2016. április 17., vasárnap

8



Azt hiszem minden egyes anya emlékszik élete minden egyes percében arra, amikor először meglátta gyermekét, misztikus csoda, ég a földdel egybeérő pillanat. Nyolc éve élhettem át először, akik régóta olvassák ezt a blogot, tudják mennyi-mennyi küzdelem és könny árán. A sok küzdelem és könny 1 mp alatt elfelejtődött, pontosan 2008.04.16.-án, 21.25 perckor. Azóta eltelt 8 esztendő, tegnap a kelleténél is többször bámultam a nagylányt. Vissza-visszatérve a 8 évvel ezelőttire, a várakozásra, a katartikus megszületésre. Mindenre emlékszem, az illatára, a nagy kék babaszemekre, ráncos kis ujjaira, ahogy körbefonták az enyémet, ez maga a csoda. Most 8 évesen látom benne magam, és nem csak külsőleg hasonlítunk teljesen egymásra, sokszor mondom neki, hogy mi nem csak anya-lánya vagyunk, hanem barátnők, véd és dacszövetségben. Igazi nagylány, kavargó érzelmekkel, tudásvággyal. Mindent szeretek benne, hiszen számomra tökéletes. Szeretem amikor kócos hajjal kipirultan alszik, nagyokat szuszogva, szeretem a medvetappancsait, amire alig kapunk cipőt :) Ahogy készülődik a focimeccsre, lelkesen kíséri Kirát, közben meg kiszemeltje focizik:), egyre többet van nálunk egy kisfiú az osztályból, cikizik őket iskolában ezért. Imádom ezt a női bájt benne, a lejjebb bemutatott lesifotóért valószínűleg körbekergetne a házon is, a nagy tagadásban kiszolgálja mindenben Gergőt, igazi kis sertepertélő tyúkanyó. Be kell valljam még azt is szeretem ahogy érdekérvényesít, minién ebben is. 
Annyi, de annyi mindent írhatnék róla, kavarognak bennem az érzések, hiszem, hogy legjobb tudásom szerint nevelem, hogy 20 év múlva is azok lesznek az értékrendjei, amik ma, hogy megmarad a hite, hogy boldog lesz, sugárzó, mosolygós, okos, kedves. Remélem, hogy szeret és szeretve lesz, hogy talán én már 20 év múlva ilyenkor az unokám tartom a kezemben. Hiszem, hogy tényleg teremt ahogy gondol, millió olyan napot kívánok neki, mint a tegnapi. Isten Éltessen Drága Kincsem!


Dede az ott fenn lén :)

A fiúktól kapott virágokkal.

mini(on)lány

Khmm az említett lesifotó  :)







2016. április 6., szerda

Büszkeségem :)

A bejegyzés címét rögtön  meg is kell magyaráznom, sokszor, sok helyzetben vagyok büszke mindkettőjükre és ezt sokszor, sok helyzetben hangoztatom is nekik, Ennek nagyon egyszerű oka van, régebben sokszor kérdezték tőlem ők maguk, hogy büszke vagyok-e rájuk. Folyamatos megerősítést vártak, éreztetve velem, hogy erre szükségük van. Még valamit le kell szögeznem, nem szeretem a versenyeztetést, soha, már saját kisiskolás koromban sem szerettem, Büszke voltam magamra ha jól szerepeltem és rettenetesen lehúzott ha valami miatt mégsem. Szoniék iskolájában ilyenkor vannak a tanulmányi versenyek, másodikosként először vehetett részt ilyen megmérettetésen. Őszintén mondom, semmit nem készültünk rá, semmi plussz feladat, gyakorlás, ő sem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Megbeszéltük, hogy sok-sok okos gyerek van és nem nyerhet mindenki, valamint azt, hogy a legnagyobb nyeremény az a tudás, amit magának megszerez, ami igazán az övé. Azt is meg kell mondjam őszintén, hogy zömében abból él a leányzó, amit az iskolában "magára szed". A házi is a suliban készül, szégyen vagy sem, de hét közben semmit, hétvégén is max fél órát tanulunk. A fordulat ott jött, hogy az eredményhirdetésre ünneplőben kellet menni, ami a mi iskolánkban egyet jelent egy kiemelten fontos eseménnyel. Még akkor reggel is azt mondtam neki, amikor találgatta az esélyeit, hogy ne várjon semmit, ha mégis nyerne valamit nagy öröm és meglepetés lesz neki is. Tudtam, hogy egynéhány osztálytárs éjt -nappallá téve készült, tanult, hajtott vagy éppen hajtották, mert ő akart lenni a legjobb.. Nagy volt az öröm délután soha nem fogom elfelejteni azt a boldog mosolyt, amikor a nevére gravírozott 2 db éremmel megjelent az iskolaajtóban, igazi meglepetés volt számára. Sajnáltam a lógó orrú gyerekeket, akik nem nyeretek semmit, jobban mondva azt sajnáltam, hogy értéktelennek érezték magukat. Szonjára sem azt érmek miatt voltam csupán büszke, hanem egy történetért, elmondta, hogy egy sokérmes kislány kiállt eléjük a szünetben és megkérdezte ki szeretne vele cserélni? Sok vágyakozó gyerek emelte fel a kezét. Az én okos nagylányom pedig csak annyit mondott neki, én ugyan nem cserélnék veled, mert az én életem, így a legjobb ahogy van, mert én így vagyok boldog ahogy vagyok. Erre a mondatára amíg élek nagyon-nagyon büszke leszek, sokkal büszkébb, mint egy zsáknyi éremre. :)



2016. április 4., hétfő

A nyúlon túl....

Az a helyzet, hogy ránéztem most a blogra és majd el ájultam, hogy majd egy hónapja írtam utoljára. Azóta annyi, de annyi minden történt, leginkább az, hogy az előző postban kifejtett munkát hihetetlen mód élvezem. Rengeteg, iszonyatosan sokféle, de úgy pörgök, mint 20 évvel ezelőtt. 
Apjuk is itthon volt két hetet, sokkal könnyebb így az élet, mert rengeteg terhet levesz a vállamról ilyenkor, leginkább a lányokat, mert természetesen ilyenkor csakis rajta csüngnek, én meg átmehetek lefagyasztott üzemmódra. Sajna úgy jött ki a lépés, hogy húsvéthétfő hajnalán kellett visszautazni és el nem hervadhat a három virágszála, így kiöntött minket az ágyból. A csajok, nem túl nőies módon el kezdtek sírni ennek örömére, hogy fellocsolták őket. Én még kevésbé voltam nőies 5 óra alvás után, de moderáltam magam és kiszűrtem a fogaim között, hogy ugyan már lányok, ez a szokás, meg egy kis víz, gondolatilag meg éppen kiheréltem eme akcióért a hites uram. Így esett meg, hogy a harmatos fűben mi bizony már vadásztunk a tojásokra a kertben. Kiengesztelésképpen kivittem a csajokat jó büdös kölniszagú csíkot húzva magunk után a helyi vurstliba. Úgy fél óra elteltével már azt ecseteltem nekik, hogy jobb lett volna ha fiúnak születnek, mert most a locsolópénzt vernénk el és nem az én pénztárcám ürülne ki, mert az árak kb. Disneyland szinten mozogtak. Este senkit nem kellett altatni, szigorú hajmosás és csokimérgezés után beestünk trióstul az ágyba.