Változás

Néha változásokat  hoz az élet, ami ellen dacolunk, nekifeszülve harcolunk, de ha meg kell történnie, meg fog, bármit is teszünk ellene. Vannak dolgok, amik eleve elrendeltetettek. 1996 elején kerültem a munkahelyemre, semmi tudatosság nem volt benne. Befejeztem a gimnáziumot és dolgozni akartam nagyon. teljesen élesen él még bennem a kép, a nagy akarásé, hogy mindegy mi, csak legyen már valami, ahol kereshetek pénzt. Teljesen véletlenül jött az intézet. Nem mondom, hogy könnyű volt, de megszerettem nagyon, a véletlen adott nekem egy hivatást, amiben évről-évre jöttek a kihívások és én figyeltem, tanultam és dolgoztam egyszerre. 2013-ban amikor 5 év babázás után készültem vissza át akartak helyezni egy teljesen más területre megfeszültem és soroltam az indokaim miért nem szeretném. Maradtam. Aztán 2015-ben újra át akartak helyezni ugyanoda, ekkor már a legfelsőbb vezetőig mentem el, hogy nekem az életem az amit csinálok, szeretnék maradni. Megértette, maradtam, igaz új munkakörben, de a régi helyemen. Aztán jött 2017. áprilisa, átszervezések, 2x-i nem után újra szóba került az átszervezés, most is kaptam választási lehetőséget, maradhattam volna kompromisszumokkal ugyan. Magamat is megdöbbentettem, ennél jobban csak mindenki mást, hogy azt mondtam elvállalom, megyek. Papíron május 2-val helyeztek át, az utódom elég nehezen tanult be a munkába, így gyakorlatilag nyaralás után kezdtem az új helyemen. A beosztottjaim talán még ma sem akarják elhinni, hogy nem vagyok. Hiszem, hogy nem a főnökük, hanem a vezetőjük voltam, szerencsére ezt ők is megerősítették. Családsegítő Központban vagyok, szakmán belül, de egy teljesen más szakterületen. Végtelen nyugalom van itt, olykor szívbemarkoló esetek, jó fej gárda. Nem sírom vissza az előző helyem, igaz elsirattam, azt hiszem életem legszebb búcsúajándékát kaptam  a lányoktól. Jó, hogy ennyire ismernek, a kedvenc képem, a kedvenc idézetemmel nagyon bőgtem amikor megjelentek nálam. Sőt azt is elmesélték, hogy konkrét kampány indult mellettem, aláírásgyűjtéssel ésatöbbi. Egy életre bennem maradnak az itt eltöltött évek és bizony most ezeket a sorokat pötyögve is könnyes a szemem. Köszönöm azoknak az embereknek, akik döntésem ellenére, hogy elmegyek megerősítették bennem az emberekbe vetett hitem.

A munkahelyváltással egy időben egy véletlen folytán újabb lehetőséget kaptam, egy csapat felépítését, egy támogató társaságot, két fantasztikus ember megismerését, akikkel egymás kezét fogva haladunk. Nem is jó szó erre a haladás, inkább szárnyalásnak mondanám. Cirka 1.5 hónap alatt lett belőlem ezen a területen vezető. Olyan személyiségfejlődésen megyek át a közeg által amibe bekerültem, hogy néha csak mosolygok, hogy létezik ilyen. Igazán szabaddá válhatok, bár még furcsa kimondanom, hogy üzletasszony lettem és biza engem tapsolnak a több száz fős rendezvényeken. 

Mi a tanulság? Talán az,  hogy bizony az életünk útján lehet hogy egy-egy  általunk álságosnak vélt kitérőnek pontosan az a célja, hogy a letért útról odavezessen a helyesre. Tudom, hogy céllal kerülnek emberek az életünkbe, ha kicsit is nyitottak vagyunk arra, hogy ez megtörténjen. Sok mindenre gondoltam a munkahelyváltás által, hazudnék ha azt mondanám nem sírtam át sok-sok éjszakát a döntésem előtt. Ha valaki akkor megmutatta volna nekem milyen is lesz ez a mai nap szeptember 17.-e, talán el sem  hittem volna neki mennyire jól érzem magam a bőrömben, az egyenes úton, útban a szabadság felé . :o)

40.

Kicsit melankolikusra sikeredett ez a születésnap, talán kiszolgáltatott helyzetemből adódóan, de az is lehet, hogy azért, mert a kerek évfordulókon az ember akarva-akaratlan afféle számvetést csinál. Furcsám jelennek meg az életemben a kerek számok:  40 lettem...imádott nagymamám 60. születésnapján születve...aki ma lenne 100. Húsz éve hogy nem ölelhetem...minden nap hiányzik. Tudom hogy mosolyogva nézi fentről a dédunokáit. Minden mozdulata, hanglejtése bennem van...a lányok viszik majd tovább...ahogy utolsó szavait is :"nagyon sok örömöm volt benned."Nekem is öröm ez a nap egyben mert látom a tüneményes lányaim, ahogy nyílnak, nőnek. Közben szomorúság is, mert hová lett az elmúlt 20 év, valahogy nem látom benne a helyem, a szerepem, személyes maradandó alkotásom sincs. Mintha céltalan lett volna a létem. Tudom-tudom ezek olyan nagy szavak és bár nagyon annak tűnik, de nem süllyedtem a depresszió posványában, sőt még csak démonjaimmal sem harcolok. Mégis félve gondolok arra, hogy akárhogyan is vesszük, életem felét leéltem. Ha csak magamról beszélek felőrölnek a hétköznapi monotóniák és nem találom benne magam, az igazi énem, a saját személyiségfejlődésem,Persze örülök, hogy sokan kerestek tegnap, köszöntöttek, persze sokan csak azért, mert "feldobta a közösségi oldal" Sokkal jobban eset azonban egy köszöntés attól akiről két éve nem is hallottam, vagy egy késő esti hívás a legjobb barátnőtől. Jól esett az is, hogy a munkahelyemről sokan keresnek, ki vagyok szolgálva, van aki csak érdeklődik hogylétem felől, van aki Kirát hurcibálja, van aki bevásárol, stb. Jó érzés tudni, hogy ezt nem csak azért teszik, mert én vagyok a főnök, hanem mert igazán fontos vagyok nekik. Összességében nem dőltem romjaimba a xxxx-el, igazából semmi sem válktozott, továbbra is vallom, hogy élni jó. :)

SZÜLINAPI MEGLEPI REGGELI A CSAJOKTÓL, A KACSINTÓS SZENYA kIRA :)

Falunap :)

Jó-jó, a mi falunk tulajdonképpen egy város Gömör szívében, de azért na, mindig mindenki mindenkiről tud mindent, még azt is aminek semmi valóságtartalma nincs. :) Idén már nagykorú lett a mi fesztiválunk, ezen oknál fogva nosztalgiázhatok egy kicsit. Tisztán emlékszem az elsőre, ahol gyakorlatilag 3 napon át mértem a vérnyomást és a vércukorszintet, hááát mit mondjak, tudna az ember tartalmasabb időtöltést is. Aztán minden évben főztünk is, ergó eljött pár év a krumplipucolásból. Aztán már nagy pocakokkal fesztiváloztam, tisztán emlékszem, a "Bundi menj vissza azért a kürtőskalácsért, mert meghalok érzésre is." Emlékszem amikor Szonja szerepelt a színpadon, lámpakélnt, teljes lámpalázban. Sőt Hupikékként is döngette a deszkákat, továbbmegyek még táncoló talp is volt pörgős népviseletben. Az ide

in a nagykorún pedig már csak ámultam-bámultam, hogy a kisebbikem riszál a nagyszínpadon.  Elrohantak az évek, velük már más ez a fesztivál is, nekem nem jutott volna eszembe, görényt hazacsórelni, zsebpénzből fekve dodgemezni, fagyit koldulni, elszállt lufi után sírni sem. Pörgés volt kérem szépen a javából. Új értelmet nyert a fesztiválozás is....mint maga az életünk :)

Nem tudom megmondani...

mikor is lettünk igazából barátok. Mindössze hat óra van közöttünk, hasonlóságainkban teljesen különbözünk.  Én voltam a nagy és erős, aki mindig védelmezte a suliban a kicsit. Én voltam a lázadó, ő aki visszatartott a legnagyobb hülyeségek megtételétől. Ismer, ismerem, működik közöttünk a telepátia is. A fizikai távolság miatt ritkán tudunk találkozni, sorsunk mégis már 1976. októberében egybeforrt. Rengeteg, élmény, emlék, egymás vállán sírás, felnőtté válás, anyaság, mindent párhuzamban éltünk meg. A magányban, a betegségben, a zűrzavarban a barátság puszta gondolata is lehetővé teszi a túlélést, még ha barátunknak nem is áll hatalmában segíteni bennünket. Elég a tudat, hogy ő létezik. A barátságot nem halványítja el a távolság vagy az idő, a börtön vagy a háború, a szenvedés vagy a súlyos csend. Éppen ezekben a dolgokban gyökeredzik a legmélyebben, és ilyen talajból bontja ki legszebb virágait.A mi négy virágszálunk...ez is milyen sorsszerű :)

Szüreti felvonulás....

Régen a mi kis városunk egy hatalmas borvidék volt, a mi kis borospincénk a mai napig megvan, még ha már rogyadozik is az idő súlya alatt. Emlékszem még arra, is, hogy sikerült az első szüreten a legelső tőkénél elvágni az ujjam, persze rögtön ráfogták, hogy szimplán csak így oldottam meg, hogy ne keljen kimászni a hegyre :) Szonja leendő iskolája hagyományőrző, ami nekem igencsak szívmelengető. Amikor a múlt évi szüreti felvonuláson vettünk részt, akkor még csendes szemlélőként, már akkor mondtam Szoninak, hogy jövőre ő is részese lehet ennek a kavalkádnak. Szerintem hitte is, meg nem is, most még is mérhetetlenül büszke és boldog volt. Igaz nagy veszélyben forgott a mulatság, a bulit megelőző két nap, hányós-fosós éjszakai rendezvényeken vettünk részt a jóvoltából. Az utolsó utáni pillanatban derült ki, hogy mégis megyünk. Sokszor mondtam már, hogy mennyire hálás vagyok a közösségért, aminek a részese, ez most is így volt. Fenomenálisak voltak, az egyik óvónénijük hordó volt, a másik szőlő, a nem táncoló pajtások pedig, körte, madárijesztő, alma, szilva, dió, ötletesnél ötletesebb megoldásokkal. Nekem a full extra az az volt, hogy a kisalmának a jelmezén csináltak egy lyukat, amiből egy zokni lógott ki, kis szemecskékkel-szájjal, a pici lány keze pedig a zokniban, biza ez volt a kukac. Soha ennyien nem voltak még a résztvevők és a nézők sem, meg sem kottyant, a cirka 1.5-2 órás séta. A reggeli mínuszok után pedig egész kis napsütéses délutánunk lett. Kira kicsit túlpörögte magát, de nagyon flottul végigcsinálta velem, annak ellenére, hogy mióta Bonca is ovistársa lett, nehezen kezelhető a Csigabiga csoport triumvirátusa, úgyhogy szankciókat is kellett bevezetnem nála. A ritmus benne, még sokkal jobban benne van, mint Szonjában, olyannyira, hogy mialatt ő táncikált a műsorszámokra, megkeresett egy táncegyesület vezető táncosa és közölte, hogy neki kell ez a kis szöszi. :) Minden porcikája mozog és annyira élvezi, hogy ha továbbra is ekkora lendülettel veti bele magát, hát én nem bánom. Furcsa ám, ahogy nézem őket, mérhetetlen büszkeség fog el, hogy ők a húsom-vérem, közben meg még mindig azon merengek, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy itt vannak. Talán a Jó Isten velük hálálta meg azt, hogy soha egy percre sem adtam fel a hosszú évek során, mindig hittem benne, most mégis olyan felfoghatatlan, hogy az enyémek, mindaddig a pillanatig, amíg lélegzem és hiszem, hogy még azon túl is...a szerelem gyümölcse a legnemesebb, a legősibb érzés: életet alkot. Senki sem tudja, honnan jön, hogyan jön, csak leszáll az ismeretlenségből az emberek boldogítására, a fiatal évek örömére, az öreg napok vigaszára, édes gond, féltő aggodalom, gyönyör és büszkeség, a gyermek az élet maga.

Képdömping, gondolom nem kell mondani, melyiket csinálta profi fotó, időrendi sorrendben fordítva van, én főleg az oviból-suliba menetelről fotóztam, ugyanis a suliból indult a menet :)

Házunk táján...

Szakállas farkas legendája
A madarak vidáman csiregtek a kora nyári reggelen. A Putnoki pásztor ezen a napon is, mint általában mindig rosszkedvűen ébredt. Szinte fél pőrén, egy szakadt vászongatyában, úgy, ahogyan az Isten megadta, botorkált ki az udvarra, ahol a gémeskút itatójában kimosta az éjszaka lidérces álmait az előző nap szutykaitól összetapadt szeméből. Seszínű, ronda szakállát, pedig hanyag mozdulattal két ágba pöndörítette. Olyan benyomást keltett, akár egy kivénhedt bakkecske, aki már szarvakat is csak azért hord a fején, hogy tudják az emberek: - ez a jószág eleje. Feleségét igazából sosem szerette, csupán azért tartotta, hogy gondját viselje a házkörüli munkának, valamint ha a nyáját terelgeti, legyen, aki főzzön, takarítson, mosson, és ebédet vigyen „ő pásztorságának”. A rövid fürdőzés után rögvest belekezdett a felesége korholásába:
- El ne kótyavetyéld a napot asszony, mert este felakasztalak a Hold sarlójára!
- Időben ott legyen ám az ebéd! - fenn a kopaszhegyen, mert ma ott legeltetem a nyájat.
A többi szitkot, parancsot már nem hallotta szegényfeje, mert elindult a hites ura hangos kürtszóval a faluba az állatokat összeterelni. A kürt harsogó hangjára, és a csattogó ostorpattogására ébredt a falu apraja – nagyja, egymásután sereglettek az állatok: - kecske, tehén, birka, még a szárnyas jószágok is belibasoroztak a kis hegyi legelőre igyekvő többi állat közé, hogy mihamarébb felérjenek a szűk ösvényen. Eközben a pásztor felesége neki kezdett a házkörüli munkák elvégzéséhez. Vizet mert a kútból egy jobbidőket látott korhadt békanyálas farocskában, majd felrakta az étket az összetákolt, összeroggyant, agyaggal tapasztott tűzhelyre.
- No csak fortyogj itt magadnak! Én meg ráérek még délig!
S azzal kapta magát s egy kosárral a kezében elindult a közeli erdő szélére tűzrevalót szedni. Itt találkozott egy falubéli asszonnyal, akiből úgy áradt a szó, mint a Sajóból a víz, felhőszakadás után. Felnézett az égre. A nap már közelkerült a zenit tetőpontjához, röviden mormogott valamit a fogai között, aztán elköszönt: - Nekem mennem kell! - kiabált vissza a szószátyár fehérnépnek. Még felkapkodta az útjába került fadarabokat és meg sem állt hazáig. A lencse már gőzt okádva, pöfékelve javában lökdöste a vasfazék födelét. Volt ott olyan fokhagyma, meg mindenféle növényi fűszer illat, hogy a legyek jobbnak látták kimenekülni az istálló mellett felhalmozott trágyadombra, frisslevegőt szívni. A ládafiából előkapott fejére egy kopottas foltos kendőt, majd belemerte az ételt egy karimája törött agyagedénybe és elindult, hogy hites urának időben odaérjen az ebéddel. A faluban még meg-megállt egy-egy ismerőssel beszélgetni, de ekkor már a delet elkolompolta a helyi templomszolga. Inkább délután volt már, mint dél, amikor felért a hegyoldalba. A bozótos mellett elhaladva vette észre, hogy mennyi friss gomba bújt ki az avarból. Nekilátott hát összeszedni. Telt-múlt az idő, a pásztor a kopaszhegyen már egyre türelmetlenebbül várta az ebédet. Rábízta állatait a terelőkutyájára, ami úgy nézett ki, mint egy nagy szőrpamacs. Sokszor még ő maga sem tudta melyik a kutya eleje, vagy hátulja, csak akkor, ha az futni kezdett az elkóborolt jószág után. Elindult hát nagy tajtékozva, mocskolódva az asszony elé. A feleség mit, sem törődve az időmúlásával, hajlongva, görnyedezve szedte tovább az erdő ajándékát. Nem tudhatta, de még csak nem is sejthette, hogy valójában milyen veszély leselkedik rá. A cserjésből egy szakállas farkas rontott elő, habos tajtékos pofával. A vérben forgó szempár maga volt a pokol. Olyan volt, mint amikor az ördögök éppen a legnagyobb tüzet rakják és szétkotorják a parazsat a katlan alatt. Ráugrott az asszonyra, tépte marcangolta ruháját, ahol csak érte. A bestia csattogó foga, villanó szeme a férjurára emlékeztette. Menekült szegény, ahogyan a lába bírta. Csend lett. Már nem hallotta a farkast a háta mögött lihegni, csörtetni, megállt hallgatózni, majd nekiiramodott, - szaporaléptekkel, szinte futva igyekezett most már az ebéddel. Meg is pillantotta nemsokára a tisztás közepén a hites urát, aki egy fatövében hűsölt. Lihegve, dadogva mesélte el a farkassal történt találkozását. Megérdemelted te lusta mihaszna némber - dörmögte a pásztor,- legközelebb jobban fogsz igyekezni az étellel. Azzal mondókáját befejezve nekilátott, hogy elfogyassza a megkésett ebédet. Jóízűen, nagyokat böfögve, csámcsogva falatozott. A szája szélén kicsorduló péppé főzött lencsét nagy önelégültséggel törölgette le az udvari kemencében sütött feketekenyér falatkákkal. Szakálla, akár egy agyonhasznált lószőrkefe, rendezetlenül ágabogazott mindenfelé. - No te asszony! – Most pedig ledőlök én ide az öledbe! - Ne engedd, hogy valaki meg merészeljen zavarni álmomban! Alig, hogy lehajtotta fejét, - olyan hortyogásba, szuszogásba kezdett, hogy a döngicsélő méhek sem mertek a közelükben a virágokra szállni, mert azt gondolták az ég dörög, vagy jön a világvége. Az asszony csak nézte – nézte ura rusnya arcát, s eközben kendőjével hessegette a férfi fejéről az odaszemtelenkedő legyeket. Majdhogynem felkiáltott ijedtében, amikor ura álmában elvigyorodott. Ekkor látta meg, a fogai közé szorult kötényéből kitépett cérnaszálat. Hirtelen felkapta a földön heverő fafaragó görbebicskát és egy pillantás nem sok, már el is vágta vele a pásztor torkát. A vér spriccelve tört elő a hörgő, alvó emberből. A nagy fájdalomtól talpra ugrott és egyszer még kinyitotta szemét, de rögtön elvágódott és ezt követően örökálomra szenderült. Felesége felsóhajtva, megkönnyebbülve így köszönt el tőle: - Sosem szerettél, mindig csak cselédnek tartottál. Vad és hitetlen ember voltál, de most Isten megbüntetett, hiszen még őt sem szeretted, csak a magad boldogságát tartottad mindenkor a legfontosabbnak. Ő akarta, hogy így végezd. Ő, az Isten formált át a szakállas farkassá. Egy utolsó pillantást vetett urára, még csak szánalmat sem érzett, majd elkezdte hordani rá a követ, mindaddig, amíg a kőrakás teljesen el nem takarta a gonoszt. A faluban sokáig szóbeszéd volt a pásztor eltűnése, míg egy szép napon az asszony egy hosszú téli estén, amikor éppen összegyűlt a falu asszonynépe, bele nem fogott a történet elmesélésében. A történet szájról szájra járt és jár a mai napig. Nekem még gyerekkoromban az anyai nagyanyám mesélte el. Ő pedig a nagyanyjától hallotta valamikor nagyon, nagyon régen egy hosszú téli estén, amikor a falu asszonyai kukoricát morzsoltak, s közben regéltek és népdalokkal, egyházi énekekkel múlatták az időt…'
Forrás: Tamás István: Rege a Szakállas farkasról

Azóta is ha valaki ezen a hegyen jár, a kőrakásra rá kell helyezni egy hatalmas követ, hogy a szakállas farkas ne térhessen vissza soha többé. Sokszor és sokféleképpen hallottam már ezt a történetet, ma én is megmutattam és elmeséltem a lányoknak.

Van nekem egy őrült oldalam is...

csak elő kell hozni. Volt nekem egy mentorom is a MISI, így csupa nagy betűvel, akinek az volt a fixa ideája, hogy ahhoz, hogy megtapasztaljuk a saját lelki mélységeinket, meg kell tapasztalnunk sok mindent.  Amikor sok évvel ezelőtt ezt a feladatot kaptam tőle, minden tisztelet nélkül azt mondtam neki, te hülye vagy. Mondta, hogy oké lehet, de ez a feladatod és ahhoz, hogy a saját mélységeiden túl megtaláld a saját őrült énedet is. Született egy dolgozat, ami nemrég a kezembe került, nem-nem ezt fogom megosztani veletek, hanem inkább valamilyen vicces formában az tapasztalataimat. Szerintem sokan fogjátok kapkodni a levegőt és közölni,  hogy banyek Lili, Te hülye vagy. Nos a feladat, ismerkedjek meg egy chatoldalon idegenekkel, szűrjem meg őket, a saját igényeim szerint és személyes találkozás után állítsak fel férfitípusokat és elemezzem ki őket. Egy hónapon át éjszakákon át cseteltem és megmondom őszintén annyi perverz állat volt fent, hogy az én lányaim le lesznek tiltva az ez irányú tevékenységekről. Hihetetlen volt az is, hogy pár perc alatt páran úgy megnyíltak, amihez olykor több éves baráti kapcsolatok kellenek, az arctalanság és a technika... A szexőrültek, az aberráltak kiszűrése viszonylag könnyen ment, de azért nem volt annyi vér a pucámba, hogy pár órányi beszélgetés után csak úgy találkozzak idegen férfiakkal. Kedves barátom és nem mellesleg tanulótársam vállalta az előzetes szemrevételezést és nem utolsó sorban egy esetben, gyakorlatilag ő mentett meg, de erről majd később.

Akkor jöjjenek a típusok, ahogy a dolgozatban itt is egyfajta foglalkozás szerinti elemzés jön.

A rádiós hangtechnikus: beülsz vele egy zenés helyre és a 3 órán át tartó beszélgetés arról szól, hogy a háttérzeneként szolgáló zenét elemzi, miszerint melyik évben, hol, milyen hangszereléssel és hogyan adták ki, a zenekar tagjain milyen zokni volt. Az utolsó órában már sokkal inkább figyeltem a körülöttünk lévő embereket, mint a zeneelméletet...szó szerint sikitva menekültem el és kb 1 hónapig nem hallgattam rádiót.

A kisfiú, különös ismertetőjele: sétamániás, én szeretek sétálni bakker, de 20x körbe a Margit szigetet az azért kicsit sok, szerintem. Egyébként anyahiányban szenvedett, pöppetnyit sem zavarta, hogy majdcsak az anyja lehetnék, engem annál inkább. (Nyugi azért nagykorú volt már).

Az intelligens szatír: egyetemi tanár és volt valami női megérzés mert nagyon nem akartam végül vele találkozni, de szó szerint csapdát állított, beállt az én egyetemem elé, és be akart rántani a kocsiba, az önkéntes testőröm mentett meg.(Itt azé kicsit beszartam).

A tűzoltó, ezt muszáj volt, mert annyit regélnek a tűzoltókról. A találkozón is tűzoltópólóban jelent meg, tuti volt neki egy tucat, fél órában ecsetelte a skalpjai számát, majd meginvitált egy röpke gyömöszre a tűzoltóautó tetejére, mert az milyen cool. A mítosz megdőlt...sajnálom csajok.

A csalódott szintén rádiós. A rádiósok lettek a mumusaim, vagy a stigmám. A beszélgetés kb ennyi volt: húú de szép a körmöd (francia manikűr) ilyen a volt menyasszonyomé is.  De jó a kabátod ilyen a volt menyasszonyomé is...a 10 ilyen után álltam fel és elegánsan távoztam.

A filmes operatőr, aki nagyon macsó, tőle ne várjak virágot, pezsit. HD-al érkezik, előirás szerint bőrszerkóban, majd közli, hogy ő kicsi törékenynek gondolt, ketten nem férünk a motoron, mert balesetveszélyes pfffff. Majd miután én felülök a buszra jön utánam és akkorát taknyol (az egója is), hogy fél órán át kezeltem a sebeit. Azért egy csokor rózsát csak elővarázsolt a (ezt figyeld) hátizsákjából.A sebkötözés meghozta gyümölcsét, megírta hálából a filmesztétika beadandóm. 

A nyomozó, aki gálánsan étterembe visz, ügyekről nem beszél (pedig érdekelne), turkálja az ételt és leszólja a Republicot, de honnan a pichából tudta, hogy hol lakom, mert csontra házig szállított, pedig én ugyan el nem árultam senkinek hol lakom. Mínusz pont, hogy nem vette észre a haveromat. :)

A testőr, na ő volt az egyetlen  aki kiszúrta az én saját testőröm és nagyon röhögött. Intelligens, kedves, humoros, hatalmas, komolyan mondom én ilyen picinek még soha nem éreztem magam. A vele való találkozás roppant pozitív volt,  szóval szinglik hajrá...

A laza rockzenész,  ma már azt mondhatom, hogy barátom, az első perctől úgy kezelt mintha együtt nőttünk volna fel. Mindent megvitattunk, egy dolgot nem bocsátok meg neki, a villamoson blicceltünk és elkapott az ellenőr, simán leugrott és otthagyott a pácban. Azért Bundival az első sorban csápoltunk a koncertjén.

Az önmarcangoló professzor,  akiről sokáig nem is tudtam, hogy az, ahogy ő sem, hogy kísérleti nyúl, nem is lett az, ő nem került bele a dolgozatba, azon egyszerű oknál fogva, hogy ő volt az egyetlen aki megérintette a lelkem. Ő az egyetlen, aki ismeri ezt a blogot és tudom, hogy olvas is. Belelát a napjaimba, sajnos én nem az övéibe, remélem azért révbe ért.

Ennyi, Misinek igaza volt, érdekes utazást tettem,  a férfi lélek nem is olyan bonyolult, képzeljétek mindnyájan az igazit keresték vagy valakit, aki pótolja a saját maguk által képzett hiányt. Tényleg igaza volt a nagy írónak, színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő, soha nem egyeznek, mert mindenki mást akart a férfi a nőt, a nő a férfit.

Mellesleg még jól is jártam, volt olyan az évfolyamon aki 2 hete töltött a kék osztrigában, de-de ő a homoszexuális kapcsolatokat kapta, mindennek ellenére vagy éppen ezért soha senkitől nem tanultam annyit, mint Misitől és azt hiszem vagyunk még így egy páran.

Az ügy...

Lehet, hogy semerre sem jutok ezzel az egésszel, de meg kell tennem, mert jelet kaptam. Ok-ok ez tudom nagyon misztikus volt, de mindjárt ki is fejtem bővebben. Nyomozásba kezdtem, nem is akármilyenbe. Sokszor megfordult már a fejemben a gondolat, de valahogy mindig jött valami más, fontos és az ötlet újra visszarakódott egy polcra az agyamban. Egészen tegnapig, amikor elhatározásra jutottam. Keresni fogok, rokonokat. Mert valakik engem is keresnek, mint az tegnap kiderült. Látogatóink voltak, keresztanyám, apu húga és elmondta, hogy az ottani temetőben keresték a sirját azon a néven, amit kevesen ismertek. Tudom ez egy kicsit rejtélyes, de elmagyarázom. Apa 1940 március 29.-én született Monokon, egy kulák család első (és utolsó) gyermekeként. Úrszin (Pap) Sándorként anyakönyvezték. A nagymamámról egy fotó van, amit én retusáltattam, az akkor pár hónapos apukámat fogja az ölében. Aztán az édesanyja meghalt, nem sokkal utána az édesapja is, apa akkor volt 3 éves. Apjának testvére magával akarta vinni Kanadába, de az édesanyja öccse nem engedte, igy hozzájuk került egy Pere nevű kis faluba. Hivatalosan örökbe fogadta, igy lett Huba Sándor. Erről édesapám egészen addig nem is tudott, amig el nem vette anyát és a házasságkötéshez születési anyakönyvi kivonatot kért, amiből kettőt kapott. Édesanyja Huba Piroska, apja Úrszin Sándor. Gyakorlatilag akkor tudta meg, hogy aki apjaként nevelte, az tulajdonképpen az anyai nagybátyja. Ismerem a háttértörténetet is, elszomoritó, a vagyon miatt örökbe fogadták, majd mostohán nevelték húga és öccse mellett, akik gyakorlatilag az unokatestvérei. Apa erről az egészről soha nem mesélt nekem, én pedig nem akartam felszaggatni a régi sebeket. Most azonban valaki kereste a sirhelyét, azét az Úrszin (Pap) Sándorét, aki mindössze 3 éves koráig lehetett. Én pedig meg szeretném találni őket, a vér szerinti rokonaimat. Tudom, hogy nehéz ügy, de annyira feszit belülről a tenni akarás, hogy meg kell tennem. Felkészültem arra is, hogy nem jutok majd semmire, hiszen, akik akkor ismerhették valószinűleg már mindannyian a monoki temetőben nyugszanak, akik pedig még élnek, nem emlékeznek rá, hiszen vele egy idősek lehetnek. Két szálon szeretnék elindulni, az egyik a monoki anyakönyvi hivatal, a másik talán a közösségi oldal, ebben azért nem vagyok annyira biztos, hogy mindezt a fél ország orrára akarom kötni. Azt ne kérdezzétek, mit várok ettől az egésztől, gyakorlatilag semmit, mégis nagyon sokat. Ma is elnéztem Kirát, ahogy elaludt, a vonásait, annyira apa. Keresztanyám is megjegyezet, hogy annyira Huba, pedig éppen ugyanannyira Úrszin is, ahogy én. Annyira jó lenne.... és persze várom a korszakalkotó ötleteket tőletek is, mert ebben a "nyomozásban" érzelmi fokon nyakig benne vagyok....

Pizsamás álmok...

A történet hosszú évekre nyúlik vissza, még a rég volt dolgozós énemből. (Az már mellékes, hogy peregnek a napok és nagyon nem sírom vissza azt az időszakot, pedig hamarosan eljön.) Szóval az intézet, kedvenc helye volt az utcai és piacos árusoknak. Bejöttek a nagy csíkos cipzáras táskáikkal és árulták a főként ruhaneműiket, amire naná, hogy a józsefvárosi piacon tettek szert. Az egyik ilyen árus volt B. nem szívesen vásároltunk tőle, mert ő maga is meglehetősen kellemtelen szagot árasztott és finoman szólva sem volt olyan, mint akit éppen most húztak ki a skatulyából, na meg a portékái sem voltak élre vasalva. Én csak a vásározásából ismertem, de egyik kedvenc kolléganőm szomszédja volt. Ő pedig mesélt róla, hogy tanár és sokáig tanított, mindaddig, amíg a férje egy gyors lefolyású kegyetlen betegségben meg nem halt, ő pedig itt maradt két kamasz fiúval. Nem volt más választása, lévén a tanári fizetésből nem tudta eltartani magát és legfőképp a gyerekeit, elment hát piacolni. Működött, ügyesen forgatta a pénzt és az árút, de még így is minden fillért a fiúknak adott, akiket egyetemre járatott. Aztán sokáig nem jött, beküldte az árút valamelyik fiúval. A barátnőm elmesélte, hogy őt is megtámadta a rettegett három betűs, pár hónap alatt le is győzte. A házban pedig ott maradt zsákszámra a felhalmozott ruha, elmentünk s a fiúkkal kiválogattuk, szerettük volna eladni, és legalább annyi pénzt összehozni belőle, hogy a kollégiumukat ki tudják fizetni. Akkor lettem gazdája két pizsamának, mondanom sem kell az égvilágon semmi szükségem nem volt gyerekpizsamára, legfőképp nem kettőre, akkor még annak sem volt jelentősége, hogy Hello Kitty van rajtuk. Arról, hogy az egyik 92-es, a másik pedig 122-es halvány lila gőzöm nem volt mit jelent. Naná, hogy az motivált, hogy tudtam a fiúk "csak úgy" nem fogadnak el pénzt, így hát vásároltam. Amikor pedig hazaállítottam vele és párocskám csak annyit mondott a "nem vagy normális " helyett, hogy milyen jól néznének ki benne a gyerekeink. Bőgtem egy sort ezen, mert érzékeny lelkem nehezen viselte, hogy gyerekeink akkor még csak a gondolatainkban és a hitünkben éltek. A pizsamákat, hogy ne fájdítsam tovább amúgy is eléggé megtépázott lelkemet bepakoltam egy zsákba és elrejtettem a leghátsó sosem használt szobánkba. Ott is maradtak egészen pár nappal ezelőttig. Az évek során párszor előkerültek ugyan, de mindig nagy sóhajok közepette gyömöszköltem vissza a zsákba. Nem úgy most, csak úgy vigyorogtak a késő őszi napsütésben a pizsik a szárítókötélen, éppen annyira mint a lányok amikor megkapták az esti fürdés után. Mindkettőre mintha rá szabták volna, és nagyon tetszett nekik, hogy egyformák. Nos sok-sok év után ez a két kis ruhadarab beváltotta az álmunk, a jóslatot, a reményt, amit pár évvel ezelőtt a párom fogalmazott meg. Mint már oly sokszor az életünkben most is beigazolódott, hogy semmi sem történik véletlenül velünk és nem utolsó sorban, hogy mindennek rendelt ideje van...

Mert búcsúra szükség van az új kezdetekhez...

Végső búcsút vettünk a szülői háztól...mindössze 1db fényképet csináltam a kapuból, amit utoljára bezártunk a tesómmal, mielőtt odaadtuk a kulcsokat az új tulajdonosnak. Nem töltöm fel ide, mert a képet nézve csak a csupasz ablakokat látom és a gyomos virágoskertet, nincs benne már élet. Nem tudom átadni, azt, hogy minden egyes téglában benne van apukám lelke és munkája. Azt sem tudom átadni, hogy a féltett lugasokon éppen érett a szőlő, megkóstoltam és igazodva a szólásmondáshoz, savanyú volt. Nehéz volt a búcsú és felfoghatatlan, életem első 18 évét ott abban a házban töltöttem. Ott tanultam meg biciklizni egy húsvéti napon, senkit nem hagyva segíteni, csak körözni fel és alá. Ott volt az emeleti kis rezidenciám, a bulik, az első szerelem. Nem tudom átadni a hangulatot sem, azt a sok-sok emléket, amit bezsákoltam egyedül a héten. El kellett hoznunk mindent, de a a legfontosabb belőlem egy darab ottmaradt. Csak emlék már az a kép is, amikor a mini Szonja papa óvó ölelésében áll az ablakban és integet, én meg bőgve indulok világra hozni a kishúgát. Ott él bennem apa mosolya, amikor megleptük mindnyájan a születésnapján. Ott él bennem a mézeskalács és a kókuszos süti illata, amit nagymamám sütött és csak úgy repült felfelé az illata, én meg lefelé a lépcsőn, hogy megkóstolhassam. A lépcsőn többször is repültem, a nyoma egy életre az ajkamon maradt. Most itt ülve azon gondolkodom ugyan bekerült-e valamelyik zsákba a macim, amit az első születésnapomra kaptam. Szerencse, hogy az emlékek nem bezsákolhatók, mert nem lenne akkora zsák. Anyu nem jött velünk, úgy döntött nem szeretne búcsúzni, mert neki az marad az otthon mindig, én közben pedig már itthonra találtam és körbe nézve azt gondolom furcsán peregnek a homokszemek...félmosollyal örülök, hogy itthon-otthon vagyok.

"Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon."
Wass Albert

Kire ütött ez a retrogyerek?

Az egész úgy kezdődött, hogy megkeresett az Arckönyv közösségi oldalon az egyik lány a régi nagy csapatból, van-e ifjonti korunkból még valamilyen fotó. Anyukámtól elkerült hozzánk a fényképes doboz, én meg leporoltam róla a múlt évezred porát és indulhatott is a nosztalgia. Előkerültek a híres/hírhedt rockerbuli képek, ami meg kell valljuk nem volt semmi, mert a bulik vége vagy egy hetes kimaradás lett, ergo arra a vonatra szállunk fel, amelyik előbb jön. Esetleg bekerülünk a rendőrségi fogdára, mert mekkora buli már hajnal kettőkor beindítani a helyi vurstlit. Szóval reggel óta mióta feltoltam a képeket megy a nosztalgiahullám, jönnek a régi sztorik, a nagy hahoták. A csoportkép egy szilvásváradi húsvétoláson készült, olyan 94'táján. Akkor már apjuk és én is egy galerihez tartoztunk, szigorúan betartva a szabályt, hogy csoporton belül nincs pasizás, csak haverkodás. Egyébként meg rémisztő a bajszával szerintem. :) Szóval az időtájt ha valaki azt mondja nekem, hogy csaje, ezzel a pasival 2011-ben már 15 éve házasok lesztek és lesz két lányotok.....hát az a legenyhébb verzióm rá, hogy masszívan körberöhögöm. Szóval barátaim soha ne mondjátok, hogy soha, mert nem tudni, hogy mit hoz ama bizonyos nagybötűs. Ezt a fotót majd juttassátok eszembe ha a tizenéves lányaim, emósnak, technosnak, hippinek vagy rockernek öltözve napokig nem jönnek haza :D

Persze Szonja is kotorászott velem, és hallgatta a meséimet, holmi várda vermutról, meg kannás borról, esetlegesen házi pálinkáról, meg a pöttyös labdáról, a villanygitárról, a cipzáras paplanról és a minden bizonnyal számára hülyezenéről. Majd lobogtatott egy képet, hogy nézd anya, én is itt vagyok és valóban. Megdöbbentő a hasonlóság szerintem. Mindössze a matyóblúzom hajaz a feelingre, nameg, hogy elsőszülöttöm még nem vetemedett arra, hogy saját maga vágja le a frufruját, a pöttyös nylonmasni is már az enyészeté. A kép láttán már én is kezdem hinni, hogy tényleg anyja-lánya, asszem' temperamentumban is.

Mivel mindenki azt mondja, hogy Kira meg az apja lánya, nosza felütöttük apjuk fényképalbumát is. Szonja rögtön konstatálta, hogy apa olyan öreg, hogy akkor még nem is volt színes kép. Azzal már nem is sokkoltam a gyereket, hogy számítógép és mobiltelefon sem, sőt hétfőn még tévéadás sem volt. nem is beszélve Helló Kittyről és Flourt is csak a Mengyelejev periódusos rendszeréből ismertük, mondjuk így is úgy is gáz az biztos. Azért a Deep Purpel és a P.Mobil számait hamarosan megmutatom neki, meg megkeresem a parasztingem, hátha....
Nya a kalandozásom után, szóval Kira és apjuk képe, hááát nem tudom, szerintem nem, de asszem ezt a kérdést eldöntendően Rátok bízom.

Summa-summárum arra jöttem rá, hogy emlékezni-nosztalgiázni nagyon jó és mondjuk ha nem lenne az internet, talán soha nem állna össze a nagy csapat egy újabb retró bulira...halkan súgom még csak nektek ez a tervem....meg belefogyni a bőrjakómba, mert megvan még ám :)

Hét(pecsétes) titkok

Gondolkodásra serkentett egy játék, jó pár blogcimbinél körbeforgott már, és bizony-bizony bennem is felmerült a gondolat, hogy van-e ugyan 7 olyan dolog, akit még senkinek sem mondtam el, a múltamból-jelenemből. Aztán persze felmerült az is, hogy ha én most közszemlére teszem itt egy postban, akkor pontosan a titok voltát veszíti el. Végül nem mondom vagy nem mondhatom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek elvén, mégis megosztom. Lesznek benne piszlicsáré dolgok és mély a mai életemre is kiható elásott titkok, amiről (eddig) senki nem tudott:

Első Titok: Mélyen hiszek abban, hogy nagymamám irányítja az életem, egyengeti az utam fentről, döntéseim előtt, éjszaka megjelenik és utat mutat, vagy fényes nappal kerül "véletlenül" a kezembe az iránytű.

Második Titok: Szintén nagymamámmal kapcsolatos, igaz csak közvetve, 13 évesen egy kora nyári este mentem hazafelé tőle, egy parkon át vezető lépcsőn. Fejlett kislány voltam, amolyan faros-bögyös, két huszonéves srác meg akart erőszakolni. Már elszakították a blúzom, amikor a sikításomra egy éppen arra kocogó fiú a segítségemre sietett, nem mertem még azóta sem belegondolni, hogy mi van akkor ha ő nincs, ma is hálás szívvel gondolok rá.

Harmadik Titok: Ha mentőt látok, csuriba rakom az ujjam, így kerülöm el, hogy hozzám közel állóért menjen. Eddig bejött. :)

Negyedik Titok: Nem hiszek a férfi-nő barátságokban, úgy gondolom, hogy előbb-utóbb az egyik fél elkezd érezni a másik iránt. Ennek ellenére 6 éve van egy barátom, akivel mindent megbeszélünk, még azt is ha érzelmek keverednek a kapcsolatba, visszaredukáljuk és folytatjuk. Senki nem is sejti rólunk, hogy lelki testvérek vagyunk.

Ötödik titok: Bámulom a pasik seggét, sőt mindezt megosztom Bundival, hogy nézze már meg ő is, ezen persze roppant mód felháborodik és megmutat nekem, minden jó csajt:)

Hatodik Titok: Eladnám a lelkem a csokiért, számtalanszor próbálta már leküzdeni ezt a szenvedélyt, kezdek belenyugodni, hogy ez a sorsom.

Hetedik Titok: Mérhetetlenül félek a magasságtól és fixa ideám, hogy ezt egy tandemugrással küzdhetném le, persze közben sejtem, hogy az inamba szállna a bátorság, ha ennek a megvalósulására egy fikarcnyi esélyt is látnék. Addig meg jártatom a szám...már csak azért is, mert a legmagasabb hely egy befagyott vízesés volt amire felmásztam, senkinek nem elárulva női büszkeség gyanánt a tériszonyom, inkább lilára csapkodtam a jégen a térdem a félelemtől.

Lillencs története folytatódik...

Vigyázz extra csöpögős!!! :o)

Hogy kicsoda Lillencs??Naná, hogy én, ebben a mesében, azonban én vártam Picur(ok)ra és nem Pompom. Lillencs az ezeréves nicknevem, mondhatni úgy a XXI. századi virtuális világ szüleménye. Restanciám van és ez a hajnali óra éppen alkalmas rá, hogy "ledolgozzam". Pár napja megkeresett Nóri, aki tulajdonképpen évek óta ismerek és nem is tudja mennyit segített nekem. A történet a betegségemhez kapcsolódik, csupán 4 betű PCOS. Amit okoz: meddőség, amivel kezelhetjük egy gyógyszer. Kiket érint, minden 5. meddőség oka, sejthetitek. Még Szonja a pocakomban volt, amikor felkerült a honlapra ez: http://www.pco-szindroma.hu/index2.html (linkelés még mindig nem megy). Ennek kapcsán pedig megkeresett a napokban Nóri, hogy íródik egy könyv, sorstársaknak, akik még az út elején járnak és belekerülne a történet egy része és egy kép a kicsi lányról, ha beleegyezem. Azt hiszem ez a legkevesebb amit adhatok és persze, hogy beleegyeztem és levélváltásunkban megemlítettem, még egy "kis adalékot", miszerint érkezett egy újabb kicsi lány hozzánk. Ő pedig megkért, hogy folytatódjon a történetünk, az ígéret megvolt, úgyhogy íme:

A történetem azt gondoltam még akkor, hogy befejeződött, megkaptam a csodát, hiszen régen várt lányunk, Szonja 2008. április 16.-án épen, egészségesen megérkezett, örökre beleégetve a szívembe azt a pillanatot, amikor először összekapcsolódott a tekintetünk. Azt gondoltam, éreztem, hogy minden perc, minden év, minden sikertelenség és könny ellenére, végre teljes és boldog az életünk. A Mercfomin végleg a társammá, barátommá vált, szedtem is hűségesen, a kicsi lány pedig gyönyörűen cseperedett. A párommal pedig arról kezdtünk el beszélgetni, hogy talán próbáljuk meg újra a meddőségi kezelést, hiszen mit adhatnánk nagyobb kincset a lányunknak, mint egy testvért. A meddőségi orvosom akkor azt mondta, hogy adjak hálát az égieknek és tegyem össze a kezem, hogy Szonja megszületett, mert élete egyik legnehezebb feladata voltam, egyet is értettem vele, s el is fogadtam, megértettem, hogy így gondolja, hiszen nekem is ez volt életem legnehezebb "feladata.". Vártunk, a ciklusom a szoptatás mellett is szépen beállt, kiegyensúlyozott voltam és boldog. 2010. szeptember végén újra találkoztunk az orvosommal, hogy a következő nyáron belevágnánk ismét az inszeminációba/lombikba, mert a lelkemben már ott él a kistesó, rábólintott. Október elsején volt a születésnapom, a lányommal sétálni indultunk és betértünk a gyógyszertárba is, akkor már a ciklusom sokadik napján jártam, kicsit elkeseredve, hogy ismét felborult a rendszer. Vettem egy terhességi tesztet, hazaérve megcsináltam és életem legszebb szülinapi ajándékaként azonnal megjelent rajta a két csík, csak pörögtem a nagylányommal, örömkönnyekben úszva, hogy kistestvére születik. Tudtam, éreztem, hogy egy második, egy ekkora csodát kapva, minden rendben van és lesz. A meddőségi orvosom egyetlen egy szót tudott mondani a telefonba: hihetetlen. Igaza volt, amikor megláttam a pici dobogó szívet, sok minden átértékelődött, többek között az, hogy minden lehetséges, lehetséges szoptatás mellett, elzárt petevezetékkel teherbe esni, lehetséges, hogy a szívben született érzések, lehetnek bármekkorák valóra válnak. Te aki most ezeket olvasod hidd el, sikerülni fog, mert alattad a föld van, feletted az ég, de benned ott van a létra. Csodás terhességem volt, már senkivel sem kellett küzdenem, hogy szedhessem a metet, hogy akkor is kell ha szoptatok, társammá vált ez a gyógyszer, hiszen életem két legnagyobb kincséhez segített hozzá. Problémamentes terhesség után 2010. május 27.-én megszületett második kislányunk, Kira. A lehető legnagyobb természetességet hozva létével, teljessé téve életünket. Édesapám nemrégiben elhunyt, nem kaphattam nagyobb ajándékot, minthogy megismerhette mindkét unokáját, ha pedig a pici lány szemébe nézek, minden alkalommal édesapám tekintetét látom benne.
Mégis minden reményem és hitem ellenére, ha 4 évvel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy hajnalban itt ülve, nézem majd a lányaim, ahogy összebújva alszanak, nem hiszem el. Sőt be kell valljam néha még ma is olyan érzésem van, hogy hihetetlen, hogy ők a mi gyerekeink, a húsunk a vérünk, az életünk soha nem vált volna ilyen kerekké, ha ez a két kis szeretetgombóc nem lehetne velünk.

Kisgombóc posztol

Na kedves még pelenkás és majd pelenkás haverjaim. Azt hiszem, hogy mivel ippen annyi ideje vagyok kint, mint amennyit bent voltam, ez jeles alkalom arra, hogy billentyűzetet ragadjak és leírjam, hogy 75 centis szemszögből milyen is az élet minálunk. Először is muszáj volt a jó anyámat lekorlátozni nehogy szenvedélybeteg vagy mi legyen. Két tuti módszerem van, az egyik, hogy mint egy kis kukac felaraszolok az ölébe és őrült mód el kezdem csapkodni a billentyűzetet, bal mutatóujjam igyekszem a start gombra odapöccenteni. Ha ez nem megy, akkor hanyag eleganciával odakutyagolok a géphez, elegánsan felhúzom magam állásba és laza csuklómozdulattal meglegyintem a kikapcs gombot. Ezek után a retorzió elkerülése érdekében azonnal balra fordulok és teljes fogsorommal, igen mind a hattal tündibündi vigyort villantok szülőanyámra. Őt már kenyérre kenem, legyen szó harapásról, vagy beterítem rizzsel a fejét, hátha jön még tesó alapon, mert ez a legkisebb stigma nekem nagyon nem smakkol. Na a nővérem az már más tészta, bakker hatalomharcot vívunk, azt hiszi minden az övé, minden játék, minden kaja, minden általam felfedezett rejtekhely, pedig komolyan mondom tök jól elvagyok, ha nincs mondjuk 1 méteres közelemben. Mondjuk ma lesett Göndörke, amikor én, mint kiskopasz kicsit igazítottam a friszkóján, csak pislogott, mint az a bizonyos ződ gyík. Azért néha bratyizunk is, pl ma amíg anya elment pisilni, tök rendes volt,mert nekem is adott zsemlét, nem csak magának, mondjuk anya szerint ezzel Szonjának hátsó szándéka volt, azt nem tudom mi volt,a lényeg a zsömle és kész. Szóval elég izgalmasok a napok, egész nap trappolok ide-oda, leginkább tiltott helyeket szeretem, mondjuk ma is lekapcsoltak a fürdőszobából,mert épp a folyékony szappant nyalogattam nagy vehemenciával, mert igazán nem szeretném ha azt gondolnák, hogy válogatós vagyok az ízek terén, pedig tényleg nem, na jó mondjuk a kikukázott paprikamaradékot kicsit prüsszögve köpködtem szerte-szana, de legalább tiszta a lakás, ma 2x is volt porszívózva. Summa summárum regélhetnék itt még napestig, hogy miért is jó most és itt élni, de nem teszem, a lényeg csupa móka és kacagás az élet, a teljes összhanghoz már csak az hiányzik, hogy valaki lovasítsa már meg a babakocsit és a kiságyat, ígérem nem leszek hálátlan. Pusszantás Kira

Ui: Na ki a király(nő)? Ilyet még a Zanyám se tud a főmufti,hogy betű, kép, videnyóóó:)

Pikirt vagyok, igy hajnalhasadtával.

Van egy olyan érzésem, hogy ez amolyan 18+-os bejegyzés lesz, úgyhogy mindenkit előre figyelmeztetnék. Hajnali helyzetkép, Bundi a gyerekszobában horkol, nem kicsit pálinkagőzös felhőben. A lányok a miágyunkban, egyenlőre szundikáznak, ahogy Szonja mondaná. A nappaliban szanaszét heverő férfiruhadarabok. De, kezdjük az elejéről: Van nekem egy nagyon kedves barátom a J., szörnyű ideírni, de 20 éve ismerjük és szeretjük is egymást. Bundi is imádja természetesen az ő révén ismertem meg. Itt most jön több családi titok, miszerint a Zén uramat baráti köreiben Kilónak hívják, még a múlt évezredben a 100ft-ost nevezte el így, erről pedig őt, így ha olyan fuxos pasit láttok, akinek lüke mód a nyakában egy ezüstlapra a Kiló név van gravírozva, na akkor én őt így azonosítottam be, ez az én házi dögcédulám.:) Ennélfogva, kaptam én meg ragadványnévként a Kilóné, lányaim pedig a Deka és Gramm beceneveket, Milligramm érkezéséről nincs hír:D. Ez csak mellékzönge volt, a valódi titok, hogy a Zén uram a filmeket szereti ugyan, de a mozit nem, így az én J. barátom lett az állandó mozipartnerem. Az hogy ennek mi köze, ahhoz, hogy hajnaltájt a Zuram kissé billegálisan és cseppet sem szomjasan tért haza biciklivel!!! (ezt az apró momentumot azért egy kandi kamerán megnéztem volna) természetesen megosztom Veletek, de lényeges a történet szempontjából. Miszerint, én éppen dolgoztam, nem éppen kedvesvidámhangulatban, amikor megjelent J. barátom (ez nem fontos, Sicc miatt jegyzem meg, hogy magasgöndörhosszúhajúbőrdzsekisdobos) , hogy menjünk moziba, a válaszom annyi volt, hogy nem megyek, hívd el K-t, aki kolléganőm. Elhitta, ennek 14 éve...azóta született két fiúk. Azt hiszem mindent elmond az barátom jelleméről, hogy K. most már 20 éves nagylánya, akit ő nevelt megkérte J-t had vegye fel hivatalosan is az ő vezetéknevét. Namármost szép és harmonikus életük eredményeként úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. Biza-biza tegnap volt a legénybúcsú:) Úgyhogy amíg én a lányokkal az oldalamon a nagyágyban x-faktort néztem és szotyiztam/makukáztam (borsodban így mondjuk a napraforgózást), ők alaposan roncsolták a májsejtjeiket. Az est tanulságaként elég sok mindent tudok mondai, miszerint, van tizenakárhány év után is szerelem, jó rájuk nézni, de tényleg. A kissé profánabb gondolatok, ajándékba a kötelező ital mellé egy ébenfa szobrot vettem, két törzsi emberke, éppen kutyapózban mutatják a minden mutatni valót, mindezt két gyerekkel szatyor nélkül vásároltam:) Az ajándékozott ezt látván, közölte, hogy ha ezt valaki odaadja, csak úgy rögtön tudta volna, hogy Kilótól van, na tessék ennyire azonosulok a Zurammal. Hajnal 4 körül érkezett Bundi és nagyon sok célzóvizet ihatott, (de nem eleget) ugyanis nem talált be a kulccsal a kulcslyukba, nekem kellett az ágyból kikászálódni és a vigyori alkoholos fejét bámulni hót álmosan, miszerint fickósra itt magát, kb 3 percig ennyi idő alatt aludt el ugyanis. Most pedig elhaló macskajajos hangfoszlányok jönnek a gyerekszoba felől, hogy káááávéééét...
Búcsúzóul és hogy kerek legyen a történet, egy örökzöld a két fiúról: Buli után hazafelé bandukolnak, Bundinak pisilni kell, akkor poénból letolt gatyával tette, majd elkezdte bekötni a cipőfűzőjét, mire J. barátom mögé állt (na innen a hasonló ajándékszobor póz). Ebben a pillanatban megállt mellettük a helyi rendőrőrs lelkes dolgozója és kedvesen odaszólt: Kicsit diszkrétebben fiúk. Mentségükre legyen mondva, hogy akkor még egyáltalán nem voltak felelősségteljes családapák. :)

Most már hiszek a mendemondáknak, tényleg egyformák

Ágyikónk

Az ember életében minden bútordarabnak meghatározott története van. Élmények emlékek, a funkciója. A francia ágyunk nem mai gyerek már, na jó azért még nem nagykorú, de nem is mai gyerek. Bundival ágyat kerestünk, az első közöset, addig két összetolt rekamién aludtunk. Amikor megláttam azonnal beleszerettem, hatalmas volt, 220cm, hófehér, fehér éjjeli szekrényekkel és fésülködőasztallal. Bundás kicsit morgott is, mert csak darabokban fért be, az egyébként nem is olyan kicsi hálószobába. Kellett és kész. Mondjuk a fésülködő asztalt sem akkor, sem azóta egyszer sem használtam, de a fiókja sok lomot elnyel. Az éjjeli szekrények üresek, Szonja lomol bennük naphosszat a játékaival, vagy ugrál a tetején. Egyetlen használatban lévő tárgy a kollekcióhoz készíttetett ágyneműtartó, az sem kis méret, elnyel mindent. Szerettük az ágyikót, igazi kényelmet biztosított mindkettőnknek, antiallergén matrac, laprugók. Aztán kezdtek a rugók kiesegetni, sőt a lábtámaszt is levettük, a vége az lett, hogy kiköltöztünk és az lett a vendégszoba. A kedves hozzánk látogató hálóvendégek nagyon jókat aludtak a nagy ágyban, bár szerintem ennek a jó hegyi levegő inkább az oka. Aztán nem is olyan rég, Szonja felfedezte az ágyat, hogy milyen jót is lehet ugrálni és birkózni rajta. Majd ismét átvette funkcióját először Szonja érkezik ide Lalával, majd Kira Micimackóval, mi meg lapjával feküdve nézzük őket. Nem is gondoltam volna sok-sok évvel ezelőtt amikor ezt a hatalmas ágyat választottam, hogy kevés lesz a hely. Nincs is jobb érzés, mint az ágy végén nyomorogni, alig mozdulva, hogy nehogy felébredjenek.

(Ki)Siklás

A történet a múlt évezredben indult, de tényleg. A.-ék, pár háznyira laktak tőlünk, egy hatalmas házban. Óvodába együtt jártunk, arra emlékszem, hogy 7 hónapra született, az anyukáját este megijesztette egy részeg és megszült. 16 évesen szülte egyébként, mindig irigyeltem a fiatal anyukája miatt, az enyém 34 volt amikor születtem. Szóval az óvoda, amolyan kis bicebóca volt, a korai születés eredményeként, lassú és fáradékony. Az általános iskolában is egy osztályba kerültünk, itt már ő volt az osztály szépe, a hatalmas őzikeszemeivel és babaarcával, s mig nekem a cseppet sem sármos Gyuri, neki az iskola ásza Robi cipelte haza a sulistáskát. Jóvanna, ez akkoriban mély nyomott hagyott bennem. Lényeg a lényeg, kialakult egy triumvirátus, mi 3-an együtt. Imádtam náluk lenni, a hatalmas térben, a szobájában amire ő maga festett magának és a húgának mesejelneteket, volt ott Bambitól Nils Holgersonig minden. Imádtunk a padlójukon feküdni, szóval miden volt náluk, ami nálunk sosem. Nagy szerettük, amikor az anyukájuk beült hozzánk és barátnőként kezelve minket,mindent megbeszélhettünk. Sok mindenért irigyeltem, leginkább azért, hogy 4-en voltak testvérek. Aztán gimibe kerültünk, és a gimi első évében meghalt az anyukájuk, nem volt esélye a rákkal szemben. A. furcsán reagált, először azt mondta gyűlöli az anyját, mert itt hagyta, majd az apját gyűlölte, mert nem figyelt az anyjára eléggé. Megváltozott, már senki nem szerette, nagyképű lett, megmondóember és magának mindent megengedő. Mindent megtehetett mert gyönyörű volt, csak azokban a barna szemekben már nem a bájos tűz égett. Gimi után elszakadtunk, az esküvőmön még itt volt, cicázott minden pasival, már akor mondta, hogy elmegy világot látni. Az 5 éves érettségi találkozón még ott volt, jól le is szólt, hogy hogy nézek ki, és persze játszotta a menő csajt, szaladt az életvonat vele felfelé. Az apjával már akkor sem beszélt, mert egy vele egykorú lánnyal élt együtt. Azóta nem láttam, a közös barátunk jóban volt a húgával, de A. külföldön eltűnt. A következuő osztálytalálkozón már a többiek röhögtek rajta, állítólag kisiklott a szépen suhanó vonata. Próbáltam keresni, de sehol nem értem el, sem én, sem a közös barátnőnk. Miért ez a régi történet, mert a napokban jelentkezett egy közösségi oldalon, levelet irt, többet is. Leirta, hogy élt az államokban, angliában, most éppen Frankfurtban a nagy szerelmével. Hát mit mondjak, gondoltam újra suhan a vonat, tévedtem, a sorai ledöbbentettek, jól él, de egyetlen dolgot tud áruba bocsátani a testét. A nagy szerelem egy strici, s a gőg is eltünt belőle, sütött a soraiban a magányosság. Azt is megírta, hogy irigy rám, amiért gyerekeim és normális életem van és, hogy nem lepődne meg ha nem is válaszolnék neki. Megnéztem a képeit, odavan minden bája, már semmilyen tűz nem ég a szemeiben, oda az őzikeség, oda ő maga is. Egy szó van rá, kiégett. Próbálta mondani, hogymilyen jó neki, hogy imádja a "párja", hogy igenis élvezi a "munkáját", aztán pár levél után borult a bili, kértem legyen őszinte. Az volt, talán most először magához is, a családja nem tartja vele a kapcsolatot, sem az öccsei, sem az apja, a hugát belevitte a "jóba", mindenbe ami ezzel jár. Nem vetem meg, csak sajnálom, hogy enyire kissiklott az élete, tehetséges volt, művészlélek, nyelveket beszélő. Nem lenne rá büszke az anyja, ha most látná.
Napok óta kavarognak vele kapcsolatban az érzéseim, ambivalensek, van benne sajnálat, érdektelenség,barátság, egyvalami nincs remény, hogy élhet még normális életet, hogy viszsatérhet még az a párhuzamos sin, vannak életek, amik végérvényesen elromlanak...egyvalami azonban nagyon fontos, ezt az életet ő választotta... ezt tudja ő is, hamarosan találkozunk.