Az a filmbeli zöld zselé jut eszembe a ragacsa, ami egyszerre zseniális és egyszerre teher. Valahogy így vagyok most én is. Csomó mindenki tapasztja rám a ragacsokat, én meg toleráns ember lévén hagyom, közben meg érzem, hogy nagyon nem jó ez így. Mert telítődöm, feszültséggel, szinte fizikailag érzem, hogy nyom. Mindig is odafigyeltem arra, hogy a poharam félig telinek lássam, hogy nem cipeljem magammal mások problémáját. Világ életemben vonzottam az embereket a problémájukkal együtt, mert nekem jó volt elmondani, mert külső szemlélőként mutathattam utat. Ez nem panasz, mert megy ez nekem, ha itthon minden rendben van, de most nincs. Második hete vagyunk itthon és ma kiderült, hogy maradunk is minimum hétfőig. Zablaként élem meg, olyan menőkém van, a csajok meg fordítottan, kisebb rituálé már az is ha az udvarra kimegyek, puszik, ölelések. Hajlamosak bőgni, pusztán azért ha átmegyek a kisboltba kenyérért. Szó szerint nullára csökkent az egyedül töltött perceim száma, igen még a klotyón is. Ma Szonit fel kellett vinnem az oviba, konkrétan 5cm-nél nem ment távolabb tőlem, Kira pedig 3 évesből 3 hónaposba ment át, igazi ölbebaba. Ezt megspékelte kedvenc férjem azzal, hogy biztosan szeretethiányuk van, hát legyen már még bűntudatom is egy pöppetnyit. Ehhez tegyük hozzá anyám, aki 5-6 féle betegséget produkál szimultán ha mondjuk egyedül kell(ene) eltölteni a lányokkal egy órát csak neki, felelősségvállalás rulez. A munkahelyemről ma 14x kerestek telefonon, ha már Szépné módra telítődtem és kikapcsoltam a mobilom, hívtak az itthonin. Közeleg apa halálának a 3. évfordulója, azon a napon lenne 74 éves is. Egyre jobban hiányzik, hogy nincs velem, nem támogat. Valahogy azt érzem, hogy elvesztem én, a személyiségem ebben a történetben. Jönnének új kihívások, amit nagyon-nagyon szeretnék, de lehet nem tudom majd összeegyeztetni. Sok a ragacs, de most elhatároztam, hogy szépen lassan egyenként levakarom, mert nem szeretnék és nem is akarok mindenkinek megfelelni, még akkor sem, ha például a legjobb barátom manipulál, hogy nem hiszi, hogy nem érek rá, hiszen neki most van szüksége rám. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni és csinálni a nagy semmit, azt hiszem, most ez a legfőbb kívánságom. Ma már eljutottam a káromkodás szintjére, mint egy kocsis, valahogy úgy vagyok ezzel, mint ahogy Czeizel vallja, gyakran használok nyomdafestéket nem tűrő szavakat, igaz nem kötőszó gyanánt, elhihetik : egészségesebb bármely nyugtatónál. Sajna túlléptem a "lófütty" mint csúnya szó történeten, ez pedig nálam jelzésértékű, hogy a kelleténél jóval több a ragacs. Egyébként is le kell szoknom a káromkodásról, mert kurvára nem nőies. :D Az egész eddig katyvaszom utolsó cseppje pedig az volt ma, hogy szülők-nevelők bálja lesz, ahol szerepelnek a szülők, én is, mert megígértem (ez is egy rohadt ragacs, hogy nem birok nemet mondani) és anyukák a bál időpontja miatt hisztiztek random, ezzel ment el 20 perc, az idővel arányosan pedig bennem fel a pumpa. Tényleg ez a magyar mentalitás, a sirámolás és dühöngés mindenek felett?! Én ezt nem akarom, én kérem vissza a ragacsmentes, vidám énemet, csiribáááá MOST!!!
1 megjegyzés:
Nahát, az én Apukám is pont a szülinapján halt meg...akkor az volt számára a legnagyobb ajándék...Nekem is szörnyen hiányzik, és engem is kezdenek agyonnyomni a ragacsok...No, melyikünk rázza le őket előbb?(A három évessel is mindig versenyzünk.)Zé
Megjegyzés küldése