Évutó

Készíthetnék számadást,hogy mi minden történt ebben az évben, azt kell mondanom nehéz volt, Ti itt sokan velem végigéltétek, köszönöm. Ahogy a biztató szavakat is, a tanácsokat, azt, hogy gondoltatok rám. Hiszek egy szebb éveben, az elmúltat nagyon megharcoltuk. Sok-sok pillanatot kiragadhatnék, de legyen a mai. Gyönyörű napfényes reggelre ébredtünk, olyanra, ami már nagyon régen sütött ránk. Sétára indultunk hát négyesben, kéz a kézben átérve az utat. Közben mindketten arra gondoltunk, hogy mégis szép az élet, hiszen bearanyozza nekünk két kicsi napsugár. A következőt üzenem Nektek: "Ne felejtsétek, holnap új évre ébredtek. Kívánok nektek minden jót hozzá. Kívánom, hogy legyen egészségetek, maradjatok erősek és tiszták. Szeressetek, ha tudtok, s élvezzétek, ami nektek jár. Kívánom, hogy tiszteljétek felebarátotokat, ha egész, még inkább. Ne bántsatok felelőtlenül, néha már embertelen a gáncsoskodás. Kívánom, hogy viseljétek felemelt fejjel a nehézségeket, küzdjetek és bízzatok. Magatokban leginkább. Kívánom, hogy öleljétek át gyermeketeket. Jövőjük a markotokban lüktet, tartsátok szorosan lényüket, egyszer meghálálják. Kívánom, hogy értsétek még szüleitek szavát. Fogjátok a kezet, mely bölcsőtöket ringatta, mert aki a múltat tenyerén hordozza, esélyt kap a jelenre. Végül kívánom, hogy tartsatok ki. A végsőkig. Akkor tán lesz világ. Vég nélküli, nektek való, csodálatos. Kívánok egy boldogabb új évet Barátaim. Vigyázzatok magatokra mindenképp."/ Franco Marco/

Néha olyan jó a folytonosság...

Emlékszem, amikor legelőször léptem át a suli kapuját, megszeppent kis vöröske voltam, szemüvegben, tele gátlásokkal. Aztán szépen lassan kinyíltam és velem együtt a szám, s ez által a gondolataim. Vezéregyéniség lettem, a mindent megmondó, megmagyarázó és tudó. A főkolompos. Aztán ott volt ő, mint egy kis riadt nyuszi, törékeny alkattal, cicanadrágban, szöszkén jó egy fejjel alacsonyabban, mint én. Nem mert és nem is tudott feloldódni, ezért hát felkaroltam és húztam magammal. Véd és dacszövetséggé váltunk, 8 éven át. A kapocs olyan erős volt, hogy nem szűnt meg a középiskolában sem, hiába másfelé vitt az utunk. Sokszor elcsaltam bulizni, s mindig tudtam, ha neki azt mondom nyolcra érte megyek, 9 előtt tuti nem készült el, ezért már előre beleszámoltam azt a plusz órácskát. Sokat ültünk nála, mert gyakran beteg volt, asztmás, ittuk a forró teát, ami nekem borzalmas volt, felkucorodtunk az ágyra és megváltottuk a világot. Aztán gondolt egy merészet és külföldre ment, én meg egy még merészebbet és férjhez. :) Sok-sok év után költözött újra haza, Budapestre. Emlékszem ő volt velem Szonjával ultrahangon és teljesen komolyan vigasztalt, mert kicsit megviselt, hogy nem kisfiam születik, konkrétan bőgtem a buszmegállóban. Szerencsére gyorsan meggyőzött. Én teszteltem le a A pasit, és én tudtam meg ne is olyan sokkal később, hogy ő is babát vár. Lánya lett, neki is, kicsi szöszke, amilyen ő is volt, Szonja 5 hónappal és jó egy fejjel nagyobb nála. Ahogy elnéztük őket a minap, mindketten egyszerre mosolyogtunk, Szonja a kisfőnök, aki viszi mindenfelé a kis csendes Blankát. Pont, mint sok-sok éve mi ketten. Sokan azt mondják, hogy az igazi barátságok gyermekkorban köttetnek és tényleg, vannak olyan szálak, amik csak akkor lehetnek egyre erősebbek az évek során, ha egészen pici gombolyagból születnek. Nyitott könyvek vagyunk, mindössze hat óra van közöttünk és azt hiszem már ott anyáink szülőágyánál megszületett közöttünk ez a gombolyag. Remélem tovább adjuk a lányainknak, mert mindenkinek kell egy tükör, aki mindent lát és tud, aki mindig objektív velünk, akkor is ha az éppen rohadtul fáj. Az élet mindent elrendez, én hiszem és tudom, jövő ilyenkor már egy 4. kis földlakó is társul hozzájuk, elrendezték odafönt, mert nehogy már Kirának ne jusson a folytonosságból, április végén érkezik. Drága barátnőm nagyon vágyik egy kisfiúra, de mondtam neki, semmi baj, majd én vigasztallak, tudod ahogy Te, a legnagyobb érve az volt a nagy bánatomra, hogy egy kislány milyen szépen lehet öltöztetni és biztosan az én loknijaim örökli, azt hiszem ezen a ponton röhögtem el magam. Szeretem, leginkább azt, hogy nincs az a tér és idő, amit ne tudnánk átugrani...mert ez a legszebb talán a mi barátságunkban...a folytonosság.

...

Próbáltam megfogalmazni amit érzek...de ahogy leírtam az első mondatot, megakadtam. Csak ültem, és bámultam az üres papírt. Eszembe jutott egy gondolat, de mire befejeztem volna, már újabb kettő suhant át az agyamon. Akkor fogtam fel, hogy mennyire végtelenek az emberi érzések...küszködtem a szavakkal, hogy ha nem is pontosan, de legalább megközelítsem azt, ami a szívemben van. Akkor jöttem rá, hogy mennyire kevés azt mondani, hogy szomorú vagyok, boldog, vagy szerelmes...vagy valami ehhez hasonló közhelyet. Ezek csupán üres szavak...és az emberek nap mint nap használják...ki-ki a maga problémájára... -Fáj. - na de el tudja képzelni bárki is, hogy én mit élek át? Hogy amikor ezt mondom, lassan már fizikai fájdalomról beszélek? El tudja képzelni bárki is, hogy mi játszódik le bennem? Hogy mitől fáj? Hogy mi fáj? Hogy hol fáj? Nem...csak ültem az üres lap fölött, és próbáltam elcsípni egy maroknyi érzést a szívemből, hogy leírhassam...ha csak egy töredékét is...próbáltam határt szabni a végtelennek... És akkor vettem észre, hogy mennyire kevés szó áll rendelkezésemre. Hogy mennyire kevés az a sok közhely...én le akarom írni azt, amit eddig senki se tudott megfogalmazni...le akarom írni, hogy mit érzek olyankor, amikor holdfény besüt az ablakomon, közvetlenül a párnámra...le akarom írni egy nyári zápor érzését...vagy a friss tavaszi eső illatát. Egy kisgyerek őszinte nevetését...vagy sírását. A hóesést egy meleg szoba ablakából, vagy a didergést kint egyedül a kihalt utcákon. Le akarom írni, hogy mit érzek, amikor az öreg fák lombjába belekap a szél, vagy amikor egy kisgyerek szemében látom azt az őszinte csillogást. Úgy éreztem beleőrülök. Úgy akarok írni, hogy az szíven üssön. Hogy aki olvassa tudja, hogy mit éreztem abban a pillanatban...de azt hiszem én ehhez túl kevés vagyok...

Akkor most a mi karácsonyunk....

Nya szóval, mivel én mint naiv lélek szeretném minél tovább fenntartani lányaimban a misztériumot, a csodát, a hitet és mindent ami ezzel jár. Mert úgy gondolom, hogy nincs szebb annál, mint rácsodálkozni a csodákra. Ennek fényében ráizzítottam a csajokra ama feszültséget, ha gyorsan alszanak, reggelre az angyalok elhozzák a fát, gömböstől, csillagostól, csillogva-villogva. Éppen ennyi kellett a gyerekfüleknek a teljes extázishoz, sőt biza így esett meg, hogy két igen fáradt angyal aggatta a díszeket éjfél körül és a fáradtságos munka után éppen nyugovóra tértek, amikor a legkisebb ébredt hajnaltájt némi tejfröccsre szomjazva és ámuldozott a fa láttán jó félórát. Reggel aztán volt nagy boldogság a csajoknak, na meg nekünk látva az örömük. Délelőtt befejeztük a főzőcskét, aztán a lányok annyira pörögtek a púpjukon, hogy jobbnak láttuk ha még ebéd előtt lepakolja a jézuska az ajándékait. Na ami ezután jött, wááá babakonyha és itt le is ragadtak, ahogy Kira a qweent járszó egy szál mikusapkás, cumisüveges táncoló plüsscsecsemőnél (azóta már túlesett pár elemcserén). Akkor a volt a boldogság, hogy este hatkor kidőltek a csajok, biztosítva az éjszakába nyúl hacacárét. 25.-én újfent elfogyasztottunk fejenként cirka 25 kávét és egyéb frissen főtt műanyagot, qween zenei aláfestéssel. Kimentem nagyobikommal a temetőre is, szerintem boldogan néztek minket a nagyszülők fentről, ahogy közösen imádkozunk. Tegnap aztán megérkezett a bátyám, azóta Szonja viharért táncol, lévén sárkányrepülőt kapott, mondjuk ebben nagy partnere a Zuram is. Miután kicsüngték magukat a tesómon, újra ötösként maradtunk, kicsit vigasztaltam anyukámat, nagyon elérzékenyült, kicsit mindnyájan, hiszen ez volt az első ünnepünk, hogy apu nem volt velünk. Ma reggel 10-ig aludtunk mindnyájan, hiszen ki kellett pihenni a karácsonyi fáradalmainkat. Egy szóval nem tudnám jellemezni a karácsonyunkat, de azt eltudom mondani mi volt a legszebb, a karácsonyfa fényeit látni a rá csodálkozó két szempárban...vannak pillanatok melyek örökbe belém vésődnek, ez az egyik ilyen pillanat volt.

Még mindig karácsony...

Mindnyájunk életében az ünnepek rendkívül fontos szerepet kapnak, s talán az egyik legfontosabb közöttük is a karácsony. Mindenki a maga módján ünnepel, de ha a karácsony közeledik, legtöbbünket örörmteli várakozás tölti el, miközben várjuk a szentestét, a feldiszitett csillogó fenyőt, a felhőtlen együttlétet, az áhitott ajándékokatm a szeretetet és a nyugalmat, egyszóval az ünnepet. Az emberek legfőbb vágya a szeretet, hiszen a szeretet nélkül még a boldogságunkat sem találjuk meg. Számtalanszor kivántunk mát boldog, békés karácsonyt ismerőseinknek, családtagjainknak. E puszta szavak mögött, ott volt tiszta, igazi, érző emberi gondolat, vagy csak megszokásból mondtuk, mert mindneki igy teszi? Arra tanitottak bennünket, hogy legyen békesség közöttünk, hogy látható legyen rajtunk az egymás iránti megértés. Törekednünk kellene erre és nem csak a szeretet ünnepe előtt, advent idején, hanem a hétköznapokon is. Nehéz etek között a gondolatok között nem tétován elmerengeni, hiszen naponta, a nap minden percében küzdenünk kell önmagunkkal, környezetünkkel, embertársainkkal, a természeti erőkkel vagy a belénk éghett sztereotipiákkal. A harc hol élesebb, hol alábbhagy, de karácsonykor illendően a béke fátylát teritjük a természetünkből fakadó, küzdelemre mindig kész lelki kényszerünkre. Nehéz kilépni a mindennapok szüntelen, apró kis harcaiból, a szakadatlan feszült készültségi állapotból, egyszóval a szürke hétköznapokból. Pedig mennyi célunk, vágyunk akadt meg pusztán azon, hogy küzdeni akartunk akkor is, ha a dolog egy mosollyal rendezhető, vagy egy durvának gondolt szó, vagy mozdulat túlreakcióra késztet bennünket. Remélem és hiszem, hogy talán majd egyszer sikerül időben rendezni gondolatainkat, szándékainkat és tetteinket. Hiszem, hogy a rend utáni vágyunk legyőzi ragadozó hajlamainkat. Hiszem, hogy a karácsony tovább is tarthat az év utolsó havának utolsó heténél. Hiszem, hogy az emberek békében is élhetnek egymással. Meggyőződésem az is, hogy elesett embertársaink segitése nem merül ki karácsonyi szeretetcsomag átadásával. Hiszem, hogy eljön az a nap, amikor karácsonykor sem fagynak halálra emberek, s az ünnep sugallta bőség és jóság a mindennapok részévé válhat. Nehéz kizökkenni a napi élet ridegségéből, de ha csak egyszer is megtehetnénk, hogy a hétköznapokra is át tudnánk menteni az ünnepi ragyogás egy kis részét, talán saját életünket és tetteinket is a szeretet és megértés hathatná át. A karácsony csupán az év két napja, de életünket döntően a többi 363 nap határozza meg. Kivánom, hogy őrizzünk meg minden további napra a karácsonyi csillagszóróból egy picinyke szikrát.

Áldott Ünnepet Mindenkinek!!!

"Éld át egy pillanatig a csodát. A mindenséget és önmagad. Figyelj jól: a karácsony a születés ünnepe. Valaminek vége van és valami most jön létre. Bárhol. Akár egy istállóban is. Állatok között, segítség nélkül, egy gyűlölettel teli gonosz és sötét világban, ahol a kis Jézus született. Mindegy. Csal szüless meg. Szüld meg magad. Lobbantsd lángra a szíved, s hagyd, hogy ez a lángocska eloszlassa az egész elmúlt éves sötétségét! S ha ez a gyerekláng megerősödik benned, menj a hozzátartozóidhoz! Vidd el nekik a békét, az új arcodat és azt a meggyőződésedet, hogy az életünk díszlete nem egy szoba hanem az egész világmindenség. A legszebb ajándék egy mosoly. Egy ölelés. Vagy még az sem - egy gondolat. "Szeretlek!" Müller Péter

Családi gyurmaság....

avagy mézeskalács helyett. Szonja családgyurmát állított, igaz segédei voltak a kiszúróformák, én pedig nagyot nevettem az ötösfogatunkon. Ha valakinek nem lenne tiszta ki kicsoda, egy kis lábjegyzet a képhez. A zöld alapszínben pompázó kék hajú maga az alkotó, alias Szonja, akinek én fogom a kezét, dede én vagyok az a vékony, vadangyalos fekete hajzuhatagú. A két kopaszból a kisebbik, kék, aki Szonja kezét fogja, Kijababa, aki 3 napja szintén az alkotó általi Mancika ragadványnevet viseli. Bal szélen, apa látható, az a nagy folt az arcán nem bőrbetegség, hanem borosta. A kép jobb szélén az a kék monoklis alak, nem más mint mama, aki éppen az én kezem fogja, jelzem nem, nem verem a legéltesebb korú tagunkat, ellenben tényleg kék-zöld, tegnap éppen Mancika harapta meg a vádliját. A képen Boogie nyuszi is látható, szintén kék színben, nagy fehér nyusziszemekkel. Jobb alsó sarokban egy maci látható, akinek éppen a fejére pisilt a nyúl, ezt azért hangsúlyoznám, mert először azt hittem ez egy kalapos medve, de nem. A madarak mi mást is jelenthetnének, mint a békés családi légkört és szeretetet, karácsony van na :) A szürrealista égképről kell még némi említést tennem, amelyben a művész egyszerre sorakoztatja fel, az összes napszakot, csillagostól, napostól, felhőstől, amit én mint elfogult anya azzal azonosítok, hogy szimbólumértékként azt jelenti, hogy bármely napszakról is legyen szó, mi összetartunk....Fanfár!!! :)
Kérem nézzétek el nekem, hogy eme remek rettenetes képeken jelenik meg.