Másfél éves kis csodánk :)

‎"Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem..."

Szonja újfent beszólogat :)

"Anya teregetünk sárkányt?"

***

..."bolyhos nyuszi füle van,
pici piros szeme van
ide néz, oda néz
szétpislant." (felpillant)

***

- Szonja gyere már, had igazítsam meg a gatyád, olyan csálén áll!
-" Nekem nincs gatyám, nekem nadrágom van és bugyim!"

***

-"Anya nézd milyen cukika kislányka ma van neki a két szülinapja."
- Nem két, második.
- "Miért két második?"

***

Apjukkal nagy elánnal keressük, hogy hol sistereg a víz, nem csepeg se a mosdó, se a wc, se a kád, se a mosogató. Kb. fél óra elteltével rájövünk, hogy Szonja beleöntötte a mosdóba a robbanós cukrot.:)

***

"Anya átmehetek a hátad között?"

***

"Édes drága kicsi húgom...menj már arrébb, mert elverem a kiskacsódat!"

***

"Ezt figyeld sokáig!" = nagyon figyelj :)

***

- Készültök már oviban a Mikulásra?
- "Áááá dehogy, még nem hull sűrűn a fehér hó."

***

"Olyan hideg van, hogy nem tudunk kakálni, mert befagy a segglyukunk!"

***

- Szonja légy szíves segíts elpakolni!
- "Jó, mutatom a játékot, hogy melyiket kell."

***

- Rettenet büdös ez a nyúl!
- " Nem büdös, bebogyózott és bogyózós illata van."

***

- Szonja lassan nyisd ki az ajtót, mert Kira itt áll!"
- Mama, Kira nem is ivott.

***

MikuLáz

A kis ovisunk teljes lázban ég, szerencsére most éppen nem valami csúnya vírus miatt lázong, hanem nagy Mikulás és Jézuska lázban ég. Oviban már kb. 1 hete megy a szerintem béta verzió. Azaz megjelent a hóember, bekopogott a Mikulás az ablakon, jelezve, hogy minden nappal közelebb kerülnek a kis gézengúzok az eljöveteléhez. Erre nagy szükség is van, hiszen kiscsoport révén, bizony van olyan delikvens aki a piros ruhás említésére biza sírva fakad. Lelkesen tanulják a verseket és dalokat, hogy kellő képen fogadhassák a nagyszakállút. A délutánjaink ennek a jegyében telnek, előadja a kishölgy a repertoárt és minden alkalommal hangosan tapsban és üdvrivalgásban törünk ki a meghajlása után. Sőt vigyorogva indulunk oviba, lecsúszik az ebéd is, készülnek a téli rajzok és még a délutáni alvás sincs bojkottálva. Csillogó szempárral, mesél a télapóról, már többször be kellett vennem a gumicsizmáját az ablakból, ami soha ilyen korán nem vett még fel karácsonyi köntöst mint most. Járt már nálunk a Hóember két kis csokihóembert hagyva az ablakban, sőt kiskisasszonyunk már látni vélte ahogy húzzák a rénszarvasok a szánt az égen, de minimum az álmában megjelenik a piros ruhás. Meséltem neki Szent Miklósról, a történetről, Jézus születéséről és az angyalokról. Nagyon várom már én is, mert annyira jó látni azt a gyermeki hitet, ami még bennük van, a csodavárást, a gyertyafényt, a karácsonyillatot. Számolunk vissza, mindannyian...Ami mégis leginkább megragadt és le kell ide írnom, hogy majd egyszer ő is elolvassa, az a következő párbeszéd, bevallom még most így felidézve is bepárásodik a szemem:
- Anya karácsonykor eljön papa is?
- Nem kicsim, ő már nem lehet itt velünk.
- Azt mondtad mindenki itt lesz, akit szeretünk.
- Igen kicsim, ő a szívünkben fog itt ünnepelni velünk.
- Papa már angyalka ugye?
- Igen kicsim.
- Ha papa angyalka, akkor ő is el fog jönni, mert a karácsonyfát az angyalok hozzák nekünk és a miénket a papa fogja hozni.
- Biztosan...

A legkisebb ugrifüles...

Biza, most Kiráról lesz szó, csodálom, hogy mennyi arca van. Mint pompom, kábé:). Igazi kis akarnok, pedig így közelítve a 1.5 éves korhatárhoz, igazán ráérnék még azzal a dackorszakkal. Imádom nagyon, szerintem már tolakodásnak veszi néha, hogy állandóan puszilgatom, de olyan ki selymes bőre van és bennem meg mindig ott villog a lámpa, hogy nem sokáig lesz ő már baba, észrevétlenül fog kislánnyá válni. Ha meg kéne fogalmazni, azt kellene mondanom, ő a mi kis szeretni való kakukktojásunk. Hihetetlen energiák mozognak benne, gyakorlatilag minden túlzás nélkül arra az időszakra áll csak meg, amíg alszik. Az evés is úgy zajlik, hogy vagy futkos a kezében a kajával, vagy szaladgál vissza egy-egy falatért. Gondolom ettől ilyen kis filigrán alkat, amit megeszik pár órán belül lefutja. Imádja a magaslati levegőt, mindenhová felmászik, ez még a kisebbik baj, de le is ugrik. :) Mindezen feladatsort kb. tized annyi idő alatt abszolválja, mint a nővérkéje. Vannak azért számomra érdekes megmozdulásai. Először is, csak és kizárólag pohárból hajlandó inni és egyedül, ebben is ügyes. A felvágottat csak magában eszi és fel kell neki tekerni. Ruhaundoritisze van, képes bármikor csupaszra vetkőzni, tök egyedül, nem számít a seggig érő zokni (harisnya),a pelenka, body, pulcsi és társai sem. Ilyenkor ujjongva rázza a fokhagymacikkeit és ordenáré balhé van ha viszem felöltözni. A zokni, mint olyan már nincs a ruhatárában 3mp alatt szabadul meg tőle, és soha nem un bele, hogy folyton levegye. Igazi kis piperkőc, mint a nővére, a pár száj hajába hajgumit kell beleszuszmákolni, amit persze rögtön kivesz, de minimum egy hajráfot felrak. Kedvenc játékai is vannak már, naná, hogy a telefon, a baba, amit etetni lehet és imád kockákat pakolni egymásra. Ezenkívül mindennel eljátszik, ha úgy tartja kedve két fakanállal és két vizes flakonnal rohangászik naphosszat. Az a baj, hogy van azért hátránya is a blognak, nem tudom úgy megmutatni a kiragadt pillanatokat ahogy szeretném, amikor elalszik a kezemben, amikor a két piliszka mutatóujját mozgatja a Nád a házam tetejére, amikor huncutul csíkszemmel vigyorog, amikor komolyan szemlélődik. Olyan hihetetlen gyorsan eltelt ez a 1.5 év, mégis ambivalensen nekem olyan, mintha már nagyon-nagyon régen itt lenne velünk. Vannak persze nehézségek is, pl. ha a gép előtt ülök, visítva jön és már tornázza is fel magát a lábam között az ölembe, és mutogatja mit kapcsoljak be neki. Ez különösen most probléma, amikor vállaltam egy kis maszek melót és gép előtt kell(ene) ülnöm, mert senki nem tudja ilyenkor elterelni semmivel innen, az tuti. A másik a szoptatás, vessenek meg az ős anyák, de elegem van, nagyon. 2008. tavaszától szoptatok, tudom én vállaltam és örülök is neki, hogy mindkét lányom jó sokáig kaphatta. DE! Kivan a hátam, a mellem és kivagyok attól, hogy ha ledőlök mondjuk tv-t nézni az ágyra, már jön is a kislányom és tépi a pólóm, h nem adnám ordít és k......sokáig bírja, legalábbis sokkal tovább, mint én. Ezt napjában annyiszor játssza le, ahányszor letenném a hátsóm. Nem beszélve arról, hogy éjjel 2x kell szopizni, 1.5 éve. Tudom ez nem (csak) rólam szól, de nagyon elég volt és nem látom az elválasztás mikéntjét még, de azt igen, hogy rohadt nagy meló lesz, így azonban nem mehet tovább, mert nincs rá erőm és legfőképpen idegzetem már. Na miután így lehúztam a kiscsajt, de ez most valahogy kijött belőlem visszakanyarodok. A beszédfejlődése, hááát számomra furi a nővérkéje csacsogása után, mert gyakorlatilag mindent elmagyaráz a kiscsaj, amit csak akar, jelentéssel bírnak a "szavai", hangsúlyai, de azt nem mondanám, hogy beszél. Apjukkal volt is egy vitánk erről, amiben emlékeztettem, hogy ha már hasonlítgatunk, emlékezzen vissza rá, hogy igaz, hogy fürtöskénknek járt a szája, de hugával ellentétben a lába nem nagyon. Majd tartottam neki egy kiselőadást arról, hogy vannak hangsúlyos fejlődések, amik háttérbe szorítják a másikat, de előbb-utóbb eljön mindennek az ideje. Summa- summárum, Kira így kerek ahogy van, a ropilábaival, a libegő bóbitával a fején, a bilin ülve,nyálas puszit osztogatva, az asztal tetején táncolva, szemlélődve, de leginkább akkor, amikor felkéri magát az ölünkbe és minden kis testrészével szorosan átölel és mint egy kis majom kapaszkodva hozzánksimul.

...

..de talán most ez nem is baj. Különös visszatekintő napom volt tegnap. Sok-sok gondolat és kép kavarog bennem. Most meg körülölel a csend. A többiek alszanak, csak a tűz pattog a kandallóban és a kávé gőzölög előttem. Tegnap anyának ki kellett volna mennie az otthoni házhoz. Rettenetesen feszengett, gyakorlatilag minden baja volt, rettenetes teherként éli meg, ha "haza" kell valamiért menni. Ő inkább felvállalta a csajok felügyeletét, így hát mentem én. Úgy volt, csak pár percet maradok, de 2 óra lett belőle, mert akire vártam ennyit késett. Először annyira nyomasztott engem is a csend, hogy telefonálgattam jobbra-balra, csak ne kelljen egyedül lennem. Majd rájöttem, hogy van valami oka annak, hogy ez így történt, így szabad folyást engedtem a gondolataimnak. Furcsa volt, mintha nem is itt nőttem volna fel, a másik pillanatban, meg mintha éppen búcsút vennék a háztól. 15 éve nem lakom ott,mégis a szobám a régi lányszoba, a csillárról még ma is úgy lógnak fiatalkorom emlékei, mint akkor, a szekrényben még ott az utolsó ki nem olvasott könyv, a születésemkor kapott mackó is éppen úgy ül az ágyon, mintha csak tegnap lett volna utoljára a kezemben. Először azt gondoltam összeszedem és elhozom, ami fontos, de a gyerekkorom nem tudom begyömöszölni egy táskába, így hát minden ott maradt egy-egy kézbe vétel és simogatás után. Beállta az ablakba is, néztem a szemközti fenyvest, mint annyiszor, ahol nyáron agyaggal dobálóztunk, ahol télen csak én találtam telibe a kökénybokrot a szánkóval, sőt egyszer majdnem fel is gyújtottuk, mert a barátnőmmel ki kellett próbálni a tiltott cigarettázást. Eszembe jutottak az itt töltött Mikulások-Karácsonyok, Hogy soha nem kaptam el, a nagy lépcsőn nagyit, mint Mikulást, hiába hagytam ott még a csomagom is a leleplezés érdekében. A karácsony illata, ahogy reggel már arra ébredtem, hogy kavarog a mézes puszedli illata, a gyertya alakú égősor a fán, a régen vágyott alvóbaba... Semmi sem köt már oda és egyben minden. Valahogy apa lelke lengi be az egészet, a szürke kalapja még mindig ott az előszobában, mintha csak éppen elugrott volna biciklivel a boltba. A fáskamrában még az a fa van ott, amit ő hasogatott, a cipőszekrény előtt ott a cipője, mintha éppen csak most bújt volna ki belőle. A konyhaszekrényen ott a szemüveg és az órája. Mindenütt ott van ő, minden téglában, amivel saját kezűleg épített nekünk otthont. Ahogy szaggattam fel az alig behegedt sebeimet, fura ambivalenciával úgy lettem egyre nyugodtabb is. Azt hiszem tegnap búcsúztam el igazán az otthonomtól, a gyermekkoromtól, attól a közegtől ami felnevelt. Végül nem pakoltam össze semmit...csak a faleveleket sepregettem össze a járdán, úgy ahogy a múlt ősszel még apu, mintegy jelképesen kiseperve magamból is minden keserűséget, hogy jöjjön az alvó tél és tavasszal én is együtt ébredhessek a természettel. Aztán amikor egy nagy sóhajjal, (mert nem volt könnyű mindez) becsuktam magam mögött az ajtót, ösztönösen is hangosan elköszöntem: Szia apu, viszlát ház!

Hmm, "véletlenül ez akadt a szemem elé"

“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.
Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.” (HamiaLinda)

Szivárványszínű gyermeki képzelet

A lelked nehéz, az életed is nehéz, de fölfedezed, hogy szárnyaid vannak! Lassan megrebbented őket, elkezded mozgatni, egyre gyorsabban, és merészebben mozgatni - és fölszállsz! És elhagyod a földet, mocsarat, és minden bánatot, gondot, nehézséget. És szállsz! Repülsz! Tiéd a kék ég. És a csillagos ég. A végtelenség... Nem köt semmi. Sem a saját lelked, sem egy vesztébe rohanó világ, sem egy beteg társadalom gondja. Szabad vagyok - ez öröm. És ami még csodálatosabb érzés: végre hazataláltál!

Müller Péter

***

"Anya gyorsan hívjunk egy szuperhőst, lázas a babám!"

***

"Ez az én édes pihapuha kutyám, Kajamell, ovis és a csont a jele."

***

Szonja, hogy lett ilyen mocskos a harisnyád?
"Háta az úgy kezdődött, hogy kikerültem a sáros ösvényt, de ráléptem egy befagyott pocsolyára."

***
"Királynő vagyok, akinek varázsereje van és meggyógyít mindenkit."

***
"Ma az óvodában Baltazárral játszottam, tudod anya, az igaz, hogy a Bóbita csoportban nincs Baltazár, de Bogyó és Babóca óvodájában igen."

***
"A szivárványon túl vannak a pilletündérek, ha eltűnnek a szivárvány színei ők festik vissza rá."

***
Levelet írt a Télapónak, le is rajzolta a nagyszakállút. A borítékba pedig belerakott a saját kis gyűjtögetett pénzéből 50ft-ot, amikor megkérdeztem miért: "A Télapó tudjon magának legalább egy csokit venni a hosszú útra."

***

"Anya ma annyira hiányoztál oviban, hogy tényleg belefájdult a hasam, ezért szóltak Neked az óvónénik, hogy gyere értem, ugye én is hiányoztam?"

***

Ajándék a postaládában...

Nem, most nem arra a mindennapi hosszúkás kis borítékokra gondolok a sárga kis lapocskákkal, amire befizeted a fizetésed a postán. Szóval egy nagy boríték lapult a postaládában, amiben egy könyv volt. Szóval könyvet kaptam life nanananana. Nem is akármilyet, akik ismerik a lányok születésének, jobban mondva meg nem születésének történetét, azok ismerik már a betegségem is. PCOS. Sokan a Szívügyüknek tekintik ezt a témát, hála a jó égnek, (és az internetnek) így ismertem meg én is Norkát, a könyv társszerzőjét. Ő segített abban, hogyan is induljak el a még kitaposatlan úton, hogyan legyen én az egy fecske, aki nyarat csinál. Mindenképpen nagy jelentőségű ez az összeszedett mindent átölelő mű a PCOS-ról. Talán ha pár évvel ezelőtt létezik, akkor nem kellett volna annyit haladnom nekem is az árral szemben, hogy ma itt legyenek a lányok velünk. Örülök, hogy megharcoltam a saját harcom és örülök, ha ezzel a harccal talán segíthetek másoknak is. Nem beszélve arról, hogy megleőpetésemre sok-sok sikertörténet közül, Norka kiválasztotta az enyémet is, hogy bemutatásra kerüljön. Summa-summarum a két vigyorexem biza ott vigyorog a könyv lapjain, reményt és hitet adva remélem még sok-sok sorstársamnak. Sokan kérdezték még anno a Nők Lapjás cikk kapcsán, hogy merem ennyire kiadni magam. A válaszom egyszerű, nem vettem a betegségem és a meddőségem sem. Nem szégyellem és nem tartom negatív dolognak, ha valaki pedig erről ítél meg, akkor magasról le.... A lányokat sem belerángattam ebbe a témába és azt sem hiszem, hogy 15-20 év múlva valaki majd azzal állítja meg az utcán őket, hogy "vazzeg, Te tudod, hogy petricsészében hoztak össze. " Akkor már rég tudni fogják a történetüket és remélem, hogy nem ez, hanem az lesz az első gondolatuk, hogy mi valóban mindent megtettünk annak értekében, hogy megszülessenek. Kicsit elkalandoztam a könyvtől, PCOS-Az ezerarcú boszorkány, mert valóban az, sajnos. Kicsit úgy érzem, mintha az én gyerekem is lenne. Sokan megkerestek már ebben a témában, ismerősök és ismeretlenek egyaránt, próbáltam mindenkinek segíteni és együtt öröm könnyeztem velük, amikor kaptam a hírt, hogy sok-sok próbálkozás után érkezik hozzájuk 1, több esetben 2 angyalka. Tudom furcsa ez a cipő azoknak, akiknek "könnyen" ment és talán nehezen is érthető. Sajnos azonban egyre többen vagyunk ezen az oldalon, minden 10. pár és minden 5. meddőség oka a PCOS, amit sajnos még ma is kevesen ismernek fel, hiszen nem nőgyógyászati, hanem endokrin betegség. Szóval ez amolyan harc a részemről, azért, hogy másoknak ne kelljen több, mint egy évtizedet várni az anyaságra. Ez a könyv pedig ha nem is egy háború, de egy csata nyertese biztosan. Érthetően, jól fogalmazva, logikusan elmagyarázva, ezt a nagyon is összetett betegséget. Fontos, hogy tudjuk, érezzük, olykor saját magunknak kell lépéseket tennünk, ahogy Norka is írta nekem a dedikálásában.: "Járt utat a járatlanért néha érdemes elhagyni." -Nekem mindenképpen, hiszen csak így válhattam édesanyával, sok-sok családra vágyó sorstársammal együtt.

Csengettyű úr

Talán itt a blogon még nem is meséltem a rettegésemből, sőt nem is rettegés hanem fóbia. Minden tiszteletem Minnienek, Mickeynek, Jerrynek és más jóképű társaiknak, de nekem egérfóbiám van. Persze a rettegés foka addig nem ér el, amíg testközelbe nem kerülünk. Aztán jöttek a jelek, csokimikulásokat vásároltam a lányoknak, tudom még kicsit korai, de nagyon megtetszett a Gombóc Artúros retro télapó, ami a gyermekkoromat idézte fel, nem beszélve erős csokoholista vonalammal méltó utódja vagyok a dagi madárnak. A kis mikik bekerültek a spájzba or kamrába várva a decembert. Aztán jöttek a nyomok, széttépett fólia, rágicsanyomok a csokin, nem ám a kóbászon vagy szalonnán, hanem a csokin. Itt egér van, komolyan mondom a gondolat is elborzasztott, nemhogy az, hogy esetleg szembetalálkozok vele. Igen most jöhettek azzal, hogy picike, meg aranyos, meg jobban fél tőlem, mint én tőle, de a fóbia az fóbia. Úgy közlekedtem a lakásban, mint a settenkedő rózsaszín párduc és megtörtént, a polcon sasolt rám, aztán a nappaliban. Visítottam és remegtem, mint a kocsonya. Bundi meg anyám röhögött és k... jó poénnak tartották, hogy hozzámdobnak egy moncsicsit vagy meglibbentik a gatyám. Mondom fóbia és akkora stressz alatt voltam, hogy ma bizony a nagy poénkodás közepette elbőgtem magam. Fizikálisan is kimerít, hogy állandóan cikázik a szemem, hol látom meg. De ez a rohadék igazi túlélő, bevettem ragacsot, ehető zselét, rendes fém egérfogót, de semmi. Egyszerűen beköltözött hozzánk és rohadtul elegem van már belőle, hogy folyamatos készenlétben vagyok és undor kap el ha arra gondolok, hogy vígan cincog a cuccainkon és rá is szarik.Nem a rágcsálók zavarnak, megfogom én a hörcsögöt, fehéregeret is, az zavar, hogy szabadon lébecol az én területemen és mindig váratlanul bukkan fel, akárhogy figyelek. Kivagyok na és nem vigasztal,hogy Bundi szerint ha nem nyulat hozunk, hanem macskát, akkor nincs ilyen probléma cöcö. Meg, hogy ha nem tetszik a 6. lakó szavazzam ki, őszintén szólva én sokkal inkább kisavaznám. Életem során sok olyan beteggel foglalkoztam, akinek valamilyen fóbiája volt, és ezért tudtam hathatósan segíteni, mert érintett vagyok. Mert sajnos tudom mi leizzadni, szív dobogva várni, hogy elmúljon a veszély. Tudom csak egy kisegér, de nekem olyan akár egy oroszlán, aki egy hónapja nem látott húst. Persze hajlamos vagyok, azt hinni, hogy ami régen jelentkezett, az nincs, mert ha nem találkozom a félelmem alanyával, akkor nincs félelem, de van és sok-sok év után újra megjelent. Az embernek néha ki kell adnia magából a gyengeségeit, én ezt teszem és közben sűrűn pillogok a lábam alá és minden neszre összerezzenek. Mégis néha olyan rossz bevallani, hogy milyen gyenge vagyok, de vállalom magam, a gyengeségeimmel együtt, hiszen ez is az én oldalam. Csak tudnánk már kinyírni ezt a kis rohadékot...

Dr House(né)

Csípem az ürgét, nagyon sok hasonlóságot érzek kettőnk között. Először is, kb. ennyire vagyok frivol és pikírt. Van ám belőle problémám, bár ez is amolyan leszarom effektus, mert aki szeret, az pontosan ezt (is) szereti bennem. Szókimondó, kifürkészhetetlen, vicces és mindemellett szexi. Szerintem. Mondjuk az a rész, amikor a saját kis lábikóját műtötte meg, kicsit nálam is kiverte a biztosítékot. Diagnosztizálunk...Mindketten...Én most éppen magam. Az elmúlt 3 napban olyan iszonytató fejfájásom volt, hogy azt nem kívánom senkinek, leginkább magamnak nem. Első nap kicsit félrediagnosztizáltam magam (a nagy példaképpel is megesik). Mondom migrén, úgy ittam az ampullákat ilyen-olyan variációban, mint ahogy a nagy Dr. H. pöccenti le ama narancssárga fiola tetejét. Igen ám, de ez nálam nem mindennapi rituálé, nálam egy fél Algopyrin már a full extra. Gondoltam ebben az esetben nem guglizom ki, mert tuti az összes találat az agytumorról fog szólni. Aztán összeállt a kép, bal oldal, szemre-arcra húzódó, hajlása lüktető fájdalom. Orrot fújtam, nem részletezem. Bingó homloküreg gyulladás. Azon öröm tudatában, hogy most már tudom mi a bajom, fájtam tovább. Felhívtam a másik diagnosztát, tudván, ahogy férjuraink is megmondták Dr. Gidus és Dr. Lili minden bajt megold. Elemeztünk, ötleteltünk, majd ráálltam az antibiotikumra, meg a csajok tengeri sós orrsprayére és nagyon remélem, hogy hamarosan oldódik a probléma, de ha mégsem, akkor a Zuram kisebb műtéteket helyben végez a műhelyében. Szóval hétfőn újabb körünk a dokinénéinél, lassan kiszáll hozzánk a járványügyi hivatal is. -ből, 1 a legkisebb a legény a gáton. A napi sétáink orvos-gyógyszertár vonalon zajlanak...jhajjj de jó lenne már végre ebből a sok trutymákból össznépileg kilábalni.

Mindennapi malőrjeink...

Lécci...léccci ...:)

Reggel felébredsz és nagyon nehezen indul a nap, lehet csak éppen elfogyott a tej, mert félálomban kivágtad a hűtőajtót és kizuhant, tej nélkül meg nem kávézol, vagy éppen fél éjszaka szimultán fent vannak a lurkók, te meg hajnali pisijárat közben rálépsz arra a k.... egyetlen duplokockára, ami naná, hogy csak a te nyomvonaladon lehet "ottfelejtődve". Ez az a pillanat, amikor már kora reggel tudatosul benned, hogy ez a nap ultra gáz lesz. A zurad sikeresen felébreszted 1/2 8-kor, rásegít a nagyobbik egy ordenáré furulyaszólóval, mert voltál olyan hülye, hogy megvetted neki a bilikék műanyagot. Aztán mire rájöttök, hogy 8-ra már nem ér el a zember a fogorvoshoz, főleg, hogy a pénztárcádban 500ft van és mi van ha az ingyenes fogászat mégsem az. A gyerkőc menni akar veled a boltba, de csakis akkor ha ehetett egy szelet vajaskenyeret, de vaj az nincs, mert tegnap elfelejtettél venni és más verzió nincs a kölöknél lehet 6 féle reggelialternatívád. Nagy nehezen nekiindulnátok, de bónuszként kiszór deded a huginak 50db torokbaférő kisgolyót, nehogy már unatkozzon távollétetek alatt a csemete. Persze az automata ahol pénzt lehetne felvenni "pillanatnyilag" nem üzemel, át a városon és pénzosztáson túl, mindenki elindul az útjára ki a fogorvoshoz ki a boltba. A zöldségesben ott felejted a zsemlét, a kölök szomjas és az út mértani közepén (hol máshol) dob egy hasast, természetesen akkorát, hogy üvöltve pörög a púpján, amíg a két teli cvekker mellé őt is vonszolni kell. Miután hazaérsz, konstatálod, hogy a fejed szétesik + kicsi lázas, orvoshoz kell vinni. Dupla vagy semmi alapon viszed a nagyot is. Eredmény, rendelő szétszedve, amíg a nagy előadja az óvodai repertoárt, addig a kicsi kilopja a sztetoszkópot, hótra izzadva és doktornő azon megjegyzésével a tarsolyban. "mit csinál akkor ha nincs láza, tudom már miért fogysz ütemesen" hazabattyogunk. Közben járt a postaautó csomagot hozott -volna, ha lett volna, aki átvegye. Kicaplatsz a postára és lükén nézel a postáscsajra, aki megkérdezi mivel jöttél és a gyalog válaszra vigyorogva eléd tol egy hűtősdobozt. Mivel égő lenne otthagyni lazának tűnő mozdulattal kivonszolod a posta elé, kisebb zavart okozva a fotocellás ajtónak. hívod a Zurad, hogy sos van, rákönyökölsz és vársz. Miután a gyógyszertárban otthagyod a délelőtt felvett lóvé jelentős részét hazaballagsz és nem vágysz semmi másra csak pihenésre. A zurad közli, hogy ha voltál olyan hülye, hogy 600db-ból álló babakonyhát vett a mamajézuska a lányoknak karácsonyra, te fogod összerakni, még jó, hogy nem holnapra kell. Leülsz a gép elé iszol egy capuccinót (vettél tejet) és kimered a szemed a naptár, az a rohadt naptár 2 cm-es betűkkel ott virít, óvónők családlátogatás, 4 után. Óra: 16:30. Banyek. Végigrohansz a házon, felraksz egy terítőt az asztalra, mert amúgy nincs, mert a kicsi nem tűri a rendeltetésszerű használatot. Bakker a mosógép, kiteregetsz, pisilsz, bakker eldugult a budi. Csemetéim leküldték benne a WC-fertőtlenítőt tokkal-vonóval. Aham belekotorsz, nincs meg (közben a kicsi meredt szemekkel néz, ezek után már tuti nem magyarázod meg neki hitelesen, hogy nem pacsálunk a budiban). Csengetnek, még kivinnéd az ebédnél elhasznált olajat, áhh lyukas a zacsi, végig Szonja cipőjén (naná, hogy hasított bőr) és az egész lépcsőn. Tudod, hogy nem lesz ziccermentes ez a családvadászat. Igen, a kicsi lerántotta az abroszt, kávéstól és megfejelte az óvónéni cipőjébe öntött baracklével, majd bemutatott egy halálugrást a kanapéról. A nagy az összes (5 perce) elpakolt játékát előhurcibászta. Amit megtudtam, vezéregyéniség, szivacsagy, etalon, jham és az egész csoportnak előadta a waka wakát, seggrázással. (Mond Uram, miért nem az icipici házikót vagy a cifra palotát,miért??) Minden ok vele, elmentek az óvónénik és egyiknek sem kellett pisilni tadada. Gyógyszerosztás mindenkinek :) majd vacsora és pizsi után ágynyugalmat rendelsz el főként a saját érdekedben. Az már csak a bónusz, hogy Kira lázas állapotával visszaélve egész nap Shrek csizmáskandúros léccilécci szemekkel kéreti magát ölben hurcolászni. Mindenki alszik...ultragáz nap vége...vagy az is lehet, hogy ilyen egy átlagos hétköznap minálunk, mindenesetre a melankóliából való kirángatást nem egészen így képzeltem, de hatásos terápia :)

Az van,

Békésen szundikálva

"Álomőrzővel"

hogy alkotói válságban vagyok (cöcö). Fejben posztolok és a kusza gondolatok, soha nem állnak össze egy kerek egésszé. Nem tudom a többi blogger, hogyan ír, én csak ideülök, futnak a fejemben a gondolatok és azzal a lendülttel már pörögnek az ujjaim a billentyűzeten. Kitört nálunk is az őszi szünet, az első szünet a nagy ovissal, ami szuper lenne, hiszen az idő is az, ha nem lennének mindketten váltakozó intenzitással taknyosak. Az idejét sem tudom már, hogy mikor aludtam végig egy éjszakát. Ráadásul, itthon Szonja délután nem alszik, ergo este hamar kidől, reggel korán kell, szöges ellentétben a későn elalvó-későn ébredő húgával. Aztán itt van Bundi, rá is rájár a rúd, pénteken iszonyatos fogfájása lett, 72 órán át volt ébren, mire találtunk egy fogorvost, aki hajlandó volt megnézni. Hááát a dokinak vagy súlyos koordinációs zavarai voltak, vagy szimplán mata részeg volt. Nem is csinált semmi érdemlegeset, gyökérkezelni nem tudta, nem érte el az ideget, kihúzni meg nem engedtük, mert szét akarta verni az egész felső állkapcsát. Tegnap aztán sikerült a kolléganőmmel beszélni és ügyeleteb írtak fel gyógyszereket, tompult a fájdalom, de holnap reggel lesz már a mi fogorvosunk is. A melankóliámra rádob egy nagy lapáttal a Mindenszentek. Egyre több idő telik el és egyre inkább hiányzik apu. Szonja sokat beszél róla, szívszorító volt látni, ahogy ösztönösen imára kulcsolt kezekkel, komolyan állt az urnafal előtt. Annyira kicsi még és mégis adott helyzetekben olyan kis felnőttes. Furcsa nekem ez a ragyogó napsütéses november, olyan éles ellentétet képez bennem, a simogató napsugár, a viasz és a virágok halott illatával. Azt persze mondanom sem kell, hogy anyu is megviselt, gyötri a depresszió, apa hiánya és akárhogy próbálom kiűzni belőle egyfajta "fölösleges teher vagyok " érzet is gyötri. Egyetlen szerencsénk, ez a két kis prücsök, akik igyekeznek bennünket kibillenteni fásultságunkból. Épp a napokban beszélgettünk a párommal, hogy Szonja ilyen idősen már beszélt, én állítottam, hogy áááá, tuti nem, de mire is jó a blog,visszakerestem és valóban, a kis csacsogink ilyenkor már mondta a magáét. Persze rögtön letorkoltam a párom, hogy oké-oké, de a kicsinek sokkal gyorsabb a mozgásfejlődése és különben is, ne hasonlítgassuk már őket össze. (Persze be nem vallanánk, de mindketten ezt tesszük). Gondolom, hogy ezen Kira mélyen besértődhetett, ugyanis tegnap odaállt elém és kisegér hangon közölte: "Anya gyeje!" Mondom mit mondtál? Ennek örömére egész délután ismételgette. Azért van ezzel kapcsolatba egy hipotézisem, miszerint annyit hallotta tőlünk, hogy gyere onnan, gyere ki, gyere be, gyere le, hogy lehet ő már ezt afféle köszönésnek használja.
Szonja pedig versel-énekel, az ovi áldásos hatása, nagyon élvezem, talán sokkal jobban, mint ő. Ide is vetem Nektek a kedvencem tőle, imádom, ahogy nagy ssssss-zések közepette ő is fúj.:)

Jött őszanyó
Hideg széllel
Aranysárga vízfestékkel
Sárgák lettek
A levelek,
Fújtak, fújtak
Őszi szelek.
Fújtak, fújtak
Őszi szelek,
Lehullottak
A levelek
Ott vannak
A fák alatt
Látod a sok
Aranyat?

Szóval ma emlékezés lesz, meg magamhoz visszatalálás, legalábbis nagyon remélem...