Elköszöntem a szülők nevében....

A szöveget a ballagás hajnalán írtam és bár sokat és sok helyen szerepeltem, soha nem fordult még elő velem, hogy elsírjam magam...eddig. Az egyik óvónénivel és daduska nénivel mondhatom azt barátok lettünk...nagyon megszerettem őket én is, nem csak a gyerekek...

Kedves Óvónénik és Daduska Nénik!

Eljött ez a nap is, talán sokkal, gyorsabban, mint azt mindnyájan gondoltuk volna. Elszaladt 3 év, amit gyermekeink e falak között töltöttek nagy-nagy szeretetben. A szülők nevében szeretném megköszönni mindazt ami által ezek a gyermekek ma csillogó szemekkel ülnek itt. Köszönet a mosolyért, a simogatásért, a sok-sok bíztatásért, a jókor jött dorgálásért, orrfújásért, feloldozó zokogásért, a tiszta ágyért, a mindig friss kalácsért, mondókáért, homokban meglelt kisautóért, a visszakapott babáért, a barátságért, anyám helyett anyácskáért, csillogó tányérokért, a hámozott gyümölcsért, szelídségért, a színes papírcsodákért, meleg tenyérért, meleg kenyérért, puha karotokért, a szigorért, a tiszta hangért, a jóért, a megbocsátásért, a mindennapi biztonságért, zeneszóért, a kispadokért, csillogó szemeitekért. Köszönjük, hogy szeretitek a gyermekeinket.  mert akit az ember szeret, abban följebb néz. Nemcsak azt látja, aki - hanem azt is, akivé lennie kell.  Ez a tekintet, vagyis a szeretet szeme a bölcs emberé, aki meglátja a másikban a szebbik, igazi arcát. Meglátja a hernyóban a lepkét. Benne van, csak meg kell szülnie még. Le kell tépnie magáról a hernyóságát, s ki kell bontania a színes szárnyait. Látni a gyermekben a "lepkét" - ez a szeretet szeme. És nem csak bennük: önmagadban is! Te sem vagy készen. Te sem vagy jó "úgy, ahogy vagy". Magadon is szüntelenül dolgoznod kell. Magadat is meg kell szülnöd még. Kívül-belül. Ez az állandó változás bennetek, bennünk és - azt hiszem mondhatom így- közös gyermekeinkben. alkothatta meg azt a kerek egészet, amit ma úgy hívunk Bóbita csoport. Hiszem, hogy ha két évtized múlva találkoztok majd ezekkel a gyermekekkel mosolyogni fogtok, és büszkék lesztek rájuk, úgy ahogy ma is. Az első napon a szülői köteléktől való elszakadás könnyeit láttátok, ma a búcsú könnyfátyoláét. A könnyek között pedig sok-sok nevetést, ölelő karokat, csiszolt gyémántokat, a munkátok, a hitetek bennük mára beérett és teljességében ragyog. Köszönjük Nektek. Amikor ezeket a sorokat írtam, eszembe jutott mit is adhatnék én a szülők nevében nektek köszönetként ezért a sok kis Csodabóbitáért, mindössze 4 sor, amiben mindannyian benne vagytok, ami nektek és rólatok szól, kedves óvónénik és daduska nénik Reményik Sándor szavaival köszönök meg mindent és búcsúzom a szülők nevében tőletek:

„ …Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
legyek a csend, mely mindig enyhet ad.

A kéz legyek, mely váltig simogat,

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok…”

(Reményik Sándor: Akarom)

A síró kvartett balról-jobbra: Gyöngyike és Erzsike (óvónénik) Gabika és Icunka néni (dadusok). Én pedig tőlük balra sírva beszélek :)