Emlékszem, amikor Szonja született majd hat éve (mondjuk ezt a tényt nem igazán tudom még ma sem feldolgozni). Első pillanatban amikor széttárt karokkal-lábakkal és vörös gyűrött fejjel odarakta elém a doki azt mondtam, mint egy kis béka. Aztán a doki rám szólt, hogy na de anyuka....mire közöltem, hogy nem azért mondtam nagyon szép kis béka. Aztán a sógornőm közölte, hogy ha fel van öltöztetve olyan, mint egy kisfiú. Akkor sok hormonnal megfűszerezett lelkem jól össze is veszett vele és közöltem, hogy ez a születés törvénye, az első napokban a babák az apjukra hasonlítanák, hogy elfogadja és szeresse őket, mert ugye egy anya már az első szívdobbanástól kezdve ezt teszi, az első uh-os pöttybe, sőt már a terhességi teszten lévő két csík láttán sírig tartó szerelembe esik. Azt hiszem rá mondták kicsiként, hogy aranyos, ami ebben a vetületben a szép szó ellentétét hivatott képviselni. Sokáig azon aggódtam, hogy bakker ennek a lánynak soha nem lesz haja, pedig mennyi csatot és hajgumit vásároltam össze őkopaszságának. Aztán emlékszem amikor először látta leendő óvó nénije, első mondta az volt, Istenem, de gyönyörű gyerek vagy. A kis pufi arca körött rebbenő göndör fürtjeivel, a világító kék szemével. Mindenki szerint az apjára hasonlított, még szerintem is. Hányszor húztam el a szám, amikor közölték velem, hogy tiszta Garami ez a gyerek. Most meg, hát nem hiszem, hogy csak a szemüveg teszi, de szerintem ugyanaz, mint én csak éppen jó pár évvel fiatalabb kiadásban. Mérhetetlenül büszke rá ez a tökéletes anyja-lánya. Nem tudna letagadni az tény, mondjuk nagyon remélem, hogy nem is szeretne. Igazi barátnők lettünk, bár természetében ő sokkal, de sokkal zárkózottabb, mint én, minden nap látom magam benne. Hihetetlenül érett és felelősségteljes, a beteg húgát azt se tudta, hogy ajnározza. Már nem kell neki ezerszer elmantráznom mindent, pakol, segít, komoly beszélgetéseket folytatunk kéz a kézben oviba menet. Nagyon szép időszak ez, ahogy általa nekem is újra kinyílik a világ. Ahogy gondolkodásra, megállásra késztet, ebben a felfokozott világban. Az ő nyugodtsága rám is átragad...szeretem amikor karba font kézzel és lebiggyesztett ajkakkal jelzi ha nem tetszik neki valami, pontosan úgy gesztikulál, ahogy én, szeretem amikor gurgulázva nevet, igazi kicsi másom. Amikor békésen szuszog az ágyban mindig Ady sorai jutnak eszembe: "Meg kell érteni a gyermeklelket, s óvó, bizalmas társul kell odaadni
neki a mi voltaképpen egyazon, csak éppen terjedelmesebb, fölnőtt
lelkünket."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése