2011. március 29., kedd

...


A 71. születésnapi tortán a gyertyákat már az égben fújja el az apukám. Tudom, hogy a felhők felett figyel és vigyáz Ránk. Köszönöm, hogy az utolsó órákat együtt tölthettem vele, beszélhettünk, simíthattuk egymás kezét. Köszönöm, hogy nem voltak fájdalmai. Köszönöm Nektek, hogy lélekben velem voltatok. Köszönöm, hogy emberhez méltóan hagyhatta itt ezt a világot, hogy megismerhette az unokáit. A Főnixmadár bármennyire erős és szívós is volt, már nem repül többé, magával ragadta a végtelen kék ég. Köszönök Mindent, Apa, nyugodj Békében!

"Most az idő már új lapot nyitott,
s a szavak miket számba adott,

megértek talán, hogy formát öltsenek.

Apu, most elmondom Neked,
amit úgyis tudtál, bízom benne,

bár nem volt szavakba öntve,

hogy erős karó voltál nékem
sorsom orkános szelében.
Hajóm alatt Te voltál a hullám,

s árbocomon a vitorla,
mi sérült életemet
gyengéden
biztonságos partra sodorta.
Fészek voltál, ahová vissza-szállhatott
lelkem,
ez az örök vándorló madár,

s röptettél, mikor hívott a látóhatár.
Nem kérdeztem meg soha Tőled,

hogy beváltottam-e reményeidet,
mikor kóborlásaimra indulva

arcomra csókoltál útlevelet.

Nem mondtam el soha, mit álmodtam,

pedig álmaimat is Tőled kaptam,

most már tudom, mert úgy váltak valóra

mintha abban is a Te kezed volna.

Most felnézek, és kinyitom az eget még egy percre,
hogy elmondjam Neked,

hogy megnyugtassalak,
nem vagyok árva,
mert itt vagy velem,
a lelkembe zárva,
s most én őrizlek, védelek,
míg felettem is elszállnak a hűtlen évek.
S mielőtt bezárulna az ég,
még két szót felkiáltanék,
mit ritkán mondtam,
azután elengedlek:

Apu, szeretlek!"

/Mecsek Zsuzsa: Neked, Apu/

....

Hajnal 3, este 11-kor hívott apa orvosa, a legrosszabbra számítottam...de van rosszabb az elmúlásnál is...kilyukadt a gyomra...éppen készítették elő az életmentő műtétre...altatni kell...nem biztos, hogy le tudják venni a lélegeztetőről...legalább a búcsúért imádkozom égiektől... ma van a 71. születésnapja...úgy érzem soha nem lesz reggel...csak egy szó kattog az agyamban órák óta...MIÉRT??????????????????

2011. március 28., hétfő

Gyermeki empátia


Az egészen nagy dolgok egészen kis dolgok szoktak lenni.
Mondjuk annyi, hogy valaki letesz az ajtónk küszöbére egy fazék húslevest és szó nélkül távozik, mert tudja, hogy bánatunk van és nincs kedvünk se főzni se beszélni.
Néma távozás nélkül a gesztus mit sem ér.
Az ilyen kis dolgok jelentősége annyi, hogy például életben tartanak!

Ancsel Éva

Tegnap Szonjával meglátogattuk a papát, meglepi volt, hogy ő is jön velem a kórházba. Csodaszép nap volt, buszoztunk egy sort, majd amíg a mama buszát vártuk fagyiztunk is egyet. Közben szépen elmeséltem a maga kis nyelvén a papa betegségét. Megszeppenve állt az ágynál, ficergett, de apukám arcán most először láttam mosolyt, amikor meglátta az unokáját. Gyorsan oldódott a környezet okozta feszültség. Nem maradtunk sokáig, apa nagyon fáradt volt, el-elbóbiskolt, nagyon kevés az ereje. Szonja végigcsacsogta a visszautat is. Leginkább arról beszélt, hogy mesélte el a papának, hogy mennyire várja már, hogy ideköltözzön, hogy rajzol majd neki virágot, hogy apa éppen festi neki a házikót. Hogyan fog segíteni a papának a gyógypuszi és a nagy ölelés, amit neki adott. Még az ajtóból is visszakiabált neki, hogy gyógyulj meg papa.

Tudom, hogy érzi-sejti, hogy ez egy nagyon mély, nagyon érzékeny és érzelmekkel teli időszaka az életünknek, radarjaival fogja, hogy minden gesztusnak, minden kimondott szónak többszörös súlya van. Őszinte vagyok hozzá, tudja azt is, hogy papa nagyon beteg. Ahogyan azt is a helyén kezeli, hogy a másik papának a temetőbe viszünk virágot, aminek nagyon örül és ő egy angyalka, fentről vigyázz ránk.

A gyermeki lélek játszik, ahogy ma Szonja is, azzal kelt, hogy zsibbad a lába, nem tud ráállni, az első fél órában komolyan is vettem. Tegnap km-ket gyalogoltunk, megüthette, most nő stb. Aztán leesett a tantusz, annál a résznél amikor lábujjhegyen pipiskedve magyarázta, hogy papa is beteg, levágták a lábát. Ha most ő is beteg, akkor tud papának segíteni, és együtt könnyebben meggyógyulnak. A maga gyereknyelvén így kommunikálta le az együttérzését, a támaszát. Azt hiszem nem csak én gondolom úgy, hogy a legnagyobb mankója és mentsvára lesz ez a kicsi lány apukámnak. Hitet és erőt ad, cserébe útravalót kap, mert tudom, hogy több lesz a hátralévő közös napok által, ahogy én is. Azt hiszem a papa helyett igaz ő fog futni, de csacsogásával, vidámságával, szeretetével bearanyozza apukám életének utolsó szakaszát...tanulunk tőle nap mint nap, annyi minden meg van benne, ami bennem már nincs, remélem ő soha nem veszíti el.

2011. március 27., vasárnap

10 hónapos a házi vámpirunk




Kék és lila vagyok, foltokban, na nem veszélyes a kórság, csak a kicsi húsevő. Az sem baj neki, ha már kicsit rágós harminc fölötti az egyed. Úgy össze tudja csikkantni a fogával, hogy az majdnem szó szerint beszarás. A megtámadott visít, a támadó meg vigyorog, mind a hat gyilkos fegyverével, amihez most növeszt éppen még kettőt, hogy jobban roppanjon a hús. Az orrán és térdén még csakcsak elviseli az ember,nade a lágy részeken bakker, ha orvosnál kellene vetkőznöm, azt hinnék valami szado-mazo buliban voltam, de minimum Bundi ütlegel. Szóval a Kicsi, jól van, nagyon jól, kerek, mint a hónapjai száma, egyedül a babakocsival tudom befenyíteni, de ott is kitartóan visít, hogy a tolikocsis nénik rosszalló pillantása folyton gyerekkínzónak titulál. Pár napja az a drága nővérkéje mindenre megtanította felmászni. Mondom mindenre, azóta ez a No1 akció, fotel onnan egy kis virágföldtúrás, ha rászólok, akkor elterelően paskolja a kaspót, mint aki éppen vállon veregeti. Kitanult bitang huncut kismókus, egy-egy mozdulatával gesztusával mindenkit az ujja köré teker, gyakorlatilag az apja úgy teper utána, mint egy kis pincsikutya. Mindent megeszik, nagy bánatomra ő nem olyan cicifun, mint a nővére volt, de még mindig 3-4x nekirugaszkodik ha felkínálom és éjjel is kell minimum 2 visszaalváshoz a nedű. Már nem annyira anyafüggő, hiába no lassan véget érnek a majomcsüngések, olyan hirtelen lett csecsemőből totyogó kisbaba, olyan gyorsan elszaladt ez a 10 hónap amióta velünk van. Egyszerre bölcs és nagy csibész, igazi kis sajtkukac, állandó mozgásban, mindent kipróbálva, mindent megnézve, mindenben a nagyot utánozva. Szeretetgombóc a szőke tollával, a fül mellett göndörödő fürtjeivel, a csiklandós oldalával, az állandó trappolással, a wc-tető paskolásával, a fiókok húzogatásával és kipakolásával. Kicsikét lúzer is, mindent ráfog a nővére, ő pedig vigyorogva elviszi a balhét és beletörődik,hogy megint felültették, de a huncut mosolyból sejteni lehet, hogy lesz itt még nem kevés revans. Imádom a mélyzöld szemét, hogy úgy alszik el, hogy közben morzsolgatja a ruhám a törpszli ujjai között, hogy 1000x is lerángatja a konyharuhákat, hogy ha véletlenül nem macerálja a nővére, akkor hátulról támadva megteszi ő. Annyira más, annyira Bundi, a tekintete, a gesztusai, a türelme, a zenére azonnal mozduló rugólábai. Szeretem minden egyes porcikáját...minden egyes lélegzetvételét...minden huncutságát....ő nekem a tejszínhabos csokifagyi tetején az a bizonyos cseresznyeszem...

2011. március 25., péntek

Két mondat, amely megerősit


s nem is kell több szó...

A legkedvesebb barátnő emailje:


"Lilim,

ezt tegnap olvastam és Te és Apukád jutott róla eszembe. Ezért tiszta szívemből és szeretettel Neked, Nektek ajánlom !

„Akkor szeretünk valakit, ha megadjuk neki a szabadságot, hogy az legyen, amit szeretne lenni és ott legyen, ahol szeretne lenni !

Akkor szeretünk valakit, ha megengedjük neki, hogy szabad akaratából legyen része életünknek.”

(Andrew Matthews)"


Apa egy mondata:


"Kicsi Kirám fel a fejjel együtt tanulunk meg járni!"




2011. március 23., szerda

Döntések


Az a helyzet, hogy az elmúlt napok teljesen összefolytak, ma erősen gondolkodtam, hogy rájöjjek milyen napot is írunk, azt, hogy hányadikát, már a naptárban néztem meg. Igazi ingázó lettem, a sors jóvoltából Bundi itthon van, így minden nap be tudok menni a kórházba. Hétfőn volt a műtét, amihez az én beleegyezésem is kellett. Apu csütörtökön beleegyezett alá is irt, de péntektől nagyon zavart volt. Remegett a kezem rendesen, mert nem tudtam melyik a jó döntés az állapotában, az orvos segített, ez volt az egyetlen esélye a túlélésre. A műtétet nem altatásban végezték, félve attól, hogy a tüdeje miatt, esetleg nem tudják majd levenni a lélegeztetőgépről. Délután én és a bátyám mentünk hozzá, teljesen felületesen lélegzett, nem észlelte azt sem, hogy ott vagyunk, amikor megsimogattam az arcát, csak egy könnycsepp gördült végig rajta, itt összeomlottam én is. Beszéltünk az orvossal, akkor azt mondta, lehet csak pár órát tart már neki a földi lét, a műtét sikerült, de nagyon rossz a keringése, gyakorlatilag aligvérnymással, éppen csak él. Élesen forgott bennem az a mondata, hogy emberileg ő nem csinálta volna meg ezt a műtétet, de orvosilag köteles volt. Őszintén szólva akkor és ott az a gondolat mozgott bennem, hogy ez jobb lett volna, ha megtartja magának, vagy közli a műtét reggelén velem. Kimentem anyukámhoz, jók kibőgtük magunkat és megtárgyaltuk, igen sajnos erről kellett beszélnünk, a temetést. Anya elmondta, hogy szeretne majd hozzánk jönni, szerintem az is Isteni közbenjárás, hogy teljesen kimászott a depressziójából. Este még felhívtam a nővérkét, aki közölte, hogy apukám felébredt, evett, ivott, nem zavart, jól van. Kedden már várta, hogy menjünk, a liftnél találkoztam a dokival, aki közölte, hogy apu jól van, minden orvosi támpont, miszerint ezzel a tüdőrákkal már cirka 1 éve nem kellene élnie átvészelt még egy lábamputációt is. Ült az ágyban és éppen békésen falatozott. Az orvos felajánlotta a krónikus belgyógyászatot, mint alternatívát, családi kupaktanáccsal úgy döntöttünk hazahozzuk. A szüleimre bíztam a döntést, hogy hol is legyen az a haza. Fél perc alatt eldöntötték, hogy nálunk. Apa reméli, hogy az unokák adnak neki némi erőt, az akarat az már bebizonyosodott, én pedig bízom abban, hogy élete hátralévő napjait nem tölthetné jobb helyen, mint a családja körében. Miután ezt megbeszéltük lázas szervezésbe kezdtünk, az udvaron lévő kislak lesz a legideálisabb nekik, a két lépcsőt meg tudjuk csinálni rámpának, így egyenest a kertbe tud kiüldögélni. Szonja röpköd, hogy ideköltöznek a papáék, Bundi pakol, én ügyintézek, a napokban festünk, berendezünk, hogy minél előbb velünk lehessenek. Sokan kérdezték, hogy nem félek-e attól, hogy mit szól majd a nagylány, hogy papának levágták a lábát. Azt gondolom ez neki természetes lesz, ahogy az az intézetben a kerekesszék, a végtaghiányos bácsi, a vak néni, sokkal inkább arra csodálkozik rá a gyermeki lélek, ahogyan mi megbámuljuk a sérült embereket. Olyan kötelék van köztük, ami elszakíthatatlan, ahogy a papa azt az epret eszi meg az utolsó szemig, amit a kisunoka saját kezűleg készített neki, elosztva testvériesen a saját adagját, ahogy egymásra kacsintanak, ahogy papa mondaná, : Szonja erőt ad, hogy Kirával együtt tanuljanak meg járni. Ma telefonon beszélgettek, a papa utolsó mondta ez volt: Megyek hamarosan hozzád Picikém, addig puszild meg helyettem a húgit is. Nem tudom mennyi időnk van még együtt, de köszönöm bármennyi is legyen, hogy igazi család lehetünk. Tudom, hogy mindennek rendelt ideje van...ideje van a születésnek...s ideje van a meghalásnak...hiszem, hogy a Jó Isten ha már ezt a csodát megadta, ad még egy picike időt. Mi 7-en összefogtunk, azt hiszem nem voltunk ekkora egységben és összhangban még soha!

2011. március 20., vasárnap

Szerencsére van ami állandó...


Pepeébresztés


Kiraaltatás

Ricse szoknyában nyomulós, Maci mama jóvoltából


Így történt meg, hogy 4 napig vendégeink voltak. Ha pontosan akarok fogalmazni, nem is vendégek, hiszen régóta családtagnak tekintjük már egymást. Gidus és Pepe ismét nálunk járt, mondhatnám úgy is hazajöttek. Szonja aznap amikor érkeztek már teljesen be volt sózva, minden 5. mondatban szerepelt, a mikor jönnek, elindultak-e már, mikor érnek ide és biztos, hogy jönnek-e. Az utolsó fél órát már az ablakba kucorodva töltötte, miközben Gidussal telefonált. Miután megérkeztek a két lány gyakorlatilag nonstop rajtuk csüngött, Pepe reggelente arra ébredt, hogy négy szem vizslatja, hogy mikor lehet már játszani. Sajnos az időjárás nem volt kegyes hozzánk, most ez a pár nap kirándulás nélkül telt el, amolyan parasztwellnesszel, jól bezabáltunk, majd heverésztünk egy sort a következő etetésig. Maci mama, akit innen is ölelünk, szerintem Szolnok összes csirkéjét lábatlanitotta, valamint mellékanyarított egy "laza" malaccombot. Kisgombóc sem maradt elemózsia híján, úgy falta a brokkolikrémlevesét, hogy azt hittem elharapja a kanalat is. Ha ez még nem lett volna elég, megspékeltem egy kis ragulevessel, húsokkal és az elmaradhatatlan sztrapacskával. A habzsidőzsi csúcspontja egy tálca süti volt, ami rendesen kiakasztott, mert a tudat, hogy van állandóan felbizgerált, így állandóan rájártam, a tejberizses gyümölcsös valami isteni volt. (Ennél gasztronómia résznél kell kitérnem arra, hogy Eliana bakker barátnőmtől kaptam tegnap Thrümer Trüfferes csokit, rögtön Te jutottál eszembe, Egerben gyártják ám és én ilyen finomat még nem ettem, félve vallom be, hogy a maradék 2db-ot eldugtam a gyerek elől evvan.) Szonja gyakorlatilag egész nap táncolt az új pörgős szoknyájában, naná, hogy Maci mama keze munkája az is, nagyon köszönjük. Izé azt hiszem az esti fagyi kelyheket már nem kellene bevallanom, de igen az is volt, és egészségügyi sétában elmentünk fagyit venni, szóval ezt vehetjük úgy, hogy az le is volt dolgozva, tehát mintha nem is lett volna.:) Ismét nagyon gyorsan elszaladt ez a pár hét barátaim, hogy itt voltatok, mindent köszönünk, nagyon sokat jelent nekünk a létetek a szeretetetek, és az, hogy családtagokká fogadtatok minket. Köszönöm a sok vállamról levett terhet, hogy ennyire szeretitek a lányainkat, hogy mindig van idő a beszélgetésre és ha kell a csendre is, hiszen olykor közénk már nem is kellenek a szavak annyira egymásra vagyunk hangolva, hogy legtöbbször kimondatlanul is ugyanarra gondolunk.

2011. március 18., péntek

Kisgombóc totyog...


Azért pár örömkönny is jutott mára, a picur 9.5 hónaposunk ma megtette első (nyolc) önálló lépését,popsiriszával színesítve. A produkció végén popsira huppant és tejbetök vigyorral megtapsolta magát. Azóta más sem hallunk, mint gyejegyejekijababa, úgyhogy lelkesen gyakorol a kishölgy nővérkéje és szülei nagy örömére.

Adjon az ég....


Több mint egy éve írtam az apukámról, akkor azt mondtam, itt a blogban nem akarok többet írni, most mégis írnom kell. Emlékszem amikor még az iskolában arról kellett írnom, milyen is az én családom, nem nagyon találtam a szavakat, ahogy most sem. Ha egy szóval kellene jellemeznem aput, azt mondanám hihetetlen szívós. Az egész élete egy végtelen küzdés. Még csecsemő volt, amikor meghaltak a szülei anyai nagybátyja fogadta örökbe, csöppet sem a szeretet, sokkal inkább a vele járó vagyon miatt. El sem mondta neki, hogy nem ők az igazi szülei, született két (mostoha)testvére is. Okos, éles eszű gyerek volt, de végtelenül csendes és beletörődő, így az iskola után rögtön dolgoznia kellett. Egyszerű emberként mindig kétkezi munkából élt. Amikor anyut megismerte, akkor derült ki minden a házasságkötéshez két anyakönyvi kivonatot talált. Mindennek ellenére az utolsó percekig ápolta a "szüleit". Építkeztek, egy műszakot a kohászatban dolgozott, egyet vagont pakolt, a 3.-ban még építette az otthonunk. Azt az otthont, amit most lehet, hogy jóhiszeműsége miatt elveszítenek. Elment kezesnek még a nyolcvanas években, az adós meghalt, a rokonok nem fizettek, több millióról van szó. 1,5 éve küzd a tüdőrákkal, minden orvosi véleményt megcáfolva él, túlél. Madárcsontúvá fogyott, de kimászott még a depresszióból is. Mosolyogva emlegette, hogy mit neki, amikor anno kilyukadt gyomorral még bement dolgozni, vagy igaz fél év alatt, de legyűrte a tbc-t is. Amikor legutóbb találkoztunk, épp a haját vágtam, mondtam is neki, hogy azért mégis fura, hogy a hajvágásnál meg olyan hisztit lecsap, mint egy gyerek. Azt hittük fellélegezve lesz egy nyugodt időszakunk, anyu is kezd helyreállni a visszakapott gyógyszereivel. Apunak elkezdett fájni a lába. Szerdán kiküldtem a doktornőt, aki trombózisgyanúval a kórházba küldte, de csak egy vizsgálatra, mégis ott kellett maradnia. Tegnap mentem is hozzá Miskolcra, nagyon féltem, mert soha nem szoktam vele álmodni, hétfő éjjel pedig azt álmodtam, hogy meghalt. Üres volt az ágya, ott összeomlottam, a nővér jött és közölte, hogy nyugalom vizsgálaton van. Sikerült megtalálnom, ült egy kerekesszékben, csak nézett maga elé, olyan elhagyatottnak tűnt, hogy azt hittem megszakad a szívem. Annyit mondott, hogy baj van....semmit többet, majd rögtön azt kérdezte: "A picikék jól vannak?" Vitték is be a vizsgálatra, amikor kitolta a srác, már láttam az arcán a fiúnak, azt a bizonyos arckifejezést, amikor rossz hírt kell közölnöd, mondta is: amputálni kell apa bal lábát, trombózis, teljes érszűkülettel, elzáródással és elhalással. Az a rész, hogy jutottunk el a következő vizsgálatra nálam kiesett. Apu csak annyit mondott: "Ez van, ezt kell elfogadni, 71 év az 71év." A műtétre gondolkodást kért, hagytam, perszer az eszem tudja, hogy semmi más megoldás nincs, ezt el is mondom majd neki, ennek ellenére, ha úgy dönt nem akarja elfogadom a döntését. A következő vizsgálatra 2,5 órát vártunk, egyszerűen felháborító, apukám bóbiskolt én meg kimentem jól kibőgtem magam, felhívtam a bátyám, ő is kibőgte magát, majd anyut, akinek egyszerűen nem mertem elmondani, csak annyit, hogy vizsgálaton vagyunk még. Felnéztem az égre az ömlő esőben és csak annyit kérdeztem, mi jön még, kinek a bűneit kell még megváltania az apámnak, mennyi próba jön még, mit fog még kibírni, mi lesz ha megműtik és mi ha nem. Úgy érzem ebben az esetben nincs jó döntés. Délután 4 volt mire ágyba raktam, ivott, evett és közölte, hogy menjek ki, pisilnie kell, azzal a lábbal felállt, elment az ágy végéig és háttal mindenkinek pisilt a kacsába, mondom én hihetetlen szívós az én apukám. Ma hívom a kezelőorvosát, apa szeretne visszakerülni az közeli kórház sebészetére, amit én sem bánnék, nagyon jó sebészeik vannak, ha kell és mégis a tudat meglenne, hogy abban a városban van, ahol 50 éve él.
Lányaimnak: Mindig arra emlékezzetek, hogy mennyire szeret benneteket, hogy egy odabújással, kenyérre lehet kenni, hogy labdázik Veletek, hogy mindig ő A PAPA, hogy az ő zsebében mindig ott a Kinder csoki és amikor benneteket lát, rólatok kérdez mindig ott az a huncut kis örömmosoly a szája sarkában. Hinnem/hinnünk kell abban, hogy ezen is túlleszünk, még ha a szivem legmélyén az a gondolat is bújkál, hogy talán feladta. Remélem adott nektek ebből az erőből és szívósságból, sajnos szükségetek lesz rá, mert bármennyire is szeretném nem védhetlek meg benneteket mindentől és mindenkitől....ahogy magamat és a nagypapátokat sem.

2011. március 12., szombat

Mindenre válaszol a kishölgy





Mindeközben gondos, gyermekét sétáltató anyuka is. A szerepjátékok korszakát éljük és a feleselését. Mindenre van válasza, rögtön zsigerből. Olyan összefüggéseket lát és kapcsol össze gyermeki fantáziájával, hogy én bizony csak pislogok

Íme:


"Nem kérek babakaját,én már öreg vagyok hozzá."

***

Szonja üveggel nem játszunk, mert veszélyes, eltörhet.

"De vinnék Micimackónak egy fél csupor mézet."

***

"Összepáritottam a zoknikat, egy-kettő-három-négy-öt.."

***

"Te írd ide az én nevem, én meg ideírom a anyaneved."

***

Mi ez itt?

"A pocakom."

Mi ez itt?

"A pocakom és punktum!"

***

Szonja gyere öltözni!

"Nem érek rá, nyújtózok!"

***

"Megfodrászolom a hajam."

***

Apja rohant a wc-re cigivel a kezében, Szonja rögtön utána sürgős pisilhetnékkel- Apja be a cigit a wc-be, hogy a gyerek pisili tudjon, ugrik is fel az ülőkére és:

"Látod, füst jön a nyunyumból."

***

Belepukizik a bilibe,felugrik és rácsapja a fedelét:

"Ezt a büdös szagot, gyorsan elviszem innen."

***

Migrénnel kelek, elkezd gyógyítani, reggelit csinál nekem, megjelenik egy tálcával, rajta 2db 2x2cm-es kenyérkocka, beborítva 20 dkg felvágottal. :)

***

Két kis ördögöm!

"Mi nem vagyunk ördögök, mi angyalkák vagyunk, mert mi nem ijesztünk meg téged és nincs buta szemünk és kékek sem vagyunk."

***

"Akarok teát'"

Hogy mondod?

"Kérek teát az üvegembe. Ez jó válasz?"

***



2011. március 10., csütörtök

Kire ütött ez a jány?



Őszintén szólva ezen poszt ügyén ezt nem nagyon tudom megválaszolni, lehet valami genetikai gixer :) Sem Bundás, sem én nem vagyunk táncos lábúak. Sőt ha igazán mélyen akarom ezt elmezeni, akkor olyan közhelyek jutnak az eszembe,mint falábú vagy elefánt a porcelánboltban. Az én hasonlatomban a tánc szó rám való ragasztása egyfajta lötyögést jelent, azt is leginkább itthon a négy fal között. Bundi meg táncos helyeken, teszem azt egy lakodalomban úgy válik Fred Asterré, hogy már csöppet sem szomjas és ilyenkor beleköltözik a brúgó a lábába, na ez olyan hajnaltájt érkezik el nála, amikor őt lelőni, engem viszont már táncba vinni nem lehet. Szonja már kicsi korától a tánc és a zene szerelmese, élénken emlékszem még arra az időszakára, amit most Kira mutat be, feláll és a zene ritmusára örül rugózásba kezd, hihetetlenül aranyosan. Szóval a táncos zenés összejövetelekre hamarosan lesz riszapartnere nagyobbikunknak. Szonja meg már igazi nő, megy, kipakolja a szekrényt, elővesz egy szigorúan pörgős szoknyát és rázzai is, pörög-forog a szédülésig. Olykor a frászt hozza ránk, mint ahogy az a videón is látható egy-egy kontrollálatlan mozdulattal. A nyáron lakodalomba megyünk, hát kétségem sincs afelől, hogy ki lesz a parkett ördöge az tuti. Ha az intézeti farsangon 4 órát nyomta nonstop, akkor szerintem a lakodalmat reggelig fogja bírni, ráadásul ő lesz a virágszóró kislány, így ezen oknál fogva nem lesz gond a pörgős rucival sem. Tegnap össznépileg az okmányirodában voltunk, ugyanis Bundinak a jogosítványa járt le, a lányoknak meg személyi igazolványt csináltattunk. Azért kicsit vicces, hogy az óvodában kérik,valamint külföldön is, hogy nem-e csempészgetjük valamerre a gyerekeinket. Szóval a hosszú folyosóról Szonja a táncparkettre asszociált rögtön és közölte dolgunk végeztével az ügyintézőnénivel, hogy ő nem jönne haza, még táncolna egy kicsit. Sajnálom, hogy kisvárosban élünk, mert így sajna nincs esélyem sehová sem elvinni táncikálni, pedig nagyon élvezné, így csak azt halljuk napi 20-30 alkalommal, hogy kapcsolj nekem zenét, mert táncolni szeretnék. Örülnék neki, ha megmaradna az önkifejezés ezen formája a kis táncoslábúnk életében még nagyon sokáig.

2011. március 8., kedd

A mi napunk :o)

Szonja ma az apukájától ilyen kis cserepes minirózsát kapott, hogy legyen mit gondozni, legyen kiért felelősséget vállalni. Meglátjuk, hogy sikerül majd neki.

Köszönet a nőknek.

Köszönet neked, aki megszültél.

És neked, aki a feleségem voltál.

És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben, vigasztaltál, mikor magányos voltam, elringattál, mikor a haláltól féltem.

...
Köszönet neked, mert szőke voltál.
És neked, mert fehér voltál.

És neked, mert a kezed szép volt.

És neked, mert ostoba és jó voltál.

És neked, mert okos és jókedvű voltál.

És neked, mert türelmes és nagylelkű voltál.

És neked, mert betakartad hajaddal arcomat, mikor megbuktam és rejtőzni akartam a világ elől, s neked, mert tested meleget adott testemnek, mikor fáztam az élet magányában.

És neked, mert gyermeket szültél nekem.

És neked, mert lefogod majd puha ujjakkal a szemem.

És neked, mert kenyeret és bort adtál, mikor éhes és szomjas voltam.

És neked, mert testedből a gyönyör sugárzott.

És köszönet neked, mert jó voltál, mint az állatok.

És neked, mert testednek olyan illata volt, mint a földnek az élet elején.

Köszönet a nőknek, köszönet."

(Márai)

2011. március 6., vasárnap

Egyetlen jó dolog...




...van abban, ha távol vannak tőled a szeretteid a hazavárás és a hazatérés öröme. Az ahogy számolod az órákat, napokat a viszontlátásig. Ahogy pontosan tudod, hogy a másik fél éppen ugyanígy számolja. Ahogy látod a gyermekeiden azt az izgatottságot, hogy nemsokára hazaér apa. Hosszú két hét áll mind a négyünk mögött, de mindent feledtet az, hogy hazaért. Sokat gondolkodtam azon, amit nagyon sok gyerekek megtapasztal, hogy csak az egyik szülő lehet vele, hogy hiába lesi az ajtót, várja a telefoncsörgést. Szerencsések vagyunk, mert bár egyáltalán nem vagyunk könnyű helyzetbe, de sokkal rosszabb is lehetne. Vannak a hazatérésen is nagyon-nagyon boldog pillanatai, szombat hajnalban, Szonja odasutyorgott, hogy anya mi ez a hang? Amikor mondtam, hogy ez biza apa horkolása, már csattogtak is a meztelen talpak a parketten és bújt is be az apja mellé, aki későn ért pénteken haza, így kiszorult a gyerekszobába. Aztán reggel, amikor a kicsi is felébredt tejbetök vigyorral és nagy csattogások közepette rohamozta meg az apját,az első igazi jelentéssel bíró szó közepette, miszerint :Appppa, Appppa! A látvány és az egymásra találás öröme még azt is felejtette velem, hogy másodszülöttünk sem az anya szó skandálásával kezdte csillogtatni beszédfejlődését. Szerelem ez a részükről, sokszor ülök és nézem a triót, bizony 4 évvel ezelőtt még álmodni sem mertem volna, hogy mostanra ketten nyúzzák már a kedvesem.
“Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést,
fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet.
Példálózás helyett példát mutatnék.
Nem siettetném a gyereket, hanem hozzá sietnék.
Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék.
Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot.
Kirándulnék, sárkányt eregetnék,
Réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.
A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék.
Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném.
Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat.
Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről
és többet a szeretet hatalmáról.”
(Diane Loomans)

2011. március 3., csütörtök

Kisgombóc posztol







Na kedves még pelenkás és majd pelenkás haverjaim. Azt hiszem, hogy mivel ippen annyi ideje vagyok kint, mint amennyit bent voltam, ez jeles alkalom arra, hogy billentyűzetet ragadjak és leírjam, hogy 75 centis szemszögből milyen is az élet minálunk. Először is muszáj volt a jó anyámat lekorlátozni nehogy szenvedélybeteg vagy mi legyen. Két tuti módszerem van, az egyik, hogy mint egy kis kukac felaraszolok az ölébe és őrült mód el kezdem csapkodni a billentyűzetet, bal mutatóujjam igyekszem a start gombra odapöccenteni. Ha ez nem megy, akkor hanyag eleganciával odakutyagolok a géphez, elegánsan felhúzom magam állásba és laza csuklómozdulattal meglegyintem a kikapcs gombot. Ezek után a retorzió elkerülése érdekében azonnal balra fordulok és teljes fogsorommal, igen mind a hattal tündibündi vigyort villantok szülőanyámra. Őt már kenyérre kenem, legyen szó harapásról, vagy beterítem rizzsel a fejét, hátha jön még tesó alapon, mert ez a legkisebb stigma nekem nagyon nem smakkol. Na a nővérem az már más tészta, bakker hatalomharcot vívunk, azt hiszi minden az övé, minden játék, minden kaja, minden általam felfedezett rejtekhely, pedig komolyan mondom tök jól elvagyok, ha nincs mondjuk 1 méteres közelemben. Mondjuk ma lesett Göndörke, amikor én, mint kiskopasz kicsit igazítottam a friszkóján, csak pislogott, mint az a bizonyos ződ gyík. Azért néha bratyizunk is, pl ma amíg anya elment pisilni, tök rendes volt,mert nekem is adott zsemlét, nem csak magának, mondjuk anya szerint ezzel Szonjának hátsó szándéka volt, azt nem tudom mi volt,a lényeg a zsömle és kész. Szóval elég izgalmasok a napok, egész nap trappolok ide-oda, leginkább tiltott helyeket szeretem, mondjuk ma is lekapcsoltak a fürdőszobából,mert épp a folyékony szappant nyalogattam nagy vehemenciával, mert igazán nem szeretném ha azt gondolnák, hogy válogatós vagyok az ízek terén, pedig tényleg nem, na jó mondjuk a kikukázott paprikamaradékot kicsit prüsszögve köpködtem szerte-szana, de legalább tiszta a lakás, ma 2x is volt porszívózva. Summa summárum regélhetnék itt még napestig, hogy miért is jó most és itt élni, de nem teszem, a lényeg csupa móka és kacagás az élet, a teljes összhanghoz már csak az hiányzik, hogy valaki lovasítsa már meg a babakocsit és a kiságyat, ígérem nem leszek hálátlan. Pusszantás Kira

Ui: Na ki a király(nő)? Ilyet még a Zanyám se tud a főmufti,hogy betű, kép, videnyóóó:)


2011. március 1., kedd

Duplafarsang-képdömpinggel









Lehet ez antiposzt is Náncsinak aki roppant mód utálja a farsangot, de neki még ezt is elnézem. Szóval úgy alakult, hogy a téltemetésből az idén kettő is jutott nekünk és mindkettő csütörtökön. Az első az intézetben volt, hiába nem dolgozom 2007-től gyakorlatilag csak pár hónapot, mert sokkal fontosabb dolgaim akadtak, mindig meghívnak, ez biza nagyon jól esik. Az évek hosszú során át mindig én vezettem a műsort, ez most is így volt. Igaz volt egy kis csomagom is, mert Kira úgy döntött, hogy nehogy már csak a nővérkéje szerepeljen romalányként. A Dáridó 1 órakkor kezdődött,volt eszem-iszom, a lakók annyira jól szórakoztak, hogy még táncra is perdültek a végén. A kolleginák is kitettek magukért,mint mindig, a keringőtől, a Szonja által imádott "Pájinka Dalon" át egészen a rockiig. Nagyobbik lányom tekintetében azt lestem, hogy ugyan mikor esik össze, ez este fél hétkor történt meg már itthon a nappalinkban, kerek 4 órán át táncolt, a kicsi már a végén csak pihegett a karomban az álmosságtól, vagy a farsangi fánktól, ugyanis kedven kollegináim megetették vele. Szonja lubickolt, pörgött-forgott intézkedett, 1-1 korty erejéig állt csak meg. Mentségére legyen mondva nem röhögött ki az öltönyszerkómban, ugyanis ez már hagyomány, hogy rám mindig pasiszerepet osztanak, meg Lakodalmas Lajost. Nagyon büszke vagyok ám rá, hogy ennyire feltalálja magát, hogy ennyire szeretik.
Múlt csütörtökön a leendő ovink hívott meg a nagyfarsangra. Azért nagyfarsang, mert az iskolában tartják, minden csoport bemutatkozik egy-egy tánccal és a csoport minden tagja azonos jelmezben van. Mivel gondoltam, hogy itt hatalmas tömeg lesz, Kirát beadtuk a bébicsősznek, aki kb 10 percen át kemény nemtetszésének adott hangot, idegen volt a hely is, de aztán elvarászolta a bébicsősz öccsének nyelvpiercingje. (Itt azért felmerült bennem, hogy 15 év múlva remélhetőleg nem fog visítani a fémdetektor ha végigpásztázom vele a jányt). Ahogy Szonja mondaná a gyerekek "olyan cukik" voltak. Na itt is volt minden, matrózok ördögök, hóemberek, focisták, hópihék, az óvónénik is beöltözve a csoportjukkal, majd külön számokat is adtak, tényleg színes és fergeteges volt. Kicsit bepárásodott szemem, hogy jövőre már az én kicsikém is itt fog táncikálni, az első ovis anyák napjába bele se merek gondolni. 2.5 óra elteltével tudtam elvontatni a jányt, miután már fűtfátvirágot (tejszeletkinderrudi) beígértem, mert cseppet sem voltam nyugodt Kira miatt, aki mint később kiderült édesdeden elpasizgatott ez időalatt. A buli végkifejletét kihagytam volna, hazajöve szélben, 5 szatyorral leterhelve a babakocsi, amiben Szonja ejtőzött, mert Kira rám volt kötve, cirka 3km gyalog(galopp). Szóval mindkét farsang kiütéssel győzött, nagyon jól éreztük magunkat!