40.

Kicsit melankolikusra sikeredett ez a születésnap, talán kiszolgáltatott helyzetemből adódóan, de az is lehet, hogy azért, mert a kerek évfordulókon az ember akarva-akaratlan afféle számvetést csinál. Furcsám jelennek meg az életemben a kerek számok:  40 lettem...imádott nagymamám 60. születésnapján születve...aki ma lenne 100. Húsz éve hogy nem ölelhetem...minden nap hiányzik. Tudom hogy mosolyogva nézi fentről a dédunokáit. Minden mozdulata, hanglejtése bennem van...a lányok viszik majd tovább...ahogy utolsó szavait is :"nagyon sok örömöm volt benned."Nekem is öröm ez a nap egyben mert látom a tüneményes lányaim, ahogy nyílnak, nőnek. Közben szomorúság is, mert hová lett az elmúlt 20 év, valahogy nem látom benne a helyem, a szerepem, személyes maradandó alkotásom sincs. Mintha céltalan lett volna a létem. Tudom-tudom ezek olyan nagy szavak és bár nagyon annak tűnik, de nem süllyedtem a depresszió posványában, sőt még csak démonjaimmal sem harcolok. Mégis félve gondolok arra, hogy akárhogyan is vesszük, életem felét leéltem. Ha csak magamról beszélek felőrölnek a hétköznapi monotóniák és nem találom benne magam, az igazi énem, a saját személyiségfejlődésem,Persze örülök, hogy sokan kerestek tegnap, köszöntöttek, persze sokan csak azért, mert "feldobta a közösségi oldal" Sokkal jobban eset azonban egy köszöntés attól akiről két éve nem is hallottam, vagy egy késő esti hívás a legjobb barátnőtől. Jól esett az is, hogy a munkahelyemről sokan keresnek, ki vagyok szolgálva, van aki csak érdeklődik hogylétem felől, van aki Kirát hurcibálja, van aki bevásárol, stb. Jó érzés tudni, hogy ezt nem csak azért teszik, mert én vagyok a főnök, hanem mert igazán fontos vagyok nekik. Összességében nem dőltem romjaimba a xxxx-el, igazából semmi sem válktozott, továbbra is vallom, hogy élni jó. :)

SZÜLINAPI MEGLEPI REGGELI A CSAJOKTÓL, A KACSINTÓS SZENYA kIRA :)

Kényszerszabi

Ez van akkor amikor az ember orrára koppintanak, hogy jó lenne bakker ha megállnál egy kicsit, mert nem fog ez semmi jóra vezetni. Az ember azonban gyarló lény és nem figyel oda, ezen oknál fogva felkarol egy orbitálisat. Dehogy ül le a seggére és adja fel, játssza a kemény csajt és megy tovább, úgy két napig...aztán konstatálja, hogy ennek a fele sem tréfa, mert bizony nem tud lábra állni. Amikor közlik vele, hogy ezt a térdet bizony csapra kell verni, mint valami jóféle boroshordót, akkor akad ki igazán és kezdi komolyan venni. alkudozik egy sort, kikönyörög egy hét haladékot. Fekszik, pihen, jegel, ken, vajákol, éppen csak pipamocsokkal nem keni be az arcát,. Hát ez van kedveskéim, ha te magadtól nem veszed észre, hogy le kellene állni, akkor észreveteti veled a sorsod. Talán mos be tudom tartani az ígéretem és végre utóléri magát a blogírásban is, nem csak azzal lesz elfoglalva, hogy küzd, mint malac a jégen.

Kezdjük is azzal, hogy az idén ismét sikerül eljutnunk lellére. Lelle a szívünk csücske, örökös visszatérői és csodálói vagyunk a Balaton napfényes partjának. Mint, mindig minden évben történik velünk itt valami. Most éppen senki nem volt beteg, de Székesfehérvárt elhagyva, ott maradt a jó idő is, megérkezve már azt se tudjuk, hogy kotrójuk elő a bőrönd aljáról a végszökéség esetére betett pulóvereket és hosszúnadrágokat. Sajnos el kell mondjam a naptejre sem volt szükség az ott töltött majd két hét alatt. Az első két nap azzal telt, hogy inkább felkerekedtünk és kirándultunk, Jártunk Pécsett is, soha nem voltam még, elsőre elvarázsolt a különböző kultúrák találkozása, csak kapkodtuk a fejünket. A lányok nem is sejtették, de a "kellemes" 20 fokos balatoni lubickolások közepette meglepetésként megérkezett a jó ides apjuk is, egyenesen Németországból, hogy még pár napot eltöltve együtt jöjjünk haza. Azt, hogy mennyire jól sikerült volt az idei nyaralás ékesen bizonyítja, hogy a két csibe annyira nem akart hazajönni, hogy egészen Siófokig itatták az egereket....

"Kissé" megkésve :o)

Háát hogy is mondjam, lassan a kapuban a szeptember és eléggé sűrű nyarunk volt. Ennek sajnos csak kis része volt a pihenésé-nyaralásé. Rögtön a szünet elején egy hétvégére Bogácsra mentünk. Hazudnék ha azt mondanám, hogy önös érdekek nem vezettek, ugyanis Kowalsky koncert volt a borospincék árnyékában. Azt hiszem nem kell ecsetelnem bővebben rajongásomat. Szóval cirka 40 fokban elindulunk, nem apróztunk ám el, 8 csemetével mentünk a 4 csaj, no meg az egy pasi. Szeretett volna Öcsi barátunk csoportos háremjegyet venni Szulejmán kedvezménnyel a strandon, de a jegyszedő néni nemet rebegett. A skacok kifürödték magukat már szombat délután, holott nem is terveztük csak vasárnapra. Végignyomták a koncertet, ahol az egyik részeg rajongót barátnőmmel likvidáltuk mire odaléptek a biztonságiak, ugyanis taposta volna a gyerekeket. Meg kell mondjam anyatigris mivoltunkat 1-1 körmünk bánta, de tényleg éles volt a szitu, olyannyira, hogy Jimmy még a színpadról is leugrott figyelmet elterelni. Szuper lélekfeltöltő és kissé adrenalinnal fűszerezett koncertet követő tűzijáték után, a csemeték laza hajnal kettőkor nyugovóra tértek. Azt gondoltuk ráérünk még borozgatni, hiszen a reggeli évzáró egész napos-estés hacacáré után, tuti délig alszanak. Bingó, nagyon nem, hajnal hétkor már minket ráztak, hogy mikor megyünk a strandra. Mondanom sem kell este hatig nyomták...azt hittem megpusztulok. Szóval nem kicsi energiával és pörgéssel vette kezdetét a nyár...

Évzárás minden szinten

Azt hiszem, most valahogy nagyon-nagyon vártuk a végét. elfáradtunk, össznépileg. Nem amolyan fizikai fáradtság volt ez, sokkal inkább szellemi -lelki. végtelen hosszúságúnak tűnt ez az év, persze azt így július majdnem idusán már előre borítékolom, hogy a nyár úgy fog elsuhanni, mint egy pillanat. Kira utolsó előtti évzáróján vettem részt, anyaoroszlán lelkem most is meghatódott, pedig ő csak jövőre ballag, már most belegondolva is elbőgtem magam. Az óvónénik 6 éve részük a mindennapjainknak, ahogy a családias óvoda is, ma még elképzelhetetlen, hogy egy röpke év és ez a védőháló eltűnik az életünkből. Tüneményesek voltak, mint mindig, Kira meg siratta egy kis barátját, nagyon összenőttek, de zeptembertől újra találkoznak majd a fociedzéseken. A kicsi lány már régóta egyáltalán nem kicsi, őrült tempóban fejlődik, most is kimagaslott a többiek közül, okos, ügyes és ami nála a legnagyobb próbatétel hihetetlen fegyelmezett. Azt hiszem igazán érett elsős lesz belőle és most is hiszem, hogy hagyom jó döntés volt, hogy marad még egy évet a szeretetburokban. Imádom benne, hogy mindenféle lámpaláz nélkül simán feláll a színpadra és nyomja a showt, teljes titokban tartva még előttem is az eseményeket. A memóriája világhírű számtalan eset volt az évben, hogy csak mi vittünk, szedtünk, tanultunk meg valamit, amit a csoportban kértek az óvónénik, mert ő volt az egyetlen aki emlékezett rá, azt hiszem ha ez így marad nagy mázli lesz neki :)

Szonjáéknál kettős évzáró van, lévén sportiskola, van egy kétévente megrendezett sportgála. Hát mit mondjak, még most is libabőrös leszek ha rágondolok. Nem a gála része itt a lényeg, hanem az az összetartozás, amit az iskola mutat, az az egyértelmű "ide tartozom, itt van a helyem érzés". Fantasztikus volt ennek a részesének lenni és mérhetetlenül izgultam értük, jobban, mint ők saját magukért. Szépek, ügyesek voltak, olyan tartással, hogy arra kellett gondolnia az embernek, hogy ha ilyen a felnövekvő nemzedék, akkor minden rendben lesz és hogy két gyermekkel ehhez hozzájárulhattam már több mint elég a lelkemnek.

Aztán elérkezett az tanévzáró is, rettenetesen izgult a nagylány, mert teljesen tisztában volt vele, hogy egyetlen tantárgy van mindössze, amiből 4.2-re áll az pedig nem más, mint a testnevelés. Hiába erősítettem benne, hogy több, mint gyönyörű lesz a bizonyítványa,rengeteg fő tantárgyból kiválóan teljesített, hogy mérhetetlenül büszke vagyok rá és arra, amit véghezvitt másodikban. Azt hiszem minden szavamat tisztán értette, mégis arra kért, hogy értsem meg, ő azért dolgozott egész éven át, mert azt szeretné ha az igazgató néni az ő nevét is elmondaná, a kitűnők között, hogy ő is felmehessen a színpadra mindenki elé. Ez volt az év elején kitűzött cél saját magának. Mit mondjon erre az ember lánya, leginkább semmit, negyven fokban kicsit vacogtam, hogy lehet mindentől elmegy majd a kedve. Próbáltam még az úton az évzáróra is mondani, hogy higgye el nem ezen múlik boldog lesz-e, vagy hogy mit ér el az életben. Hajthatatlan volt. Aztán boldogan és nagy zavarban vágtatott az igazgató néni elé, zavarában van egy mozdulatsor, feltolja a szemüvegét és megtörli a homlokát, szóval ha háttal áll nekem akkor is tudom :). Soha ilyen büszkének még nem láttam, kitűnő lett. Aztán félig pityeregve elmondta tanító nénije, hogy igen ő és egy másik kislány 4-re álltak testnevelésből, mindketten és csak abból, de el kell mondania, hogy az ő négyesükre a legbüszkébb, mert szó szerint verejtékben úszva, sokszor sírva, de végig foggal-körömmel küzdve megcsinálták azt amit a többiek. Szóval vegyék úgy, hogy az az ötös, tulajdonképpen az ő hatosuk :) A mosolyt le nem lehetett vakarni az arcáról kb. egy hétig és még szélesebb lett, amikor hazaérve közöltem velük, hogy a mi évzáró jutalmunk egy bulizós bogácsi hétvége és a mikor indulunk MOST válaszára már zengett a visításuktól a ház, de ez már egy következő poszt története...

Cserfes hatéves :)

Nézem, ahogy kinyílik, mint egy napraforgó a nap felé, hiszem, hogy a Jó Isten eső utáni szivárványként küldte nekem, kiskirálylány, akinek néha a fiús mivolta miatt kissé félrebillen a koronája. Igazi nagy dumás, hol van már az az időszak, amikor majd két éves koráig csak mutogatott és ööözött. Hihetetlen humorérzéke van. Éppen tegnap történt, hogy nagymamival sétáltunk, lassan andalogva, ő meg már a 15. kört seperte végig a kétkerekűn (két nap alatt tanult meg rajta) amikor is nyeglén odavetette, mi az vörös szőnyeget ne terítsek elétek, úgy vonultok. A favoritom mégis az a válasz amikor felhívtam a figyelmét a fogmosásra, amit szeret elodázni: Miért a tictac nem elég? Gyermeki, mindent és mindenkit ölelő báj van benne, igazi csaj, akinek szájfény kell egy fotó előtt és fiús vadócság, amikor éppen egy focimeccsen küzd. Csupa kék-zöld a lába mindig, de szigorúan csak nylonharisnyába bújtatja. Ki van akadva, hogy minden fiú szerelmes belé, közben meg belepirul, ha meglátja a választottját. Az oviscsoport nagyágyúja, akinek mindenki keresi a kegyeit. Igen nem is oly  régen  testvérpár ovistársai szó szerint ölre mentek a őkelme kegyeiért, sőt alvásidőben ahogy ő mondja maciztak  (smaciztak). Bonca szerelméverl szakított (wtf), a kicsi fiú  úgy zokogott alig tudtuk megvigasztalni, persze a barátság megmaradt, de nincs több szájrapuszi. (Mi lesz 10 év múlva, te jószagú málnabokor)Igazi kis életigenlő, ember feletti memóriával, pár napja vettem észre, hogy a 3x látott mesét komplett szereplőgárdailag, szóról-szóra szinkronizálja. Ő az aki a szülinapjára pónihadsereget és lego ninjagos tortát kér. Ő a mi kicsink, akit észre se vettük és felnőtt hozzánk, Igazi kis riszakirálynő, aki kökeményen érdekérvényesít a 20cm-el magasabb és 20kg-al nehezebb nővérével szemben és mondanom sem kell ő nyeri a csatákat. Kira, ahogy a neve is mondja, Isten ajándéka, ami  vele kapcsolatban 1000x igaz. A szülinapi kívánsága az volt, hogy kaphasson az oviban is tortát,(náluk nem engedik) mert sok kis társa még nem evett. Aznap reggel mondtam neki sajnos nem lehet, meg a rágcsát is elfelejtettük. Az óvónénik csak annyit mondtak, hogy lesz valami meglepetés. A kis cserfesnek elállt a szava :) Jó vele és mellette lenni, érezni a pozitív  kisugárzását, a szeretetet, amit mindenki felé áraszt. Maradjon meg nagyon sokáig ilyennek, a  mi vadóc királylányunknak.

Fociguru az aranyérmével :)

Hatéves :)

Mesélsz... és én hallgatlak. Boldogan. Mert ez a mese csodálatos. Mert ez a mese igaz. Mert ez a mese kettőnké. Mert ebben a mesében mindent meghallok. Mindent, amit szavakkal nem mondasz el. Mindent, ami a szavakon túl van. És én hallom ezt a mesét. A legszebbet. Amit a szemeiddel mesélsz. Amit a szemeimmel hallgatok.

Kettőnk csendjében.

Falunap :)

Jó-jó, a mi falunk tulajdonképpen egy város Gömör szívében, de azért na, mindig mindenki mindenkiről tud mindent, még azt is aminek semmi valóságtartalma nincs. :) Idén már nagykorú lett a mi fesztiválunk, ezen oknál fogva nosztalgiázhatok egy kicsit. Tisztán emlékszem az elsőre, ahol gyakorlatilag 3 napon át mértem a vérnyomást és a vércukorszintet, hááát mit mondjak, tudna az ember tartalmasabb időtöltést is. Aztán minden évben főztünk is, ergó eljött pár év a krumplipucolásból. Aztán már nagy pocakokkal fesztiváloztam, tisztán emlékszem, a "Bundi menj vissza azért a kürtőskalácsért, mert meghalok érzésre is." Emlékszem amikor Szonja szerepelt a színpadon, lámpakélnt, teljes lámpalázban. Sőt Hupikékként is döngette a deszkákat, továbbmegyek még táncoló talp is volt pörgős népviseletben. Az ide

in a nagykorún pedig már csak ámultam-bámultam, hogy a kisebbikem riszál a nagyszínpadon.  Elrohantak az évek, velük már más ez a fesztivál is, nekem nem jutott volna eszembe, görényt hazacsórelni, zsebpénzből fekve dodgemezni, fagyit koldulni, elszállt lufi után sírni sem. Pörgés volt kérem szépen a javából. Új értelmet nyert a fesztiválozás is....mint maga az életünk :)