje volt, a szigetelést össze-vissza csapkodta a házon. A gyümölcs és Bundi féltve őrzött  virágai oda, a fáink, mint az őszi lombhulláskor. A még éretlen gyönyörű körtéinken 100 forintosnyi lyukak, mára már hull és rohad az egész, a barack is. Mindössze fél óra, fél óra tehetetlenség várva, hogy mikor lesz már vége. Mi még szerencsések voltunk, de kérdem én, mi ösztönözte arra a katasztrófavédelem főnökét, hogy kijelentse nem jelentős a kár? Talán az, hogy köszönve a sorsnak és a fentieknek nem halt meg senki? Szép csemetekertek és szőlők vannak a környékünkön, sok családnak egyetlen megélhetése a mezőgazdaság és abból semmi nem lesz már. Nem lesz szüret, nem lesz aratás. Nem lesz medence és sokaknak tönkrement az autója vagy nincs a házukon tető és sajnos nagy részüknek szerintem biztosításuk sincs. Ma este újra jött a vihar és amit én eddig csodálattal bámultam, mára már félek tőle. Mint ahogy azt az elején is írtam, most szembesültem vele először, hogy milyen picike porszemek vagyunk és olykor mennyire kiszolgáltatottak.

Szabad akarat...

Mérhetetlenül tisztelem és hiszek a szabad akaratban, hogy azon dolgok egyike, ami boldoggá tehet mindannyiunkat. Leginkább a kedvenc filmemmel tudom megmagyarázni mire is gondolok. Az Angyalok városa, amikor Set eldönti, hogy angyalból emberré válik, és mikor angyaltársai megkérdezik, miért adta fel az angyal-létet, hogy halandóvá váljon, az egyik ok a szabad akarat volt. A kis prücskünket a fentiek bőven megáldották szabad akarattal, mindemellett megáldották egy nővérkével, akinek életcélja az, hogy korlátozza ebben. Kapott mindehhez egy nagymamát akivel közelharcokat vívnak, a szabad akarat érvényesítésében, amolyan húzd meg erezd meg formában. Kapott ehhez egy anyukát is, aki hagyja, hogy kibontakozzon, hogy szárnyaljon. Nade van egy tökös legény is a repertoárban, aki egy szintig megengedő, majd átmegy keménybe. Nem is lehet azon csodálkozni, hogy ilyen négyessel körülvéve a kis hölgy erősen küzd. Ha Szonja oviban van, akkor minden happy, mert nem kell betöltenie egy négy éves plüssjátékának a szerepét, mert jó-jó ha egy  darabig irányítanak, meg utánozni is jó a nagyobbat, de az állandó Kijjja ezt csináld, Kijjjja most azt csináld engem is kiakasztana. Aztán meg ott a nagyi, akivel bármit lehet csinálni, de csak félkézzel, igaz félkézzel is fel lehet mászni az ablakba, szétszerelni a cipős szekrényt és a fésülködőasztalt, mert az a fél kéz csak látszólagos, sőt elég egy sor krokodilkönny és már lehet is inkább egy szál pelenkában flangálni. Apát egyszerű kezelni, negédes, mosolygós apppa, megfűszerezve némi szoros öleléssel és cuppantóssal, a siker ki, apa pedig megfőzve. Velem, nos, sokszor megesik, hogy séta közben megáll és durcásan néz, mert éppen nem akar vagy nem arra akar jönni, amerre szeretném, gyakorta az ebédkő asztal tetején ülve ebédel, a cipőimet már nem is keresem, minden pelenkázásnál megszerzi a Sudokrémet és jóízűen falatozik belőle, még soha nem sikerült időben elvennem, mert két foggal tető le és már lefetyeli is, mindezt a másodperc töredéke alatt. Nem szereti a sapkát, ruhát, úgy általában véve semmilyen textilt, vagyis hordani nem, pipiskedni benne annál inkább. Szabad akaratából szeretne éjfélig kint lenni és minimum eddig pancsolni a kádban, ha ebben esetlegesen akadályozom, dobhártyarepesztő hangon műkönnyekkel tupírozva ad hangot nemtetszésének. Hihetetlen merész és bátor, a leghajmeresztőbb szituációkban is benne van az ősbizalom, hogy ha nagy a gáz, valaki  jön és segít, állandó pörgésben van, mint egy kis napelem, fut, lohol, ugrik, napestig halaszthatatlan tennivalója van, kézen, fejen áll, cserébe tapsolni kell a produkciót. Mamát módszeresen szívatja, köszönhetően konzervatív elveinek és rendmániájának. Példa, beszalad a wc-be kirohan a budikefével és módszeresen padlót takarít, nagyi elveszi és mire visszaviszi, addigra a kishölgy kilopja a mama zoknijait a fiókból és szétszórja a szobában, amíg ezt mama egy "na megállj"-al összeszedi, már trappban hozza újfent a budikefét. Ezt a zokni-budikefe kombót 5X! nyomatta le a nagyanyjának zsinórban, azért nem többször, mert anyám szólt, hogy jöjjek, mert nem bír vele. :) Imádom a benne rejlő bájos huncutságot, a keresztülviszem amit elterveztem, a bitang jellemét, a számomra nagyon vicces humorát. Szabad akarata van a szoptatásban is, igen még mindig...sőt ezzel meg engem sokkol, először mutatóujjal benyúl a köldökömbe, ha eltakarom a kezemmel, akkor az éppen használaton kívüli mellbimbó tekergeti, szóval gyakorlatilag egy akció alatt kompletten oda-vissza tapogatom magam, ő meg engem és röhög. Szabad akarat, hiszen tudja, hogy nem (lenne) szabad, mert minket frusztrál, de ő éppen ezt élvezi. Mindenkit levesz a lábáról, taktikus, először szégyellősen fejet hajt, majd 10 perc múlva ölből dirigál, hogy mi történjen... Imádom a személyiségét...a vigyori pofázmányát...a szanaszét álló haját...a csíkszemét...a sima puszilnivaló pofázmányát..a nyöszöreit ...még az (ál)világfájdalmát is. Örülök, hogy megvannak még a szárnyai a szabad akarathoz, mert sokunkét már megnyesegették...ha rajtam múlik hosszú még a jövőjük, Kirának és a szabad akaratnak...

Pontosan egy éve...

...hogy félárva lettem...minden nap eszembe jut apu és öröm tölt el ha meglátok valakit, aki hasonlít rá, még mindig azt hiszem ő sétál szembe velem az úton...1év elteltével is összegyűlnek a könnyeim és végiggurulnak az arcomon...az űr, amit hagyott maga után már soha nem pótolható...annyi mindent szerettem volna még vele, együtt...annyi mindent szerettem volna még mondani...Isten éltessen apukám, ott a fenti országban a 72. születésnapodon, fura fintora a sorsnak, azon a napon mentél el, amelyiken érkeztél közénk.

"Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó… A sebesült felnyögött. Szemei lázasan remegtek. -De az élet! Soha többet nem látni az erdőt, és nem hallani a madarakat! Pedig az élet olyan szép Nuca… -Itt maradsz te Teofil ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel. Te hinted éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette és megfested a szirmait. Együtt szállsz a pillangókkal és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő a jó illatot üvegből üvegbe, és meglesed a tündéreket, amikor fürödnek… Az asszony beszélt. Az ember nehezen hörgött, szája megrándult néha, mintha mondani akart volna valamit, aztán a hörgés csöndesedett, a szemek elvesztették a fényüket, az élet láthatatlan párája elszállt valahova a kék végtelenbe…”

Wass Albert

Társadalmi életet élünk...

Még mielőtt azt vizualizálnátok, hogy Bundival társastáncon koptatjuk a parkettet, kiábrándítóan közlöm, hogy a partnerem Szonjalány. Az a helyzet, hogy elérkezettnek láttam az időt, hogy gyermekemet bevezessen a művészetek világába, hogy ne internetes színezőn és mizun kelljen felnőnie. Gondoltam december lévén még poros kisvárosunkban is akad némi adventi ráhangolódás, valószínűleg nem lesz tömegnyomor és talán-talán tetszeni fog neki és elkapja az alkotás gépszíja, ami egyébként is elkapja ha fal- és ablakfirkálásról van szó. Szóval a hangzatos Karácsonyi Kavalkád nevű népi összesen vettünk részt és bevallom buli volt, jóó nagy buli. Gyermekem teljes egojával minden népi művészete ki akart próbálni, gondoltam magamban ha anyád kézügyetlenségét örökölted, akkor neked annyi, mint Sanyi lónak a Bakterházban. bevallom meglepett, félig kilógó Pimpa nyelvvel, (bocs most ilyen idétlen hasonlatok ugranak be)készítette a csuhéangyalt, festette a textilképet (képen), készült a tobozangyal és a szívecskés dobozra is mi más, csakis angyalszárnyak. Gondolom senkit nem lep meg ama kijelentésem, hogy most ilyen angyali táborban leledzik, a viselkedésileg kissé ördögi lányom. Mélységesen felháborodott, amikor nem engedtem 2mm-es gyöngyöt szőni, féltvén az alapanyagot, valamit a Tiffany üvegestől is ellapátoltam. Summa-summárum ebédre értünk haza, én pedig büszkén döngettem a mellem, hogy né' má' jönnek itt elő a hagyományszeretetek. Nagyon élvezte, másnap is menni akart angyalozni. Na a gyors siker babérjait learatva gondoltam, hogy akkor üssük a vasat amíg meleg és menjünk kóruskoncertre. Zseniális ötletemen felbuzdulva neki is vágtunk. Az akusztika csodálatos, volt közös éneklés, gyertyagyújtás, egy szóval szép és meghitt volt. Egy pöppetnyi problémával, úgy a 40. percnél volt egy "kis" holtpont. Egy zongoraművet adtak elő, színesítvén a kórusműveket, meg mondom őszintén én egy jó darabig azzal voltam elfoglalva, hogyan lehet, úgy négykezest játszani, hogy kb fél percenként ütnek le egy billentyűt. Ebben a határszünetben csilingelt fel az én drágám őszinte véleménye, miszerint: "Anya én inkább hazamennék!"- mindez a templom gyönyörű akusztikájába. Khmmm. az elkövetkezendő időszak egyrészt azzal telt, hogy ugyan magyarázzam már el, hogy lehet egyszerre a jászolban, a kereszten és fejünk fölött is egyszerre Jézus. Megmondom őszintén ekkor már annak örültem volna leginkább ha ő is édesdeden elalszik, mint a mellettünk lévő kislány, de ebben megakadályozta, hogy olyan hideg volt, hogy látszott a szuszogásunk. A helyzetet azt húzta a kiscsajnál pozitívba, hogy egyrészt a kedvenc óvónéni is énekelt, valamint kifelé mindenki mézeskalácsot kapott. :) Én a kis allűrök ellenére kellően karácsonyi hangulatba kerültem még az elsőfokú fagyás ellenére is, hiszen banális, de tényleg fűt az emberi szeretet. Összegezve, élvezem, hogy már akkora és érti, hogy milyen jó együtt lenni másokkal, közös célért, közös szeretetben, közösen alkotni.

MikuLáz

A kis ovisunk teljes lázban ég, szerencsére most éppen nem valami csúnya vírus miatt lázong, hanem nagy Mikulás és Jézuska lázban ég. Oviban már kb. 1 hete megy a szerintem béta verzió. Azaz megjelent a hóember, bekopogott a Mikulás az ablakon, jelezve, hogy minden nappal közelebb kerülnek a kis gézengúzok az eljöveteléhez. Erre nagy szükség is van, hiszen kiscsoport révén, bizony van olyan delikvens aki a piros ruhás említésére biza sírva fakad. Lelkesen tanulják a verseket és dalokat, hogy kellő képen fogadhassák a nagyszakállút. A délutánjaink ennek a jegyében telnek, előadja a kishölgy a repertoárt és minden alkalommal hangosan tapsban és üdvrivalgásban törünk ki a meghajlása után. Sőt vigyorogva indulunk oviba, lecsúszik az ebéd is, készülnek a téli rajzok és még a délutáni alvás sincs bojkottálva. Csillogó szempárral, mesél a télapóról, már többször be kellett vennem a gumicsizmáját az ablakból, ami soha ilyen korán nem vett még fel karácsonyi köntöst mint most. Járt már nálunk a Hóember két kis csokihóembert hagyva az ablakban, sőt kiskisasszonyunk már látni vélte ahogy húzzák a rénszarvasok a szánt az égen, de minimum az álmában megjelenik a piros ruhás. Meséltem neki Szent Miklósról, a történetről, Jézus születéséről és az angyalokról. Nagyon várom már én is, mert annyira jó látni azt a gyermeki hitet, ami még bennük van, a csodavárást, a gyertyafényt, a karácsonyillatot. Számolunk vissza, mindannyian...Ami mégis leginkább megragadt és le kell ide írnom, hogy majd egyszer ő is elolvassa, az a következő párbeszéd, bevallom még most így felidézve is bepárásodik a szemem:
- Anya karácsonykor eljön papa is?
- Nem kicsim, ő már nem lehet itt velünk.
- Azt mondtad mindenki itt lesz, akit szeretünk.
- Igen kicsim, ő a szívünkben fog itt ünnepelni velünk.
- Papa már angyalka ugye?
- Igen kicsim.
- Ha papa angyalka, akkor ő is el fog jönni, mert a karácsonyfát az angyalok hozzák nekünk és a miénket a papa fogja hozni.
- Biztosan...

Kalandjárat

Beszélhetnék mondjuk inkább harmad osztályú akciófilmről is. Az a helyzet, hogy nem szeretem az akciófilmeket, ha meg én vagyok az egyik szereplője, akkor nagyon nem. A lányok múlt heti betegsége miatt elmaradt a látogatásunk a nagyszülőknél. A mai programunk első feladata az volt, hogy elbuszozunk a sárga busszal nagyiékhoz. Szonja már tegnap este el akart indulni, mondjuk lehet jobban jártunk volna. Reggelre leszakadt ugyanis a hó, úgyhogy a fenti képen látható kis hóvirágok az előkertben már hó alatt dekkolnak, Szonja legnagyobb bánatára. (Kitérő: Szonja kis ujjaival, mint egy törékeny álmot simogatta tegnap őket, ugyanis mindig itt mutatja nekem az előkertben Kukorikú bácsit, a képzelt barátját és meggyőződése, hogy a virágokat ő hozta neki. Jelzem nem tudom mi került a bal felső sarokba, bele nem akarok képzelni semmit, de ott valójában semmi nincs, ahol a képen a fényes valami van) Szóval kisebb-nagyobb pakolások után nekiindultunk a hóesésben, először még gondolkoztam, hogy menjünk-e, de megígértem Szonjának, így nem visszakoztam. Beugrottunk egy cukiba a buszra szállás előtt, hogy vigyünk pár sütit a szüleimnek, összesen két db volt, így már lóhalálában szaladtunk a másikhoz, ahol a "rögtön jövök" tábla figyegett. (hogy én ezt hogy utálom, rögtön mi???)A 3.-ba már nem galoppoztunk el, mert féltem, hogy lekéssük a buszt (jobb lett volna). Felszálltunk, leültünk, a sofőr meg mint valami őrült nekiindult. Féltem, csak úgy szorítottam a lányokat, mert egyszerűen éreztem, hogy valami történni fog. Egy kerekesszékes idős hölgy kezdett el veszekedni, mert valaki a lábtámaszának mert támasztani egy csomag pelenkát. Szonja csak figyelt és megkérdezte a nénit, hogy miért ilyen gonosz...innentől csend volt. Tudom, hogy miért tette a lányom, soha nem találkozott még olyan kerekesszékben ülővel, aki nem mosolyog, nem kedves, nem barátságos, bevallom én se nagyon. Gondoltam ez volt az a kis csetepaté amit megéreztem.... 5km-rel később satufék egy fiatal srác zuhant egy hatalmasat, bakker elájult, a sofőr meg ment tovább, azt felelte gyorsjárat. Itt akadtam ki, kb 30-an voltunk a buszon ebből ketten mentünk oda és segítettünk a srácnak, ergo felpofoztuk. Párat tudtam volna ütni a sofőrön is. Ezután elmentünk egy árokba borul hókotró!!! és személy autó mellett. Már kezdtem azt hinni, hogy hoho ennyi odaérünk, hívtam a bátyám, hogy merre jár, erre csattanás satufék. 2 autóval előttünk egy piros személyautó gyakorlatilag pillanatok alatt lett négyből kétüléses, elől egy idős házaspár. Mindenki kapta elő a telefonját, azért, hogy fényképezzen bakker!!!Zoomoltak, utasítgattak kinek honnan jó a fény. A sofőr legnagyobb problémája pedig az volt, hogy gyorsjárat ugye és most nem tud tépni. A sráccal akivel elláttuk azt aki zuhant egyet, hívtuk a mentőket és a rendőröket. Látszólag a sokkon kívül nem volt baja a néninek és a bácsinak, de ez a minimum. Leszállásnál csak annyit mondtam Szonjának, gyere kicsim megkérdezzük a bácsit, hogy délután is dolgozik-e, mert akkor hazafelé vonattal jövünk. Közölte a sofőr,hogy nem vagyok poénos, én meg, hogy nem is annak szántam és örüljön, hogy nincs ingerenciám ezek után felnyomni a főnökének, mert legszívesebben azt tenném. Hazafelé már sima út volt, nem is bánom, jó kis délelőtti műszakot csináltunk az őrangyalainknak. Nagyon sok dolog munkál bennem,leginkább az, hogy hol rontottuk mi el emberek, hogy nincs bennünk már semmi csak a légüres tér. Nincs empátia, nincs tolerancia, sem segíteni akarás és tudás. Ha bajba jut valaki miért nézünk úgy mintha ott sem lenne vagy még rosszabb, hogy vadásszuk a szenzációt. A bajba jutott ember lehetek én, lehetsz Te, de biztosan valakinek a gyereke, szülője, szerelme, párja, akit ugyanúgy hazavárnak, mint Téged és engem. Hihetetlen dühös vagyok, hogy itt tartunk, hogy csak megyünk el egymás mellett, szemellenzővel. Mit tanulnak így tőlünk a gyerekeink? Valamikor kaptam pár sort,egy kedves baráttól aki azóta már sajnos nem lehet mellettem, azt hiszem, most itt a helye, hogy a lányaim is olvashassák majd egyszer, a lányaim, akik segíteni fognak, meg kell tanítanom nekik, hogy olykor biza elég egy fecske is.

„Az vagyok, akitől mindig az igazat kapod, nyersen, tömören, akkor is ha fáj... Az vagyok, aki dinamizmust, színt visz az életedbe és nehezen felejthető emlékeket őrzöl majd utánam... Az vagyok, akire nem tudsz haragudni, mert 1 mosolyommal leveszlek a lábadról... Az vagyok, aki mindig figyel Rád, akivel bármit megoszthatsz, és aki addig nyughatatlan míg nem segít rajtad, és újra mosolyogni nem lát... Az vagyok, aki mélyen, tiszta szívvel, önzetlenül, önmagadért fog szeretni, de aki csak akkor fogja mondani Neked, amikor ezt valóban így érzi... Az vagyok akit, soha nem fogsz megérteni igazán, de akit pont emiatt fogsz csodálni és végtelenül szeretni... Ilyen vagyok, mert én tudom, hogy egy nap sem jön vissza az életből, hogy újraélhesd... "

Antihirek

avagy egy negatív poszt. Mert ugyebár ez is kell. Azt hiszem simán szerepet vállalhatnék egy zombi filmben, a sminkesnek nem kellene sokat dolgozni rajtam. Úgyhogy aki könnyed humoros és limonádé postot vár az ugorgyon is. Most kezdődik a 3. iccaka, hogy ébren vagyok, jobb felső kettes az oka mármint Kira fogsorából, ennélfogva ha csak 1.5 óránként ébred akkor már tapsvihar van. Ha elszenderedek akor meg bődületes álmaim vannak és heves szívdobogásra ébredek, tisztára, mint egy harmadosztályú thrillerben. A nappalok is érdekfeszítőek, telefonon vagy anyámmal vagy a bátyámmal veszekszem, mert mindenki csak pakolja rám a problémáit. A hülye meg csak roskad alatta. Ha éppen nem azon agyalok, hogy fogunk kifizetni 3 millás kezességet, akkor Szonja szaporítja az ősz hajszálaimat. Egyszerűen kicsinálja a húgát, ha a kicsi éppen nem magától esik fejre, hasra orra, akkor jól irányzott lökésekkel rásegít a billegális kistestvérre. Ergo ha 1 percre netán egyedül hagyom őket, akkor az a minimum hogy mondjuk hanyatt löki vagy kitép a kezéből valamilyen játékot. Ha esetlegesen emiatt az akciói miatt sarokba küldöm, akkor krokodilkönnyek között ordítja, hogy én nem vagyok rosszkislány és jókislány vagyok. Amikor ma nyakánál fogva emelte fel a húgát, elszakadt a cérna és a seggére vertem, naná, hogy ekkor lépett be Bundi, aki már csak a végkifejletet látta. Rögtön én kaptam, hogy folyton bőg a nagy, meg idegbeteg vagyok, menjek inkább el itthonról. Jól összevesztünk, persze azon is, hogy még mindig nincs munkája, nekünk pedig egy fillérünk sem. Egy kisebb sírógörcs után felöltöztem és elhagytam a bázist. 3 óra múlva jöttem haza, addigra már belekóstol ő is a lecsóba és mit tesz Isten, Szonja büntiben volt. Olyan szinten dacol,hogy semmit nem kar meghallani, főleg tőlem, tudom, hogy erős apai kéz kellene neki. 5 körül vendégségbe mentünk és 48794135614. kérésre sem volt hajlandó felvenni a cipőjét, majd hozzávágta az apjához. Apja azzal a lendülettel berakta a járókába és közölte, hogy akkor ő most itthon marad, mi meg megyünk. A nyomatékosság kedvéért Kira és én el is mentünk. Jó 20 perccel később érkeztek és a Kiskisasszony rögtön azzal jött, hogy nagy ölelés, bocsánatot kérek anya. Nem tudom mit csinált vele Bundi, de sokkal hamarabb kellett volna. Aztán közölte, hogy az embör,hogy igazam van, tényleg alig foglalkozik a gyerekekkel, tényleg sokat ül a gép előtt, tényleg jobban kellene munkát keresnie és tudja, hogy emiatt is feszült és ideges vagyok. Ez meg ugye egy ördögi kör, ergo kialvatlan vagyok, fáradt, alapból ideges, a két csibe meg veszi ezt a radarjaival és tükrözi vissza. Nem hiszem, hogy a nagy beszélgetésekkel, Szonjával is beszéltem, most minden egy varázsütésre megváltozik, de olyan jó lenne már ebből a sok szarból kikeveredni valahogy, mert hullámzik vazzeg...

Együtt Lét

Nem tudom pontosan hol tört meg a jég, amikor a nagylányom partnert látott a kicsiben. Amikor a nagy már ténylegesen játszott vele, odafordult felé, nem csak el-elrohant az őt pislogás nélkül csodáló kicsi előtt. Délutánonként együtt alszanak, már amikor nagyobbikom is hajlandó elszenderedni.Egyik nap Szonja hamarabb ébredt, kijött Kira mellől és elkezdte keresni, hogy anya hol van a tesó, amikor már minden fellelhető Kira lelőhelyet végigrohant és nem találta sehol, keservesen sirvafakadt és mindaddig hüppögött, amig meg nem mutattam neki az alvó hugit. Kira az utóbbi napokban rohamléptekkel fejlődik, Kisgombócból energiagombóc ficánkává vált, ügyesen forog, mindent megfog, megrágcsál és elér. Szonja meg lelkesen asszisztál hozzá, előszedtük a habtapit, a régi babajátékokat, csörgőket. Soha nem gondoltam, hogy ez ennyire jó érzés, nézni őket, ahogy hasalnak a szőnyegen és EGYÜTT, egymásra figyelve játszanak, felér ez nekem egy föld körüli utazással. Szívom magamba az élményt, az érzést, na meg persze raktározom azokra az időkre, amikor majd egymás haját tépik.:) Jó újra megélni a fejlődés fázisait, telljesen más mentalitású, mégis ugyanolyan erőteljes. Kira nagyon akar és tud, mindenre vágyó,. mindent felfedező, nem amolyan lassú víz partot mos típus, mint Szonja, nem komótosan átfordul, hanem kamikáze módon átvetődik. Szonja meg nagyon édesen visszavedlik picibabává a huga kedvéért, lelkesen rázza a csörgőt, feklészik a habtapin, rágja a rágókát, közben meg már az én bukfencező nagylányom, aki pelenkázza a húgát és lelkesen keni a popsiját, mossa a lábát. Amikor nézem őket játék közben, előjön belőlem a telhetetlen, hogy lenne még egy harmadiknak is hely azon a szőnyegen, aztán meg arra gondolok, hogy milyen szívet melengető Isteni kegyelem az, hogy ők ketten vannak nekem, hogy ők ketten vannak egymásnak. Én nem vagyok jó testvér, Bundi sem az, talán az ellentétes nem és a sok év korkülönbség miatt. Jövő nyárra már összenő a két kicsi lány, addig meg könnyes szemekkel nézem, ahogy alakítják egymást, ahogy játszanak, ahogy együtt alszanak, ahogy Szonja imádva óvja, Kirát, ahogy a kicsi áhítattal nézi a nagytesót. Boldog időszak ez, telve vagyok csurig szeretettel, édes babaillattal, simogató bababőrrel...visszanézve bármennyit képes lennék várni rá és küzdeni érte, hogy mindezen csodás hétköznapokat megkaphassam, amit ők nyújtanak most nekem. A lányaim, még most is csak ízlelgetem ezt a szót....Kira éppen most sírt fel, mire Szonja: "Anya, biztos rosszat álmodott, megyek megsimizem a pocakját." :)

"Betyár" barátnőimnek szeretettel a "titkos" házasságkötésről :)

“Elfogadni tudni a boldog napokat,
de az örömteleneket is.
Sem kicsordulni, sem elsivárulni.
Sem elcsorbulni, de túl sokat sem érni.
Sem szónokolni, sem elnémulni.
Nem megtenni gyorsan, de nem is késlekedni.
Nem hivalkodni, és nem tetszelegni -
sem az éles kést, sem a díszes cserepet nem kíméli az idő.
Az előbbi elcsorbul, az utóbbi színét veszti.
Utat választani, de nem a sikerét, hanem a boldogságét.
Az úton járni, majd végigmenni,
a nagyságot az erénnyel, és nem a szerencsével mérni.
Egyszerűen boldognak lenni – dísz, ragyogás, külcsín nélkül.”

(Tatiosz)

Ezzel a címmel kaptam ma egy mailt barátnőmtől. Úgyhogy, most jól megosztom mindenkivel a hírt, világgá kürtölöm, talán még ki is doboltatnám:) Kevés ember áll olyan közel a szivemhez, mint ők. Kicsiny, belsőséges esküvőt nem szerveztek. Igen nem szerveztek, mert én hétfőn tudtam meg, hogy csütörtökön ők bizony a legszűkebb családi körben kimondják a boldogító igent. Ezt azért mondanom sem kell nem hagyhattam szó és tettek nélkül, így két kedves barátnőmmel karöltve megkezdődött a szervezkedés, amire ugye kettő napunk volt, a helyszíntől 300km-re. Jöttek a forró drótok, mit csináljunk, hogyan, az ötletelések, volt itt zenésztől a hőlégballonig minden, de semmi nem jött össze, gondoltunk kis esküvői csokorra, de az volt. Aztán felhívtam az esküvő helyszínén a recepciót, hogy van-é vaj 'esküvői torta? Éssss nem volt, na nem mintha lett volna ötletem honnan varázsolok oda egyet. Jött gugli, és találtam egy cukrászdát, felhívtam. Cukrászbácsi asszongya biztos, hogy Zacher tortát akarok, mert azt biza kevesen szeretik. Nabumm, de reméltem, hogy jól emlékezem, mint később kiderült igen. Aztán közöltem, hogy de én csak utalással tudok fizetni és biza holnap van az esemény. Rendes volt, kért egy mailt az elképzeléseimről. Mondjuk ebben a pillanatban még csak az volt az elképzelésem, hogy ott legyen egy torta nekik. Rendesek voltak, odaért a torta, ezer hála recepciósnak és a pincérfiúknak, akik még a desszertrendelésüket is felvették, majd betolták a meglepetést. Meg kell mondanom az ifiasszonynak nehezen esett le, hogy az övék. :) Egy kis reklám annak a cukrászdának ahol készült, Lajosmizse Kiss Cuki, ahol pénz nélkül, /később ért oda az utalás/. első bizalomra megcsinálták, kiszállították és utólag ők köszönték meg nekem és meghívtak egy sütire ha arra járunk.

Az ifjú párnál nem tudok mit mondani, ez az apró meglepetés csak egy piciny szeletke mindabból a szeretetből, amit tőlük és családjuktól kaptunk/kapunk. Tudom azt sem kell mondanom, hogy legyenek nagyon boldogok, hiszen ők már régóta azok és mindig is azok lesznek. Idézetmániámból kiindulva most is kapnak egyet, mi ezzel kívánjuk nekik, hogy minden titkos és nem titkos álmuk valóra váljon.

Idősek világnapja és az én napom...

Drága Lányaim!

Ha eljön majd a nap, amikor majd öregnek láttok, pedig még nem is leszek az, kérlek legyetek hozzám türelmesek és próbáljatok megérteni. Ha leeszem a ruhámat... ha nem tudok rendesen felöltözni...legyetek türelmesek. Jussanak eszetekbe azok az idők, amikor én tanítottalak titeket erre! Ha beszélek hozzátok és ezerszer elismétlem ugynazt a dolgot..ne szakítsatok félbe...hallgassatok végig! Amikor kicsik voltatok, ezerszer kellett elmondanom ugyanazt a mesét, amíg el nem aludtatok. Ha nem akarok megmosakodni, ne szégyenítsetek meg és ne feddjetek meg érte...Jusson eszetekbe az a millió ötlet, amit kitaláltam, hogy rá tudjalak venni benneteket a mosdásra. Megtanítottalak benneteket sok mindenre, hogy egyetek jókat, öltözködjetek szépen...hogy hogyan nézzetek szembe az élettel. Ha néha nem emlékszem dolgokra vagy elvesztem a beszélgetésünk fonalát...adjatok gondolkodási időt, hogy eszembe jusson...és ha mégsem sikerül megtennem, ne legyetek idegesek...ami a legfontosabb az nem a mondanivalóm, hanem az, hogy Veletek legyek és figyeljetek rám...Ha valaha nem akarok enni, ne erőltessétek. Jól tudom, hogy mikor kell ennem és mikor nem. Ha gyenge lábaim nem engednek sétálni, nyújtsátok a kezeteket...ugyanúgy, ahogy én tettem, amikor Ti tanultatok járni. És amikor egy napon azt mondom Nektek, hogy nem akarok tovább élni, hogy meg akarok halni...ne legyetek dühösek...egyszer ezt is meg fogjátok érteni...Próbáljátok megérteni, hogy a koromat nem megéltem, hanem túléltem...Egy nap majd megértitek, hogy minden hibám ellenére, mindig a legjobbat akartam Nektek és, hogy az utat szerettem volna Nektek előkészíteni. Nem érezhettek sem szomorúságot, sem dühöt vagy tehetetlenséget, ha a közeletekben vagyok. Mellettem kell lennetek, próbáljatok meg megérteni és segíteni nekem, ahogy azt én tettem, amikor megszülettetek.
Segítsetek járnom...segítsetek befejezni az utam szeretettel és türelemmel. Megfizetek majd egy mosollyal és azzal a mérhetetlen nagy szeretettel, amellyel mindig szerettelek benneteket.
Október elseje van, a 34. születésnapom és mindig Ti lesztek a legszebb ajándékom, a jövőm, az életem, a reggeli mosolygós ébredésetek, az, ahogy együtt vagytok, ahogy este békésen alszotok. Ma van az idősek világnapja is... lányok szeressétek az öregeket...Remélem csak fél évszázad múlva, de eljön majd az én búcsúm is...addig még milliószor ölellek mindkettőtöket...szeretlek benneteket gyermekeim

Anya

Válság

“Minden valóban szeretetteljes kapcsolatban jelen van az elkötelezettség érzése. Aki valóban törődik más lelki fejlődésével, az tudatosan vagy ösztönösen, de tisztában van vele, hogy a fejlődést csak az állandóság érzetét magában hordozó kapcsolatban lehet elősegíteni. A kiszámíthatatlanságnak az elhagyatás félelmétől kísértett légkörében a gyerekek nem juthatnak el a pszichés érettség fokára.

Egy házasságon belül csak akkor lehet megoldani az alapvető problémákat – úgymint függőség, függetlenség, erőviszonyok stb. – ha a házastársak mélyen tudatában vannak, hogy a küzdelmük nem okozhatja magának a kapcsolatnak a pusztulását.”

(M. Scott Peck: A járatlan út)

Ezisazis

Ez olyan zanzásított verzió lesz. Amolyan pro és kontra. Egy csomó apró bosszantó szarság történt velem az elmúlt napokban, ami miatt biza kicsit kiakadtam. Aztán ma kicsit leültem és összeszedtem a bosszúságaim és örömeim, pro és kontra, rádobtam a gondolatbeli mérlegemre, erősen koncentráltam a pohár félig tele van szlogenre és kijöttek a következő számítások.
Ma reggel ismét arra keltem, hogy csengettek, Bundi kollégái, hajnal fél hétkor, hogy ma máshová mennem melózni és ő lesz a sofőr. Pozitív, csak én keltem fel a csengőre a csajok nem. Szonja kapott egy fülbevalót, amit ahogy raktam be a fülébe első blikkre eltörtem, pozitivum, addig könyörögtem az ékszerésznek, amíg meg nem csinálja, nem vállal már munkákat egyébként. Megent bedurrant a fogam, ugyanaz, ami pár hete, pozitívum, még nem dagadt fel nagyon és nem fáj+ holnap dolgozik a fogorvos ha minden kötél szakad. Kira ellen ma merényletet követtem el, kilövettem a fülét, még Valika is remegett, nem szeret piciknek lőni, de ez a kis piliszka csaj, 2x felsírt a csattanásra, aztán elkezdte magát nézegetni a tükörben a vállamról, most éppen a pihenőszékben lógatja a lábát, bírom na, mióta felfedezte, hogy a keze hozzá tartozik, tök boldog, hogy csócsálhatja és nézegetheti. Szonja tegnap nem aludt, olyan hisztit nyomott este, hogy megijedtem, túlpörgött, már-már ventilált, becsaptam a kádba és rányomtam a hideg zuhanyt, rögtön bőgtem egy sort és utáltam magam. Pozitívum 5mp alatt abbahagyta és közölte, hogy köszönöm anya, megnyugodtam, egyszerűen magától nem tudta abbahagyni. Eljutottam pedikűröshöz, mondjuk Szonja is velem,effektíve eredmény a fotón látható. de már nem kell csimmában járnom. Beszart a telefonaksim, de kaptam ma 10 perc telefonbeszélgetést ingyé. Jham és nyertem egy regisztrációval, ezüstkarláncot meg vitaminokat, majd beszámolok ha ide is ér, a vitamin azért is jön jól, mert le vagyok amortizálva, de tényleg, szédelgek és ilynek, pedig eszek én meg ilyesmi, de akkor is. Ma a boltban belefutottam a gyerekkori barátnőmbe kb 15 éve nem láttam és megismert bakker, ájuldozott a csajoktól, olyan aranyos volt. A biztosító akik még mindig nem fizettek kiakaszt, de találtam végre véletlenszerű kapcsolással egy srácot, aki tesz is valamit. Ma kaptam egy levelet, hogy megszűnt a biztosítási jogviszonyom, ergo kirúgtak, bekocogtam a főnökhöz, telefon mindenfelé, téves volt, meg amúgy is, ilyen jó munkaerőt visszavárnak. Szonja ma bepasizott a játszótéren, mondjuk ő osztotta a lapokat, úgy röhögtem, a kiskölök csak menetelt a főnökasszony után. A főfő bónuszok: beleférek az összes jánykori ruhámba, valamint ma fel akart szedni egy pasi, két gyerekkel, dede (mámint nálam vót a két kölök) :)

Nem akartam árvizi tudósitó lenni

eleget láttatok, olvastatok ebben a témában biztosan. Sőt képeket sem csináltam, megpróbáltam nem panaszkodni, nagyon sokaknak mindenük odaveszett. Aztán ma úgy háborgott a lelkem, mint a folyó. Mesélek hát én is, hogy stílusos legyek ideöntöm nektek. Kezdjük azzal, hogy lesz majd Kirának mit mesélnem, hiszen jól időzített, a születése előtt 2 nappal még járhatatlan volt a kórházba vezető út, majd miután hazajöttünk, a rá következő nap ismét. Remélem egész életében ilyen szerencsés lesz, ahogy született.
A kis kitérő után beszélek arról, amit nem láthattatok a hírekben, híradókban. A pincékben még mindig 30 cm a víz, nem mi vagyunk az egyetlenek, a vicc, a tűzoltók nem tudnak jönni szivattyúzni, mert nincs benzin a kocsiba és nincs is pénz rá...csak halkan jegyzem meg, erre nem futhatja az adományokból??? A jó kis vizes közeg hozta magával az inváziót, szúnyogok, bögölyméretűek, 35 fokos napsütésben is marnak, nem ez már nem csípés. Szonján kb. 150 duncs van, a kalcium, az irtók, a fenistil dacára. Picuri is beszerzett 5-6 darabot, Bundást utálják, én gyakorlatilag véresre martam a lábfejem. Irtás nincs, naná, nincs rá pénz. Mi még szerencsések vagyunk, másokat csigák és giliszták leptek el, de olyan mértékben, hogy nem látszik tőlük a fű. Árvizvédelem, hmm, jöttek, segítettek. Árnyoldal, bőven akad, nem volt 1db vízügyi szakember, aki mondta volna, mit/hol védjenek, kisakkozták hát az ide vezényelt rendőrök, katonák. Itt kaptak enni, sok helyütt még vizet sem, alvásról, főtt ételről nem is beszélve. Könnyű kivezényelni a népet, a többibe meg szarni bele. A közcélú "munkásokat" is kivezényelte a gátra a városvezetés. Szerinted? Mivel nem lett kifizetve a túlórájuk pontosan, ők délután 3-kor intettek egy páát, és húztak haza. A mentősök ifaplatón hozták ki a fekvőbetegeket és a piciket a csecsemőotthonból. A fertőtlenítés nem megoldott, ugyanis a városban 2 hete nem lehet klórmeszet kapni. Ma kb 15x-i telefonálás és 1 hónap után kijött a kárszakértő. Egy tahó és akkor finom vagyok. Közölte dél és 1 között érkezik. fél 11-kor csörgött, hogy ugyan hol vagyok, mert ő a házunk előtt. Jó időt futottam a játszótérről két gyerekkel. Felsorolta mire nem fizet és mire milyen kitételekkel. Pincében lévő ingóságra, homlokzatázásra, meg arra, hogy nem jó a kazán (3/4 részig áll vízben) nem. Keressek szakvéleményezőt, mert lehet, hogy jó az, ühüm vízműnek biztosan. Próbáltam vele beszélgetni, hogy sokak akinek mindenük oda és mondjuk biztosításuk sincs. Közölte, hogy leszarja, mert 3doboz cigi meg 3 sör árán már lehetne biztosításuk. Itt azért nekem is kinyílt a nemlétező bicska a zsebben. Megjegyeztem neki, hogy valószínűleg Mariska néni, aki most zokog az összedőlt háza fölött is elbagózza sörözi, a havi 30000 özvegyijét. Hát nagyokat pislogott, én meg gondolatban már hideg vizet ittam a javítási költségeimre. Aztán bőszen írni kezdett, kiszámológépezett nekem 50000-t+ a kazán, ugyebár ha lesz szakvélemény. Kis iróniával élve, csepp a tengerben, de jelen helyzetemben a kicsit is nagyon megbecsülöm. Komolyan mondom sok-sok embert kellene tanítani, empátiára, toleranciára, hogy igenis legyen mindenki legény a gáton és nem azért mert vazz' milyen képeket csináltam, míg mások pakolták a homokot. Én itt a víz közepén, sajna nem csak az összetartozást láttam és félek, hogy még pár hét és el lesz minden felejtve, nem lesz aki visszaadja az emberek hitét, sokuknak nem lesz ereje/pénze újrakezdeni. Akkor kellene majd a segítő jobb, a falat kenyér, a szorgos kezek. Lehet én vagyok hitetlen....vagy csak túl sok háttér információval rendelkezem...annak azonban örülök, hogy a lányok ezt még nem értik és nem kell magyarázkodnom nekik...majd pár év múlva így kezdem a mesét...2010 nyarán a békés folyó megleckéztette az embereket, de a végén minden jóra fordult...ebben próbálok hinni én is...

Szüléstörténet

ühüm, dedeede, hajnal fél kettőkor. Mégis mikor máskor?:) Tegnap kipenderítettek minket a kórházból, de csak szépen sorjában...
Először is, nagy köszönet Náncsinak és Citromnak a blog vezetéséért, még ha nem is sikeredett nagy igaz tv híresre :)
Köszönjük mindenkinek a jókívánságokat, a kommenteket, telefonokat, sms-eket, egyszóval mindent, nagyon-nagyon sokat jelent/jelentett.
Kezdjük akkor csütörtöktől:
Szerdán éjszaka nem sokat aludtam, ha mégis, akkor tuti valami orbitális baromságot álmodtam. "Természetesen" sík egy tiszta idegként indultam el reggel, és biza' amikor Szonját otthagytuk a szüleimnél, még a mécses is eltört, nem csak nálam, de a nagylányomnál is. A kórházba érve kissé vicces szitu alakult ki, ugyanis a nőgyógyászati részre már nem tehettek, mert mindjárt szülök, a gyerekágyra pedig még nem, hiszen még nem szültem meg. Ezen egy röpke félórát elmélázott a személyzet, majd a doki közölte, hogy akkor szülőszoba és nst, ennek fényében kiderül, hogy mikor dobnak az asztalra. Gyorsan kiderült, hogy még aznap, hiszen Kira ügyesen jelezte, hogy meg akar születni, elkezdett fájni a hegem. Rózsika néni, egy tüneményes szülésznő kezelésbe vett, kiküldött még pár papírért Bundáshoz, akit Szonja és akkor még pocaklakó Kirakeresztapu támogatott.(Őszintén megmondva nem tudom melyikük votl idegesebb, én ekkor már hót' nyugodt voltam) Visszafelé becsengettem a szülőszobára, ahol Rózsika néni közölte, hogy "ne csengess drága, Te itt laksz":)
Itt vettek érdekes fordulatot az események, kísértetiesen előhozva Szonja születésének eseményeit. Az orvosom ismét ott volt, én egyetlen szülőszobásként szintén nem találtam jobb programot, a műtős team azonban igen, legfőképp pedig az anesztes. 2.5 órát vártunk, jelzem ezalatt Bundit leküldte többször cigizni, telefonálgattam, fecsegtünk.Hites uram ha ideges, mindig hülyeséggel és humorral próbálja leplezni, szerintetek, mennyire lehetett az ha csúcsponton oxigénmaszkal a fején hörögve fetrengett, miközben én a szülőágyról fényképeztem?:) Az itteni fotózkodás egyébként az utolsó pocakosképről (is) szólt. Harangszóra jöt a telefon, hogy készül a műtő, naná a dokimnak déltől uh-java, kb 150 beteg várt rá. A legfontosabbakat megcsinálta és 3/4-1-re ért be a műtőbe. Ha ő ott van biztosan nem történik meg, hogy az anesztes 5x szúrja meg a hátam, közölve, hogy hájas a gerincem és közben forgatja bennem a tűt, közben odasziszegtem a műtősfiúnak, hogy b+ nekem legalább van gerincem, de ennek. Ennek eredményeként felment a vérnyomásom, mint később kiderült ez volt a szerencsém, ugyanis az asztalon a béjbi elnyomta a főerem és elkezdtem szédülni, hányingerem lett, még annyit tudtam kinyögni, hogy el fogok ájulni. Mondanom sem kell, az anesztes doki leszarta, engem pedig az idegesített, hogy így velem és nem a gyerekkel fognak foglalkozni.Ellenben az anesztes asszisztens lazán (engedély nélkül) belémnyomott egy szurit, a műtősfiú elmozditotta az asztalt, a műtősnő fellocsolt és ment is a buli, jobban lettem. Az anesztes doki pedig az "alattvalói ellenszegülésére" otthagyta a műtőt, leszartam,de komolyan. szeerncsém volt a profi személyzettel. Ráadásul az érzéstelenítése se volt tökéletes, mert a gyomorszájam és a szegycsontom ki akart szakadni a helyéről. A kicsi ziccer után életem második legfontosabb eseménye is megtörtént 2010. május 27.-én 12.23-kor, kiemelték a kicsi Kirát, aki éktelen üvöltéssel köszöntött mindenkit. Több meglepetést is okozzott, egyrészt kisebb babaára számítottak, másrészt gyönyörű rózsaszín volt a bőre, sehol magztamáz és egyéb cuccok. Valamint olyan éhes volt, hogy a "odavigyázz milyen dzsukel kiscsaj, mindjárt leharapja a csecsemős ujját" vagy "ez kosaras lesz 55 centi apám" "Tibor ezt a gyereket maga a száján köpte ki". Nagyon gyorsan odadaták, majd már a szobámban úja levetkeztették és rárakták a mellkasomra, rögtön szopizott is. Mi meg össznépi bőgést rendeztünk, még Modi mama is, a csecsemős, akinél Kira született és milyen fura az élet, akinél én is születtem majd 34 évvel ezelőtt.
Nem tudom elmondani, át- vagy visszaadni azt amit érzek, hogy itt van ez a pici lány, aki visszaadta miden hitemet, hogy itt van a nagy lányom, aki ölelgeti-puszilgatja a tesót, hogy itt van Bundi, akit megajándékozhattam velük...csoda a születés...az ég a földdel összeér...ahogy mi 4-en is örökre összetartozunk...köszönöm a Jó Istennek...

Don Corleone

Emlékszem, amikor még az előző albérlőm rugdosta a pocakomat, sokat beszélgettünk arról Bundival, kik is legyenek a keresztszülei. Az nem volt kérdés számunkra, hogy kislányunk meg lesz keresztelve és egy dologban nagyon, de nagyon egyetértettünk. A keresztszülőség számunkra, nem csak azt jelenti, amit az egyház ért alatta, hanem azt, hogy olyan keresztszülőket találjunk, akit nem szökőévente lát csemeténk, hanem aki részese a kicsi lány mindennapjainak. A másik kitételünk pedig sokak megdöbbenésére az volt, hogy ne legyen egyikünk rokona sem a keresztszülő. Szonja szerencsés, hiszen legyen bármilyen kicsi is a rokonsága, sikerül nagyon-nagyon jó keresztszülőket találnunk neki, sőt mindjárt duplán, hiszen az igaziak mellett, van még egy pár akik szintén keresztgyerekükként tekintenek rá. kevés barátom van, de rájuk 4-re nagyon büszke vagyok. Most mégis a mi keresztapánkról írnék. Együtt nőttünk fel, részese voltam az életének, a vívódásainak, kenyérre kenhető mivoltának, annak a könnycseppnek is, amit akkor mutatott, amikor megkértük legyen a mi Sáránk (Szonja) keresztapja. Most nagyon nehéz időket él és jó tudni, hogy számít ránk, hogy mellette állhatunk. Látni azt, hogy egy addig biztosnak hitt élet, egy család, a gyermek, a szeretet egy pillanat alatt pukkan szappanbuborékként rémisztő. Önkéntelenül is az ember szorosabbra fonja a saját védőhálóját és elhessegeti magától még a gondolatát is annak, hogy ez megtörténhet. A legszomorúbb mégis az volt, hogy láttam ezt a nagy embert összeroppanni, láttam, ahogy összeáll a fejében a kép, láttam, ahogy mentené a menthetetlent, megbocsátaná a megbocsáthatatlant. Azt mondják a szerelem vak, öl, és butít. Soha nem hittem volna, hogy egy anya mindent felad a szerelemért, még egy szem gyermekét is, mindazt amit felépítettek és mindazt ami összetartotta őket. Tudom, hogy sokszor sok esetben mindennek vége van, mégis azt hiszem, hogy a mi Don Corleónénkat nagyon megtépázta most az élet. Azt is tudom, hogy talpra fog állni, azt csak remélem, hogy drága jó lelkével nem esik ugyanezen csöbörbe, hogy nem fog sérülni (nagyon) a kiskölök, hogy fog még nagyokat nevetni és ugyanúgy bolondozni. Abban biztos vagyok, hogy a kicsi Dóra (Kyra) keresztapja is ő lesz, hiszen az ő nekünk, mint a legkisebb lányunk keresztségben általam választott neve, "Isten ajándéka", hálás vagyok a sorsnak, hogy nekem több ilyen ajándék is jutott...ahogy neki is, Szonja imádja, semmi kétség.