Anya

Kira, az utolsó ovis anyák napján 

Anya....mennyi minden van ebben a 3 betűben. Mindenkinek mást jelent, mégis mindenkinek ugyanazt. A legszebb és legnehezebb feladat. Én, aki egybeforrtam az anyasággal. Kétszeresen is, teljesen másképp, mégis ugyanúgy. Mennyi kétely van benne és ugyanakkor mennyi ösztön. Mennyi éven át vártam rá és mégis olyan, mintha az a sok-sok év nem is lett volna. Mennyi lemondással jár, mennyi stresszel, mennyi munkával, mégis minden pillanatban mosolyra szalad a szám, ha a lányaimra gondolok. Mérhetetlen hálával tölt el az a tudat, hogy itt vannak. Persze vannak pillanatok, amikor eladnám őket két zsák rothadt krumpliért-ezt így szoktam nekik mondani :) közben meg csak nyuszipofával rámnéznek és olvadok, mint késen a vaj, bármilyen csínytevésük után. Sokan, sokféleképpen írtak már az anyaságról, gyönyörűen, mindent megragadva. Ha egy szóval szeretném megfogalmazni, nekem az anyaság a szivárvány. Minden színében pompázik és éppannyira nem létezhet eső nélkül sem és ragyogó napsütés is kell hozzá. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy rózsaszín habcsók az egész, mert sokszor vagyok fáradt, kialvatlan és biza jó lenne egy kis énidő. Igen olyan is van, hogy elgurul a gyógyszerem és bizony kivágom a magas cét. Mindketten öntudatra ébredtek mostanság, kemény akarattal és természetesen kétféleképp. Hihetetlen a másságuk, nem csak a külsőségeikben a jellemükben is. Szonja a kiskamasz, a saját szavával menci (menő), aki a világ minden kincséért sem húzna szoknyát, annál szívesebben baseballsapit, fekete cuccokat, most éppen gyönyörű loboncától akar megszabadulni, ha mégsem szigorúan csak copfban hordja.. Igazi számítógépguru, csak ámulom és bámulom, tanulok tőle, fejlett korát messzemenően meghazudtoló nagylány. Kira, az örök kicsi, akinek színben harmonizálnia kell szerkójához még a bugyinak is, aki szájfény és parfüm nélkül még az udvarra sem lépne ki, akinek haját még copfba fogni is csak könyörgések árán lehet. aki folyamatos mozgásban van. Az utolsó anyák napja volt az oviban, hihetetlen, emlékszem volt idő, amikor anyák napi műsort látva sírva fordultam ki és hitevesztettem kezdtem azt hinni, nekem már soha senki nem mond majd verset. Átélhettem, pontosan 7 alkalommal az óvodában, mindegyik szívbe markoló, lélekbevéső, sírós anya-pillanat volt, egyszeri és megismételhetetlen. Köszönöm...az égieknek és nekik, hogy engem választottak, igyekszem felnőni a feladathoz, minden erőmmel és szeretettemmel.

Szonja anyák napi ajándéka....

és levele

Életátértékelő...

Nehezen indult ez az év, sok-sok embert elveszítettem közvetve vagy közvetlenül tőlem sokkal fiatalabbakat kísértem utolsó útjára. Nem akarok arról elméleteket gyártani és eszmét futtatni, hogy miért is történik ez, pusztán a tény megdöbbentő. Nem akarom a magyar egészségügyi helyzetet sem boncolgatni, hiszem nap, mint nap találkozom ezzel, ahogyan ti is. Nőgyógyászati problémáim lettek, első körben azt gondoltam, hogy sok-sok éven át

voltak ilyenek, esetleg a kezelések miatti hormonok miatt klimaxolok stb. Úgy gondoltam felkeresem azt az orvost, akinél a lányok születtek, hogy nézzük meg miféle banális probléma lehet ez és orvosoljuk gyorsan, Rengeteg beteg volt a magánrendelésén, kismamák, idősebbek, volt bennem valami megmagyarázhatatlan félelem, valamiféle struccpolitika, az a "ha nem tudom nem fáj érzése". A doktor mérhetetlenül fáradt volt és mérhetetlenül flegma, Kb. 2 perc után az arcomba tolta, minden sallang nélkül, hogy szerinte méhnyálkahártya rákom van és essünk neki szedjünk ki mindent, hogy legyen esélyem élni, Ennél a résznél csak a rák és élni szó villogott az agyamban. Egészségügyis aggyal csak annyit kérdeztem, hogy nincs-e valami humánusabb módszer a válasz annyi volt, hogyne lenne, gyógyszerezhetjük, aztán fél év múlva visszajön addigra tele lesz áttéttel és meghal. Nem tudom, hogy jöttem ki tőle, amint kifizettem a "tanácsadás díját", egy dolgot tudtam, hogy bár kezembe nyomta a papírokat, hogy másnap feküdjek be, biztos voltam benne, hogy soha be nem teszem többé a lábam hozzá. Nem mondom gyenge nőnek magam, de még most is elbőgöm magam amikor ezt itt újra felidézem. Iszonyat erő kellett ahhoz, hogy ebből az egészből a lányok semmit ne vegyenek észre, hogy ne bőgjem el magam ahányszor a párom szemében látom a kétségbeesést. Azt mondanom sem kell, hogy gondolati síkon mi minden lejátszódott bennem, amiről senkinek sem beszéltem, hogy mennyi tervem van még, hogy lehet nem látom felnőni őket, elviselhetetlen volt, olyan voltam, mint egy robot, gépiesen  csináltam a dolgom, éjjel rémálmaim voltak, bőgve ébredtem, majd kezdődött minden elölről. A lányokkal együtt rezdülünk így érezték, hogy valami nagy baj van. Minden éjjel abban a tudatban öleltem őket, hogy nem az járt a fejemben, hogy még az is lehet, hogy már nem sokáig lesz ez így.  Tudtam, hogy csakis egy emberben bízhatok meg teljesen, csak őü segíthet nekem. Mentem hát ahhoz a orvoshoz, akinek Szonját is köszönhetem. Már az egyfajta nyugalommal töltött el, hogy telefonban felvázolta, hogy ezer más oka is lehet ennek a problémának, de lehet rák is, nem kertelt, Utaztam hát Budapestre és vittem magammal a gyógyszeremet Kirát. Ő volt az aki végigcsacsogta az utat, aki 50x megvert unóban amíg odaértünk, aki rácsodálkozott a nagyvárosba és folyamatosan megnevettetett. Kicsi lelkével érezte, hogy erre van most szükségem. Majdnem 10 éve jártam a doktornál ebben a rendelőben, akkor egy másik életért, most a sajátomért harcolni jöttem, fura fintora a sorsnak. Míg várakoztam a rendelőben legbelül a Kowáék dalát mantráztam...minden rendbe van." A drága doktor egy endoszkópos biopsziát csinált és bár nem ígért semmit mégis  megnyugodtam kicsit. Bár nem a legjobban éreztem magam utána, mégis csavarogtunk Kirával szerte mindenütt Pesten. Aztán következett 3 idegőrlő hét, a mintát 4 orvos egymástól függetlenül értékeli ki, amihez idő kell. Minden nap félve néztem meg az emailjeim, ha csörgött a telefonom összerezdültem. Tegnap megjött az email, 5 percig néztem, mire meg mertem nyitni. A következő állt benne: "Drága Lili, megérkezett az eredmény, nem kell aggódnunk, nincsenek a mintában kóros sejtek, negatív. Fél évente szeretnélek kontrollálni. " Amikor kinyomtattam a leletet olyan szabadság ölelt át, ami még soha, ember nem örült még ennyire egy szónak "negatív". Köszönöm a Jóistennek, hogy segített, hogy van még időm, hogy megmutatta bármennyire végtelennek is tűnik ez az idő mégis véges. Sokat változtatott  rajtam az elmúlt időszek, mérhetetlen türelmem van, mérhetetlen nyugalom, és mi a legnagyobb ami bennem munkál az ÉLETÖRÖM!

Végenincs január....

Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel a nevezetes évbevezető januárral...de nekem konkrétan tele volt a hócipőm vele. Így is amolyan spárta harc volt, de ha mindehhez Bundi nincs itthon a hideg miatt lehet a kardomba dőlök. természetesen elkapták a csajok az influenzát... többcsatában, többtünettel. Még most is olyan szinten köhögnek, hogy azt gondolná az ember suttyomban a klotyóra járnak bagózni. Mióta megszülettek nem emlékszem ilyen elhúzódó és alattomos betegségre. Ritka amikor én vajákolós módszereket vetek be, de itt már volt minden, gyógynövényes cukorka, sóoldat, kenőcs a mellkasra, disznózsír, hagyma, méz retekben, ....pipamocsok:)

Tény, hogy van ennek a betegségnek pozitív hozadéka is, soha ennyi időt nem játszottak még át apával, mint mostanság. Teljes mértékben játékbarlanggá váltunk, Kira olyan mértékben tud csibészkedni a kártyajátékokkal, hogy több nap volt mire leesett, hogy a foghagymacikk popója alá dugdossa el neki nem tetsző lapokat, Szonja a betegség alatt művészi szintre emelete a rajzolást, olyan anime rajzok kerülnek ki 5 percenként a keze alól, hogy azt gondolom egyszer egy képregényből még visszaköszön rám a művészete. 

Szó mi szó, én már annyira várom a tavaszt, hogy azt ki se lehet mondani.,.remélem már itt van a kertek alatt.

Egy hónap-egy bejegyzés avagy zanzásítok vigyázz hosszú lesz :)

Nem mondhatnám, hogy az utóbbi időben azért nem történt ide részemről még egy kettőspont írása sem, mert nem történt velünk semmi. Egyetlen egy dolog volt kevés mostanában az életemben, a monitor előtt töltött idő. Kijutott az év végére jóból is rosszból is egyaránt, de nem szeretnék itt nyavajgós posztot ír, mindössze egy év végi összefoglalót. A lányok....Kira hát a kis prücsökkel adódtak problémák az óvodában. Mindig is örömmel járt, a mostani nemtetszését annak tudtam be, hogy negyedik évét húzza a Bóbita csoportban és kissé beleunt. Be kell valljam először nőcis hisztinek tudtam be a nem akarok oviba menni, nem akarok ott aludni monológjait, egészen addig amíg komolyra nem fordult a dolog. Vasárnap már nem evett, folyamatosan sírdogált, sőt reggelente öklendezett. A karikák a szeme alatt, a mosolytalan arc, a félelem a szemében, a fogyás szó szerint megrémített. Tehetetlen voltam, hiszen semmit nem mondott a miértekre, egyszerűen nem és kész. Éjszaka alig aludt, ha aludt is valamennyit rámcsimpaszkodva. Egy éjszakai zokogó sírás közepette elmesélte félelme okát, tárgyát. Egy dadus nénitől félt ennyire, aki mindig kiabál vele, aki nem engedi ki pisilni stb. Úgy gondoltam, itt az idő, hogy beszéljek ovónénivel. Aki könnyes szemmel bólogatott, hogy látja a problémát és próbálja kezelni. A helyzet nem javul, olyannyira nem, hogy kerestem egy kompromisszumot, hazahozom az ebédidőmben, hogy ne kelljen ott aludni, mamával ellesz amíg mi Szonjával hazaérünk. El kell mondjam, hogy ezt akkor már én is is tehetetlenségemben sírva meséltem el a főnökömnek. Rövidre zárta a dolgot, felhívta az óvodavezetőt és fél óra elteltével már az irodájában voltam. Ott sok minden kiderült.,.többek között az, hogy Kira végigordítja az alvásidőt, kerül az említett dadust, szomorú, lehangolt. Hol tartunk most, továbbra is ebéd után hazajárunk, péntekenként pedig pszichológushoz, ahol kibábozza magából a történteket, nem kizárt a fizikai bántalmazás sem....a dadus ajándékokkal halmozza el....és persze minden áron azt szeretné tudni, természetesen nem tőlem, mit mond a pszichológus. A karácsonyi ünnepségen volt még egy kis sírás....továbbra se szereti az ovit, de megy....újra csicsereg...eszik...alszik...kezd belé visszatérni az élet. Senkinek nem kívánom, hogy valaha is átélje ezt. Két fotó erről az időszakról:az ovis karácsonyi kisírt szemes mosoly (kicsi a rakás) és egy mostani.

Szonja, hát ő sem kismiska, bár ő más szempontból. Magas szinten műveli a flegma nagylány vagyok (szeretne lenni) életstílust. Visszadumál, akarnok és mindig neki kell jusson az utolsó szó.  5 perc alatt el tudja érni, hogy kiénekeljem a magas c-t, majd engem senki sem ért meg duzzogással bevágja maga mögött az ajtót. Aztán mintha mi sem történt volna 5 perc múlva megy az élet tovább. Nem csak külsőségeiben hasonlít rám, teljes egészébe ugyanaz, mint én....és ugyebár a két dudás egy csárdában tipikus esete. A suliban meg nyúlbéla, nincs nagy szája, csendes, visszahúzódó magáért ki nem álló nebuló. A szünet előtt már olyan mértékben volt fáradt az iskolai nyomástól, a rengeteg feladattól, (mellesleg én is kibuktam) hogy szabadságot vettem ki neki, persze ezen is stresszelt, hogy mi lesz, mert ő lóg. Iszonyat maximalista (a négyes nála javítandó jegy) közben meg azon nyavajog, hogy minek ennyit tanulni. Hihetetlen ütemben érik testileg és lelkileg is. Igazi öntörvényű kis nőci, aki olykor kis pukkancs, olykor felnőtt beszélgetőpartner, olykor vicces bohóc.Igazi kis klónom.

 Az az igazság, hogy a szünet elejére már igazán elfáradtunk mindannyian és nemhogy a napokat számolgattuk, hanem az órákat. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy apát október óta nem láttuk, nem tudom megmondani, hogy mi itthoniak vagy ő viselte-e ezt nehezebben. Aztán eljött az utolsó melós nap is. Persze a betegség minket sem került el, Kira és én kidőltünk, a betegségek terén leggyengébb láncszem Szonja volt csak a toppon. Megvolt a csajok első bálja is, mit mondjak, Kira úgy ropta hajnalig, hogy én már majd az asztalt fejeltem le nagy egyetértésben Szonjával, akinek éppen egy 8.-os fiatalember próbált udvarolni. Eszem megáll.

 Egy iskolai rajzverseny révén kutyánkból helyi sztár lett. Megdöbbenek, nap, mint nap Szonja hihetetlen térlátásán és kompozícióin, az állatok világnapján Maxünk portréjával tarolt. Kedvenc ebünk ezt azzal hálálta meg, hogy megmentett minket a nagy szivacspárna szörnytől...azóta is bármitől megóv minket, ami valahogyan kintfelejtődik. Igazi nagy csibész imádni való minden dorgálás után.

Volt sokmindenből év végi utolsó, Kirának focimeccs, a szülőkkel, ahol Keriapu gálánsan bevállata, hogy képviseli családunk felnőtt szekcióját. Ő is hatalmasat fejlődött, edző bácsi javaslatára a szülők nem vettek részt az edzéseken, így óriásai fejlődést láthattunk. Igazi csapatkapitány, mindenkit irányít és gyakran rezegteti a hálót. Volt csillagszórós sulidiszkó, krétát orral törlő rénszarvasokkal. Volt munkahelyi hurkás-kolbászos karácsonyi ebéd is, a helyi csajokkal, de volt a nagycsapattal sütizős is 45 kis gondozónőmmel. Eszméletlen munkát vittek véghez a lányok, 2016-ben több mint 80000x látogatták meg és segítettek a rászoruló időseknek.

 

 Mi is készülődtünk a karácsonyra itthon, bár nekünk soha nem jön összes a klasszkus karácsonyi fotó, kiöltözve a fa előtt, de azt hiszem a lényegen ez nem változtat, szivünk legkisebb rejtekében is ott volt a karácsony. Nagyokat aludtunk, olvastunk,pizsamában karácsonyfát öltöztettünk,  elmentünk moziba, korizni, jöttek a rég nem látott barátok, volt örömajándék, meglepetés, gyertyagyújtás és mézeskalácsillat.

Sitty-sutty elérkezett a szilveszter is. Volt nagy tanakodás, ugyanis van nekem egy legális drogom a Kowalsky meg a vega, és láss csodát tőlünk 40km-re velük köszönthettem volna az új évet. (Nem ez esetben egyáltalán nem érdekelt milyen mínuszokat mondtak az év első éjszakájára. Volt meghívásunk több közeli kis településre, ésatöbbi. Meg mondom őszintén nem nagyon mertem felhozni, hogy hova is mennék, két okból kedvenc férjem tuti nem didergett volna velem, a lányokat meg pláne nem tettem volna ki ennek. A probléma azonban nem is volt probléma, ugyanis bónusz karácsony utáni ajándékként megkaptam a páromtól ezt a szilvesztert, egy ebéd közben közölte, hogy menjek csak el, ő majd rendezi itthon a sorokat. A lányok barátnőztek, Bundi fuvarozta a szilveszterező szülőket, mi meg baráti társasággal nekivágtunk Miskolcnak. Életre szóló ajándék volt ez....felejthetetlen élmény...buli, tánc a hóemberrel. Sőt személyes újévköszöntés, és puszik és beszélgetés Kowáékkal egy szerencsés koncert utáni találkozás okán..itt is bebizonyosodott, hogy milyen fantasztikus emberek ezek a szeretetforradalmár rockerek. A bepárásodott fényképező lencse sem tudta elvenni ezt a fantasztikus újévköszöntést :)

Lélekszerelő

Régen sírtam már, erősnek tartom magam, nemrégiben mégis kitört belőlem, Mi volt az oka, a düh, a tehetetlenség, a fájdalom, a félelem. Annyira természetesnek vesszük ha egészségesek vagyunk, hogy lépésről-lépésre haladunk, irányítjuk a testünket, hiszen urai vagyunk mindennek. Aztán egy pillanat alatt egyszerre és hirtelen

változik meg minden. Tudom és hiszem, hogy minden okkal történik, túlterheltem magam és az orrom koppintottak fentről. Persze ez első blikkre nem esett le, csak a hozadéka, a hibáztatás, hogy miért én, akkor is menni fogok, mit nekem térdfájdalom. Erre pontosan kettő napig képes is voltam. Harmadik nap a baleset után már nem bírtam felkelni, ekkor jött a tehetetlenség és a düh, ami után rögtön kétségbe is estem. Félelmetes volt ez az érzés, hiszen mindig minden helyzetben helyt álltam, kitartóan, akarattal, mindent megszerveztem. Ebben a pillanatban azonban csak a félelem volt, hogy mi lesz? Nem, nem attól féltem, hogy mi lesz a térdemmel, sokkal inkább attól, hogy oldom meg a mindennapokat, hiszen a mosdóig is csak összeszorított foggal könnyek között jutottam el. Hogyan fogok főzni, bevásárolni, hogy jutnak el a lányok suliba, oviba? Életemben először nem én irányítottam hanem tehetetlenül feküdtem. Aztán valami szemvillanással jött egy szomszéd, elvitte Szonját, a másik barátnőm Kirát oldotta meg, a harmadik bevásárolt, a negyedik az orvosi papírjaimat intézte, az 5.6.7. csak úgy beugrott beszélgetni a 8. sütit hozott, a 9. elvitte a lányokat egy kis csavargásra, a 10. visszavitt az orvoshoz. Csak feküdtem a kanapén és már tudtam mosolyogni is ebben a szeretethálóban. A lányaim tüneményesek voltak, Szonja szépen lépésről.lépésre átvette a szerepem, Kira igazi nagylányként bevásárolt a cetlimmel a kisboltban. Bár az én felügyeletem alatt, de ment minden nélkülem, mint a karikacsapás. Sok-sok pillanat bennem maradt egy életre, Szonja mosta meg Kira haját, a doboz raffaello amit Kira hozott nekem a kisboltból, hogy hamarabb meggyógyuljak, hogy  minden amit máskor ezerszer el kellett mondanom, most valahogy rögtön a helyére került. Éjszakánként együtt aludtunk a két csajszi a két  oldalamon. Szóval tényleg minden okkal történik...a legszebb pillanat mégis egy levél volt Szonjától...az a bizonyos lélekszerelő :) Megerősítés, hogy az út amelyiken terelgeted őket helyes...

Évzárás minden szinten

Azt hiszem, most valahogy nagyon-nagyon vártuk a végét. elfáradtunk, össznépileg. Nem amolyan fizikai fáradtság volt ez, sokkal inkább szellemi -lelki. végtelen hosszúságúnak tűnt ez az év, persze azt így július majdnem idusán már előre borítékolom, hogy a nyár úgy fog elsuhanni, mint egy pillanat. Kira utolsó előtti évzáróján vettem részt, anyaoroszlán lelkem most is meghatódott, pedig ő csak jövőre ballag, már most belegondolva is elbőgtem magam. Az óvónénik 6 éve részük a mindennapjainknak, ahogy a családias óvoda is, ma még elképzelhetetlen, hogy egy röpke év és ez a védőháló eltűnik az életünkből. Tüneményesek voltak, mint mindig, Kira meg siratta egy kis barátját, nagyon összenőttek, de zeptembertől újra találkoznak majd a fociedzéseken. A kicsi lány már régóta egyáltalán nem kicsi, őrült tempóban fejlődik, most is kimagaslott a többiek közül, okos, ügyes és ami nála a legnagyobb próbatétel hihetetlen fegyelmezett. Azt hiszem igazán érett elsős lesz belőle és most is hiszem, hogy hagyom jó döntés volt, hogy marad még egy évet a szeretetburokban. Imádom benne, hogy mindenféle lámpaláz nélkül simán feláll a színpadra és nyomja a showt, teljes titokban tartva még előttem is az eseményeket. A memóriája világhírű számtalan eset volt az évben, hogy csak mi vittünk, szedtünk, tanultunk meg valamit, amit a csoportban kértek az óvónénik, mert ő volt az egyetlen aki emlékezett rá, azt hiszem ha ez így marad nagy mázli lesz neki :)

Szonjáéknál kettős évzáró van, lévén sportiskola, van egy kétévente megrendezett sportgála. Hát mit mondjak, még most is libabőrös leszek ha rágondolok. Nem a gála része itt a lényeg, hanem az az összetartozás, amit az iskola mutat, az az egyértelmű "ide tartozom, itt van a helyem érzés". Fantasztikus volt ennek a részesének lenni és mérhetetlenül izgultam értük, jobban, mint ők saját magukért. Szépek, ügyesek voltak, olyan tartással, hogy arra kellett gondolnia az embernek, hogy ha ilyen a felnövekvő nemzedék, akkor minden rendben lesz és hogy két gyermekkel ehhez hozzájárulhattam már több mint elég a lelkemnek.

Aztán elérkezett az tanévzáró is, rettenetesen izgult a nagylány, mert teljesen tisztában volt vele, hogy egyetlen tantárgy van mindössze, amiből 4.2-re áll az pedig nem más, mint a testnevelés. Hiába erősítettem benne, hogy több, mint gyönyörű lesz a bizonyítványa,rengeteg fő tantárgyból kiválóan teljesített, hogy mérhetetlenül büszke vagyok rá és arra, amit véghezvitt másodikban. Azt hiszem minden szavamat tisztán értette, mégis arra kért, hogy értsem meg, ő azért dolgozott egész éven át, mert azt szeretné ha az igazgató néni az ő nevét is elmondaná, a kitűnők között, hogy ő is felmehessen a színpadra mindenki elé. Ez volt az év elején kitűzött cél saját magának. Mit mondjon erre az ember lánya, leginkább semmit, negyven fokban kicsit vacogtam, hogy lehet mindentől elmegy majd a kedve. Próbáltam még az úton az évzáróra is mondani, hogy higgye el nem ezen múlik boldog lesz-e, vagy hogy mit ér el az életben. Hajthatatlan volt. Aztán boldogan és nagy zavarban vágtatott az igazgató néni elé, zavarában van egy mozdulatsor, feltolja a szemüvegét és megtörli a homlokát, szóval ha háttal áll nekem akkor is tudom :). Soha ilyen büszkének még nem láttam, kitűnő lett. Aztán félig pityeregve elmondta tanító nénije, hogy igen ő és egy másik kislány 4-re álltak testnevelésből, mindketten és csak abból, de el kell mondania, hogy az ő négyesükre a legbüszkébb, mert szó szerint verejtékben úszva, sokszor sírva, de végig foggal-körömmel küzdve megcsinálták azt amit a többiek. Szóval vegyék úgy, hogy az az ötös, tulajdonképpen az ő hatosuk :) A mosolyt le nem lehetett vakarni az arcáról kb. egy hétig és még szélesebb lett, amikor hazaérve közöltem velük, hogy a mi évzáró jutalmunk egy bulizós bogácsi hétvége és a mikor indulunk MOST válaszára már zengett a visításuktól a ház, de ez már egy következő poszt története...