A felnőtt ember arca sohasem lehet olyan őszinte, mint a kisgyermeké,
éppen azért, mert a világ tükörrendszerében kialakult az egója, s innen
kezdve – anélkül, hogy ezt észrevenné – tudathasadásos állapotban él;
nem akkor mosolyog, amikor kívül, nem akkor ásít, sír, unatkozik,
gyűlöl, tombol, szeret, követel, vagy közönyös kívül, mint belül. És ez
nem csupán akkor van, ha mások is ott vannak, akkor is, ha nincs ott
senki. A kifelé nézés és a kifelé élés az ego legerősebb pillantása: ő
maga is tükrökből állt össze, s örökké e tükröknek akar megfelelni.
Igazi arcát csak akkor mutatja az ember, ha önfeledtté válik. Ha dühében
kiborul, ha végső kétségbeesésében felzokog, ha fájdalmában felüvölt,
vagy valami ellenálhatatlan kényszernek engedelmeskedve, hangosan
röhögni kezd. Mindig akkor, ha túlcsordul a pohár – ha az ego hatalma
megtörik.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése