Azt hiszem, most valahogy nagyon-nagyon vártuk a végét. elfáradtunk, össznépileg. Nem amolyan fizikai fáradtság volt ez, sokkal inkább szellemi -lelki. végtelen hosszúságúnak tűnt ez az év, persze azt így július majdnem idusán már előre borítékolom, hogy a nyár úgy fog elsuhanni, mint egy pillanat. Kira utolsó előtti évzáróján vettem részt, anyaoroszlán lelkem most is meghatódott, pedig ő csak jövőre ballag, már most belegondolva is elbőgtem magam. Az óvónénik 6 éve részük a mindennapjainknak, ahogy a családias óvoda is, ma még elképzelhetetlen, hogy egy röpke év és ez a védőháló eltűnik az életünkből. Tüneményesek voltak, mint mindig, Kira meg siratta egy kis barátját, nagyon összenőttek, de zeptembertől újra találkoznak majd a fociedzéseken. A kicsi lány már régóta egyáltalán nem kicsi, őrült tempóban fejlődik, most is kimagaslott a többiek közül, okos, ügyes és ami nála a legnagyobb próbatétel hihetetlen fegyelmezett. Azt hiszem igazán érett elsős lesz belőle és most is hiszem, hogy hagyom jó döntés volt, hogy marad még egy évet a szeretetburokban. Imádom benne, hogy mindenféle lámpaláz nélkül simán feláll a színpadra és nyomja a showt, teljes titokban tartva még előttem is az eseményeket. A memóriája világhírű számtalan eset volt az évben, hogy csak mi vittünk, szedtünk, tanultunk meg valamit, amit a csoportban kértek az óvónénik, mert ő volt az egyetlen aki emlékezett rá, azt hiszem ha ez így marad nagy mázli lesz neki :)
Szonjáéknál kettős évzáró van, lévén sportiskola, van egy kétévente megrendezett sportgála. Hát mit mondjak, még most is libabőrös leszek ha rágondolok. Nem a gála része itt a lényeg, hanem az az összetartozás, amit az iskola mutat, az az egyértelmű "ide tartozom, itt van a helyem érzés". Fantasztikus volt ennek a részesének lenni és mérhetetlenül izgultam értük, jobban, mint ők saját magukért. Szépek, ügyesek voltak, olyan tartással, hogy arra kellett gondolnia az embernek, hogy ha ilyen a felnövekvő nemzedék, akkor minden rendben lesz és hogy két gyermekkel ehhez hozzájárulhattam már több mint elég a lelkemnek.
Aztán elérkezett az tanévzáró is, rettenetesen izgult a nagylány, mert teljesen tisztában volt vele, hogy egyetlen tantárgy van mindössze, amiből 4.2-re áll az pedig nem más, mint a testnevelés. Hiába erősítettem benne, hogy több, mint gyönyörű lesz a bizonyítványa,rengeteg fő tantárgyból kiválóan teljesített, hogy mérhetetlenül büszke vagyok rá és arra, amit véghezvitt másodikban. Azt hiszem minden szavamat tisztán értette, mégis arra kért, hogy értsem meg, ő azért dolgozott egész éven át, mert azt szeretné ha az igazgató néni az ő nevét is elmondaná, a kitűnők között, hogy ő is felmehessen a színpadra mindenki elé. Ez volt az év elején kitűzött cél saját magának. Mit mondjon erre az ember lánya, leginkább semmit, negyven fokban kicsit vacogtam, hogy lehet mindentől elmegy majd a kedve. Próbáltam még az úton az évzáróra is mondani, hogy higgye el nem ezen múlik boldog lesz-e, vagy hogy mit ér el az életben. Hajthatatlan volt. Aztán boldogan és nagy zavarban vágtatott az igazgató néni elé, zavarában van egy mozdulatsor, feltolja a szemüvegét és megtörli a homlokát, szóval ha háttal áll nekem akkor is tudom :). Soha ilyen büszkének még nem láttam, kitűnő lett. Aztán félig pityeregve elmondta tanító nénije, hogy igen ő és egy másik kislány 4-re álltak testnevelésből, mindketten és csak abból, de el kell mondania, hogy az ő négyesükre a legbüszkébb, mert szó szerint verejtékben úszva, sokszor sírva, de végig foggal-körömmel küzdve megcsinálták azt amit a többiek. Szóval vegyék úgy, hogy az az ötös, tulajdonképpen az ő hatosuk :) A mosolyt le nem lehetett vakarni az arcáról kb. egy hétig és még szélesebb lett, amikor hazaérve közöltem velük, hogy a mi évzáró jutalmunk egy bulizós bogácsi hétvége és a mikor indulunk MOST válaszára már zengett a visításuktól a ház, de ez már egy következő poszt története...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése