Minden lében fakanál...

Szonja minden lében fakanál, minden érdekli, legyen az rajz, művészet, vers, mozgás. A naptárunk azzal van tele, hogy éppen mikor merre kell őszereplőségét szállítanunk. Soha nem erőltettem rá semmit, nem szerettem volna ha az én saját beteljesítetlen vágyam terhét tolnám a vállára. Annyit mondtam csak, hogy ezek az általa választott programok, hobbik csak addig mehetnek, amíg nem megy a tanulás rovására. Azért csak kitörtem az apjának, hogy nem hiszem el, hogy már nem csak hétközbenre, hanem hétvégére is jut Szonjaprogram., Akkor szalad ki belőlem, hogy ez a gyerek minden lében fakanál. Hitös uram gyorsan kontrázott is, pont mint az anyja. Be kell valljam valóba így van...pont, mint én. Legyen szó majorettről, énekarról, szavalversenyről... és nem kis büszkeségemre tanulmányi versenyről is :) Annyira sokoldalú, hogy csak kapkodom a fejem, komplett pc guru olyan szakkifejezésekkel, hogy én csak pislogok tőle. Közben énekel, táncol, újabban citerázik és szeptembertől néptáncsuliba megy. Szabad döntési joga volt mindenről. A prepubertáskori egyémazutolsószó korszakon túlvagyunk. Az anya-lánya kapcsolaton túl igazi barátnők lettünk, mindent megbeszélünk, kisutyorgunk esténként, fiúkat, barátságokat, felnőtt dolgokat. Nagyon élvezem azt amilyen, azt ahogy látja a világot. Nem kell már fogni a kezét, de mindig visszatalál hozzám, gyönyörű időszak ez. Sikeres, boldog, jól érzi magát a bőrében. Szeretem...szeretjük a kiscsillagunk.

9

Hát akkor néhány szóban ama bizonyos Szonja által utolsó egy számjegyűként aposztrofált születésnapról. Kilenc esztendő, nagylány már, jobban mondva kiskamasz. Annyira emlékszem a kis békára még, akit kiemeltek a hasamból, aki akkor csak pislogott, erőt gyűjtve az elkövetkező napokra amiket végigüvöltött. Ha becsukom a szemem minden egyes pillanatra visszaemlékszem, érzem az illatát, érzem bababőre selymességét. aztán ha kinyitom a szemem mit látok, egy nagy laklit, aki végigéri az ágyat, akinek  cseppet sem bébiméretű 36-os lába kandikál ki a takaró alól. Kiskamasz, nagyszájú, visszabeszélő, egyedüli időt igénylő, titkokat titkoló. Egykori sutyorgó félénksége ma már csak a ködben rémlik, Anyatükör. Éppolyan makacs mint én, éppoly maximalista, éppoly megmondóember. Nagy meccseink vannak, mert mindig és mindenkor övé kelljen legyen az utolsó szó, igazi kis amazon. Csodálom kreativitását, számomra érthetetlen logikáját, felnőtteket meghazudtoló rajzait. Határozott céljai vannak, óvónéni lesz, Gergő a férje egy fiú. egy lány és tutifix, hogy Gergőékhez költözik. (Hála az égnek csak pár utca :) Őt ismerve ezt véghez is fogja vinni.  Sokkal, de sokkal érettebb, mint egy kilenc éves, testben, agyban mindenképp. Az igazság bajnoka, a gyengék védelmezője. Hiperérzékeny, könnyen sírós, mindenen elérzékenyülős, hedonistán zabálós, életet élvezős. Ránézek és magamat látom, éppen ilyen voltam én is, igaz nem 9, hanem 13 évesen. Várta nagyon a bulit, amire árnyékot vetett, hogy benyalt egy vírust, kissé hasfájással küszködött, de lemondani nem lehetett. Jöttek is a skacok szépen sorban. én meg reménykedtem, hogy nem fog esni. Az utolsó óra zúzós volt beszorultunk a lakásba, még a karnisom sem maradt a helyén. 1-2 hálóvendégünk is akadt hirtelen ötlettől vezérelve. Szóval 9  az én nagy kincsem...az én nehezen leszületett kicsi babám,....a hitem...a reményem...az életem....a cél amiért küzdöttem annyi éven át....nincs rá szó mely összefoglalná mit jelent nekem a tudat, hogy létezik, minden este hálát adok érte a jó Istennek.

Egy hónap-egy bejegyzés avagy zanzásítok vigyázz hosszú lesz :)

Nem mondhatnám, hogy az utóbbi időben azért nem történt ide részemről még egy kettőspont írása sem, mert nem történt velünk semmi. Egyetlen egy dolog volt kevés mostanában az életemben, a monitor előtt töltött idő. Kijutott az év végére jóból is rosszból is egyaránt, de nem szeretnék itt nyavajgós posztot ír, mindössze egy év végi összefoglalót. A lányok....Kira hát a kis prücsökkel adódtak problémák az óvodában. Mindig is örömmel járt, a mostani nemtetszését annak tudtam be, hogy negyedik évét húzza a Bóbita csoportban és kissé beleunt. Be kell valljam először nőcis hisztinek tudtam be a nem akarok oviba menni, nem akarok ott aludni monológjait, egészen addig amíg komolyra nem fordult a dolog. Vasárnap már nem evett, folyamatosan sírdogált, sőt reggelente öklendezett. A karikák a szeme alatt, a mosolytalan arc, a félelem a szemében, a fogyás szó szerint megrémített. Tehetetlen voltam, hiszen semmit nem mondott a miértekre, egyszerűen nem és kész. Éjszaka alig aludt, ha aludt is valamennyit rámcsimpaszkodva. Egy éjszakai zokogó sírás közepette elmesélte félelme okát, tárgyát. Egy dadus nénitől félt ennyire, aki mindig kiabál vele, aki nem engedi ki pisilni stb. Úgy gondoltam, itt az idő, hogy beszéljek ovónénivel. Aki könnyes szemmel bólogatott, hogy látja a problémát és próbálja kezelni. A helyzet nem javul, olyannyira nem, hogy kerestem egy kompromisszumot, hazahozom az ebédidőmben, hogy ne kelljen ott aludni, mamával ellesz amíg mi Szonjával hazaérünk. El kell mondjam, hogy ezt akkor már én is is tehetetlenségemben sírva meséltem el a főnökömnek. Rövidre zárta a dolgot, felhívta az óvodavezetőt és fél óra elteltével már az irodájában voltam. Ott sok minden kiderült.,.többek között az, hogy Kira végigordítja az alvásidőt, kerül az említett dadust, szomorú, lehangolt. Hol tartunk most, továbbra is ebéd után hazajárunk, péntekenként pedig pszichológushoz, ahol kibábozza magából a történteket, nem kizárt a fizikai bántalmazás sem....a dadus ajándékokkal halmozza el....és persze minden áron azt szeretné tudni, természetesen nem tőlem, mit mond a pszichológus. A karácsonyi ünnepségen volt még egy kis sírás....továbbra se szereti az ovit, de megy....újra csicsereg...eszik...alszik...kezd belé visszatérni az élet. Senkinek nem kívánom, hogy valaha is átélje ezt. Két fotó erről az időszakról:az ovis karácsonyi kisírt szemes mosoly (kicsi a rakás) és egy mostani.

Szonja, hát ő sem kismiska, bár ő más szempontból. Magas szinten műveli a flegma nagylány vagyok (szeretne lenni) életstílust. Visszadumál, akarnok és mindig neki kell jusson az utolsó szó.  5 perc alatt el tudja érni, hogy kiénekeljem a magas c-t, majd engem senki sem ért meg duzzogással bevágja maga mögött az ajtót. Aztán mintha mi sem történt volna 5 perc múlva megy az élet tovább. Nem csak külsőségeiben hasonlít rám, teljes egészébe ugyanaz, mint én....és ugyebár a két dudás egy csárdában tipikus esete. A suliban meg nyúlbéla, nincs nagy szája, csendes, visszahúzódó magáért ki nem álló nebuló. A szünet előtt már olyan mértékben volt fáradt az iskolai nyomástól, a rengeteg feladattól, (mellesleg én is kibuktam) hogy szabadságot vettem ki neki, persze ezen is stresszelt, hogy mi lesz, mert ő lóg. Iszonyat maximalista (a négyes nála javítandó jegy) közben meg azon nyavajog, hogy minek ennyit tanulni. Hihetetlen ütemben érik testileg és lelkileg is. Igazi öntörvényű kis nőci, aki olykor kis pukkancs, olykor felnőtt beszélgetőpartner, olykor vicces bohóc.Igazi kis klónom.

 Az az igazság, hogy a szünet elejére már igazán elfáradtunk mindannyian és nemhogy a napokat számolgattuk, hanem az órákat. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy apát október óta nem láttuk, nem tudom megmondani, hogy mi itthoniak vagy ő viselte-e ezt nehezebben. Aztán eljött az utolsó melós nap is. Persze a betegség minket sem került el, Kira és én kidőltünk, a betegségek terén leggyengébb láncszem Szonja volt csak a toppon. Megvolt a csajok első bálja is, mit mondjak, Kira úgy ropta hajnalig, hogy én már majd az asztalt fejeltem le nagy egyetértésben Szonjával, akinek éppen egy 8.-os fiatalember próbált udvarolni. Eszem megáll.

 Egy iskolai rajzverseny révén kutyánkból helyi sztár lett. Megdöbbenek, nap, mint nap Szonja hihetetlen térlátásán és kompozícióin, az állatok világnapján Maxünk portréjával tarolt. Kedvenc ebünk ezt azzal hálálta meg, hogy megmentett minket a nagy szivacspárna szörnytől...azóta is bármitől megóv minket, ami valahogyan kintfelejtődik. Igazi nagy csibész imádni való minden dorgálás után.

Volt sokmindenből év végi utolsó, Kirának focimeccs, a szülőkkel, ahol Keriapu gálánsan bevállata, hogy képviseli családunk felnőtt szekcióját. Ő is hatalmasat fejlődött, edző bácsi javaslatára a szülők nem vettek részt az edzéseken, így óriásai fejlődést láthattunk. Igazi csapatkapitány, mindenkit irányít és gyakran rezegteti a hálót. Volt csillagszórós sulidiszkó, krétát orral törlő rénszarvasokkal. Volt munkahelyi hurkás-kolbászos karácsonyi ebéd is, a helyi csajokkal, de volt a nagycsapattal sütizős is 45 kis gondozónőmmel. Eszméletlen munkát vittek véghez a lányok, 2016-ben több mint 80000x látogatták meg és segítettek a rászoruló időseknek.

 

 Mi is készülődtünk a karácsonyra itthon, bár nekünk soha nem jön összes a klasszkus karácsonyi fotó, kiöltözve a fa előtt, de azt hiszem a lényegen ez nem változtat, szivünk legkisebb rejtekében is ott volt a karácsony. Nagyokat aludtunk, olvastunk,pizsamában karácsonyfát öltöztettünk,  elmentünk moziba, korizni, jöttek a rég nem látott barátok, volt örömajándék, meglepetés, gyertyagyújtás és mézeskalácsillat.

Sitty-sutty elérkezett a szilveszter is. Volt nagy tanakodás, ugyanis van nekem egy legális drogom a Kowalsky meg a vega, és láss csodát tőlünk 40km-re velük köszönthettem volna az új évet. (Nem ez esetben egyáltalán nem érdekelt milyen mínuszokat mondtak az év első éjszakájára. Volt meghívásunk több közeli kis településre, ésatöbbi. Meg mondom őszintén nem nagyon mertem felhozni, hogy hova is mennék, két okból kedvenc férjem tuti nem didergett volna velem, a lányokat meg pláne nem tettem volna ki ennek. A probléma azonban nem is volt probléma, ugyanis bónusz karácsony utáni ajándékként megkaptam a páromtól ezt a szilvesztert, egy ebéd közben közölte, hogy menjek csak el, ő majd rendezi itthon a sorokat. A lányok barátnőztek, Bundi fuvarozta a szilveszterező szülőket, mi meg baráti társasággal nekivágtunk Miskolcnak. Életre szóló ajándék volt ez....felejthetetlen élmény...buli, tánc a hóemberrel. Sőt személyes újévköszöntés, és puszik és beszélgetés Kowáékkal egy szerencsés koncert utáni találkozás okán..itt is bebizonyosodott, hogy milyen fantasztikus emberek ezek a szeretetforradalmár rockerek. A bepárásodott fényképező lencse sem tudta elvenni ezt a fantasztikus újévköszöntést :)

Lélekszerelő

Régen sírtam már, erősnek tartom magam, nemrégiben mégis kitört belőlem, Mi volt az oka, a düh, a tehetetlenség, a fájdalom, a félelem. Annyira természetesnek vesszük ha egészségesek vagyunk, hogy lépésről-lépésre haladunk, irányítjuk a testünket, hiszen urai vagyunk mindennek. Aztán egy pillanat alatt egyszerre és hirtelen

változik meg minden. Tudom és hiszem, hogy minden okkal történik, túlterheltem magam és az orrom koppintottak fentről. Persze ez első blikkre nem esett le, csak a hozadéka, a hibáztatás, hogy miért én, akkor is menni fogok, mit nekem térdfájdalom. Erre pontosan kettő napig képes is voltam. Harmadik nap a baleset után már nem bírtam felkelni, ekkor jött a tehetetlenség és a düh, ami után rögtön kétségbe is estem. Félelmetes volt ez az érzés, hiszen mindig minden helyzetben helyt álltam, kitartóan, akarattal, mindent megszerveztem. Ebben a pillanatban azonban csak a félelem volt, hogy mi lesz? Nem, nem attól féltem, hogy mi lesz a térdemmel, sokkal inkább attól, hogy oldom meg a mindennapokat, hiszen a mosdóig is csak összeszorított foggal könnyek között jutottam el. Hogyan fogok főzni, bevásárolni, hogy jutnak el a lányok suliba, oviba? Életemben először nem én irányítottam hanem tehetetlenül feküdtem. Aztán valami szemvillanással jött egy szomszéd, elvitte Szonját, a másik barátnőm Kirát oldotta meg, a harmadik bevásárolt, a negyedik az orvosi papírjaimat intézte, az 5.6.7. csak úgy beugrott beszélgetni a 8. sütit hozott, a 9. elvitte a lányokat egy kis csavargásra, a 10. visszavitt az orvoshoz. Csak feküdtem a kanapén és már tudtam mosolyogni is ebben a szeretethálóban. A lányaim tüneményesek voltak, Szonja szépen lépésről.lépésre átvette a szerepem, Kira igazi nagylányként bevásárolt a cetlimmel a kisboltban. Bár az én felügyeletem alatt, de ment minden nélkülem, mint a karikacsapás. Sok-sok pillanat bennem maradt egy életre, Szonja mosta meg Kira haját, a doboz raffaello amit Kira hozott nekem a kisboltból, hogy hamarabb meggyógyuljak, hogy  minden amit máskor ezerszer el kellett mondanom, most valahogy rögtön a helyére került. Éjszakánként együtt aludtunk a két csajszi a két  oldalamon. Szóval tényleg minden okkal történik...a legszebb pillanat mégis egy levél volt Szonjától...az a bizonyos lélekszerelő :) Megerősítés, hogy az út amelyiken terelgeted őket helyes...

Érik a szőlő

Az a helyzet, hogy bár ezt nem sűrűn reklámozom, de szőlőkkel tarkított hegyvidék a miénk. Azért ne valami csodás tokaji nedűre gondoljatok, sokkal inkább elhíresült, mint a putnoki guggolós. Itt rögtön ki kell fejtsem azt, hogy nem széles jókedvűkben guggolgatnak a lopót szopákolók, sokkal inkább az emésztésgyorsító hatása miatt. Ez lenne a jobbik féle borocska, a másikat még a tősgyökeres szőlőkapálók az urak völgyéből is úgy emlegetik csak, hogy a putnoki rettenetes. Az ezredforduló előtt nem is volt az falubeli akinek nem volt szőlője és pincéje. Emlékszem még éppen csak nagykorúságom idején én is kimentem leendő apósommal és Bundival. Úrinő ugyan el nem árulja, hogy városi lányként, a föld, szőlő fogalma számára azt jelenti, hogy a föld szákban, a szőlő meg ládában. Voltak természetesen napszámosok is, csak hogy még egyértelműbb legyen az égésem. Az első feladat a kapálás volt, majd ezt követte a kötözés. Nos, a kapálás ment is, csak azt nem értettem, hogy hol vannak a többiek, hát bakker én visszafelé kapáltam, azaz tapostam is le rögtön, és seggel forogtam mindenkinek. Az az igazság, hogy akkora nevetés tárgya lettem, hogy a zuram még mai napig emlegeti a visszafelé kapálásom. Gondoltam, most már bizonyítanom kell, jött a kötözés, a 3. tőkénél vágtam át az ujjpercem a madzaggal együtt. Szóval borászi és nagy szőlőtermesztési pályafutásom cirka 30 perc alatt ért véget, de a kis ház takarításában nem voltam ügyetlen, Kaptam is Bunditól egy tálca képviselő fánkot vigaszdíjként. A szőlő és pincebulik legendásak voltak, még ma is sokat anekdotázunk róla. A pince még megvan, csak fénye kopott meg erőteljesen. A lányok a legendás putnoki szüretet már nem ismerik csak a meséink alapján, de a hagyományőrzésnek ők is aktív részesei. Szonja iskolájában októberben van a szüreti mulatság, a szüreti felvonulás és a krumplifesztivál. idén mindketten szerepeltek, Szonja mazsorettként, Kira pedig népi táncosként, nem volt egyszerű kilogisztikázni, hogy mindenki időben és megfelelő öltözetben ott legyen ahol kell, de megoldottuk. A csajok hajával volt némi problémám, mert mindkét felkészítő tanárnéni kissé túlgondolja hajászkodási tehetségemet, különböző fonásokat kértek. Namármost, kettő frizurát tudok elkészíteni, igaz azt másodpercek alatt 1 or 2 copf. Szerencsére van nekem okos és nálam sokkal-sokkal ügyesebb barátnőm, aki megkreálta a hajakat. Az az igazság, hogy a felvonulósdi tett be valószínűleg a lábamnak, mert előző nap estem el és végignyomtam velük, közben ide-oda futkosva, mert Szonja legelől vonult, Kira meg 50m-el hátrébb. Aztán végigálltam a műsort, már merőben estébe hajlott mire hazaértünk, hát nem is bírtam felkelni másnap. Ez persze semmit nem vont el az esemény szépségéből, a csodás napsütés, a büszke-boldog lányok, az én szívfacsarom, hogy mekkorák már, az őszi csillogó színek, a népi hagyományok, a sok-sok mosoly, léleksimogató ez minden évben mindenkinek.

Prepubertás

Ha még nem unjátok, meg mondjuk ha unjátok akkor is, bepötyögök ide még egyet mára, szeretném utolérni magam, ami mondjuk tuti nem ma lesz, de legalább törekszem rá. Szóval Őszonjasága maga. Az én csendes, introvertált, tavaszi szellőtől is megrettenő, állandóan megerősítést váró lányomat elvitte valaki, vagy komplett agymosást hajtottak végre rajta, olyan szája lett, hogy leordítaná a nagypofájú VV-sek haját cirka 3 perc alatt. A szája nemcsak nagy ám, hanem be nem áll egész nap és minden esetben neki kell lenni az utolsó szónak az már hótziher. Azonkívül meg vagyok győződve arról, hogy számára az általam felé alkalmazott NEM szó, az ő szótárában azt jelenti, hogy kérdezd meg még tízszer. Azt akarom ezzel kifejezni, hogy nem gondolnék bele mi lesz 5 év múlva, de hogy én már most kivagyok tőle az tuti. Dacol, dumál, menősködik. Serdül, 8 évesen, hová lesz a világ, kérdem, én (persze csak költőien). Amikor a kis szuszogó csomagot nekem adta az ég, ezt azért nem borítékolták a babaillat mellé. Rettentő mód érdekli a nemiség, és nem fél ám kérdezni, a teljesség igénye nélkül, mi a jobb a tampon vagy a betét, mikor szexelünk, én és az apja, mennyire kell betenni a nyunyuba a pöpit és mennyi ideig (omg), nekem miért lóg a mellem (ez azért már mégiscsak sok(k)., Ezenkívül reggelente sokkal nagyobb hangsúlyt fektet, a deó, parfüm, szájfény és melltartó!!! kombójára, mint a fogmosásra. Az új szemüvegének megvásárlása cirka zárásig tartott ugyanis 38! keretet kellett végigpróbálni mire kiválasztotta azt, amit legelőször felpróbált. Természetesen részéről minden férfinemű hülye, ideértve az apját is és különben is mindegyik úgy néz ki a zacsija miatt, mintha beszart volna, Gyakorlatilag egy perc alatt cipőt húz és indul is, elfelejtkezve arról, hogy azért minimum kérdésszinten fel kellene villannia benne, hogy van itt egy nála kompetensebb ember is a házban abban, hogy mehet-e egyáltalán akárhová is. Naponta átlag 2x rámvágja az ajtót, és közli, hogy hagyjam békén, mert világfájdalma van olyan világvégi problémák miatt, hogy lehetőleg öltözzön már át iskola után ha hazaér. Az engem senki se ért meg korszaka folyamatos, napi  x órában őt hallgatom, de naná, hogy nem figyelek rá, pedig Gergő ma is bámulta a suliban a mellét és mekkora gáz már, hogy nem egyforma a kettő neki. Bújjja a felvilágosító könyveket, lámpaoltás után el kell a paplan alól kobozni...bezzeg a Misi Mókust nekem kellett felolvasni neki. Szóval rendesen rezegteti az idegrendszeremet és a legfontosabbat még nem is mondtam IMÁDOM EZT A KIS (NAGY) PUKKANCSOT!

Évzárás minden szinten

Azt hiszem, most valahogy nagyon-nagyon vártuk a végét. elfáradtunk, össznépileg. Nem amolyan fizikai fáradtság volt ez, sokkal inkább szellemi -lelki. végtelen hosszúságúnak tűnt ez az év, persze azt így július majdnem idusán már előre borítékolom, hogy a nyár úgy fog elsuhanni, mint egy pillanat. Kira utolsó előtti évzáróján vettem részt, anyaoroszlán lelkem most is meghatódott, pedig ő csak jövőre ballag, már most belegondolva is elbőgtem magam. Az óvónénik 6 éve részük a mindennapjainknak, ahogy a családias óvoda is, ma még elképzelhetetlen, hogy egy röpke év és ez a védőháló eltűnik az életünkből. Tüneményesek voltak, mint mindig, Kira meg siratta egy kis barátját, nagyon összenőttek, de zeptembertől újra találkoznak majd a fociedzéseken. A kicsi lány már régóta egyáltalán nem kicsi, őrült tempóban fejlődik, most is kimagaslott a többiek közül, okos, ügyes és ami nála a legnagyobb próbatétel hihetetlen fegyelmezett. Azt hiszem igazán érett elsős lesz belőle és most is hiszem, hogy hagyom jó döntés volt, hogy marad még egy évet a szeretetburokban. Imádom benne, hogy mindenféle lámpaláz nélkül simán feláll a színpadra és nyomja a showt, teljes titokban tartva még előttem is az eseményeket. A memóriája világhírű számtalan eset volt az évben, hogy csak mi vittünk, szedtünk, tanultunk meg valamit, amit a csoportban kértek az óvónénik, mert ő volt az egyetlen aki emlékezett rá, azt hiszem ha ez így marad nagy mázli lesz neki :)

Szonjáéknál kettős évzáró van, lévén sportiskola, van egy kétévente megrendezett sportgála. Hát mit mondjak, még most is libabőrös leszek ha rágondolok. Nem a gála része itt a lényeg, hanem az az összetartozás, amit az iskola mutat, az az egyértelmű "ide tartozom, itt van a helyem érzés". Fantasztikus volt ennek a részesének lenni és mérhetetlenül izgultam értük, jobban, mint ők saját magukért. Szépek, ügyesek voltak, olyan tartással, hogy arra kellett gondolnia az embernek, hogy ha ilyen a felnövekvő nemzedék, akkor minden rendben lesz és hogy két gyermekkel ehhez hozzájárulhattam már több mint elég a lelkemnek.

Aztán elérkezett az tanévzáró is, rettenetesen izgult a nagylány, mert teljesen tisztában volt vele, hogy egyetlen tantárgy van mindössze, amiből 4.2-re áll az pedig nem más, mint a testnevelés. Hiába erősítettem benne, hogy több, mint gyönyörű lesz a bizonyítványa,rengeteg fő tantárgyból kiválóan teljesített, hogy mérhetetlenül büszke vagyok rá és arra, amit véghezvitt másodikban. Azt hiszem minden szavamat tisztán értette, mégis arra kért, hogy értsem meg, ő azért dolgozott egész éven át, mert azt szeretné ha az igazgató néni az ő nevét is elmondaná, a kitűnők között, hogy ő is felmehessen a színpadra mindenki elé. Ez volt az év elején kitűzött cél saját magának. Mit mondjon erre az ember lánya, leginkább semmit, negyven fokban kicsit vacogtam, hogy lehet mindentől elmegy majd a kedve. Próbáltam még az úton az évzáróra is mondani, hogy higgye el nem ezen múlik boldog lesz-e, vagy hogy mit ér el az életben. Hajthatatlan volt. Aztán boldogan és nagy zavarban vágtatott az igazgató néni elé, zavarában van egy mozdulatsor, feltolja a szemüvegét és megtörli a homlokát, szóval ha háttal áll nekem akkor is tudom :). Soha ilyen büszkének még nem láttam, kitűnő lett. Aztán félig pityeregve elmondta tanító nénije, hogy igen ő és egy másik kislány 4-re álltak testnevelésből, mindketten és csak abból, de el kell mondania, hogy az ő négyesükre a legbüszkébb, mert szó szerint verejtékben úszva, sokszor sírva, de végig foggal-körömmel küzdve megcsinálták azt amit a többiek. Szóval vegyék úgy, hogy az az ötös, tulajdonképpen az ő hatosuk :) A mosolyt le nem lehetett vakarni az arcáról kb. egy hétig és még szélesebb lett, amikor hazaérve közöltem velük, hogy a mi évzáró jutalmunk egy bulizós bogácsi hétvége és a mikor indulunk MOST válaszára már zengett a visításuktól a ház, de ez már egy következő poszt története...