2013. május 31., péntek

Dughatnám homokba is a fejem....

de nem tehetem, mert az már nem én lennék. Tudom Ti is bármerre jártok a világhálón szembekerültök vele, a romakérdés, a rasszizmus, a stigmák alól nagyon nehezen kitörő romák. Igen mi itt élünk Borsod szívében, egy gyönyörű tájon, ami megy tönkre, ahol a legnagyobb a munkanélküliség, ahol a legtöbb a roma. Tény, hogy az oviban már a fehér bőrű gyerekek száma a kevesebb, épp a napokban kellett elmagyaráznom Szonjának, hogy a kis barátai egy részének miért fekete a bőre. Tény, hogy nem a bőrszín a probléma, hanem a viselkedés. Némelyik anyuka a 7. gyerekével várandós 24 évesen és szó szerint olyan büdös annak a gyereknek az egy méteres környéke, amelyik éppen Szonja csoportjába jár, hogy nem játszanak vele a többiek. Az is tény, hogy nagy részük nem tudja használni 4-5 évesen a kanalat, nem tudja mire való a szalvéta, a wc-be gurigástól dobálja a papírt. Van amelyik beszélni sem tud. Van azonban olyan, aki normális családban nevelkedik, okos, kedves, illedelmes. Egyben mindnyájan megegyeznek, hihetetlen módon ki vannak éhezve a szeretetre. Nem tudom elhinni, hogy van olyan kisgyerek, aki péntek délután megkapja az uzsonnáját és a következő étel a hétfő tízórai az oviban, volt úgy, hogy 8-kor, én mentem le az óvónéni kérésére kekszért, mert egy kisfiú szó szerint üvöltött az éhségtől. Aztán van egy kislány, 5-en vannak testvérek, ő a középső, anyukájuk lelépett egy másik romával, a gyerekeket itt hagyta az apának és a nagymamának. Szegények, nincs vizük, a kútról hordják, nincs mosógép sem, gyanítom sokszor ennivaló se. A nagymama minden reggel elindul az öt gyerekkel, akik értelmesek, illedelmesek és patyolat tiszta ruhában járnak, az apjuk dolgozik. A kicsi lány sokszor akart már lejönni hozzánk játszani, de valami miatt a nagymama soha nem hozta le. Hát elhoztam én, tudni kell róla, hogy piciként megégette a kezét, az egyik kézfeje rendkívül heges-csúnya, én is csak onnan vettem észre, hogy folyton dugdosta, ma sikerült meggyőznöm, hogy ez nem szégyen, csupán egy apró kis hiba, ami fel sem tűnik senkinek. Igen ma is elhoztam, dúltam-fúltam, mert az egyik kedves szomszéd megjegyezte "nem vagy normális, hogy egy cigányt beengedsz a portádra", muszáj volt visszasziszegnem, hogy "különb, mint Te". Ma ahogy néztem, ahogy játszanak, sokszor eszembe jutott, hogy mi lesz ebből a kicsi lányból ha felnő, az, mint a nagy többség, hogy tinikorától szüli sorra a gyerekeket, mert ez a minta. Esetleg fog dolgozni és nem segélyből élni, mint már a 2. romageneráció. Lesz-e ereje kitörni abból ami körülveszi, mert valljuk be keveseknek sikerül. Végtelen mosoly, derű és szeretet ez a kicsi lány mindannak ellenére ami történt/történik vele és megvan benne az a bizalom, ami már sokukban nincs.Sokat hezitáltam azon, hogy a lányaim az elitoviba járjanak-e, ahol kevesebb a roma. Jól döntöttem, hogy nem raktam őket búra alá, hisz ez a való világ,látniuk és tapasztalniuk kell az élet felhősebb oldalát is. Szonja sokat tanul, legfőképp értékrendet, tanul arról, hogy nem kaphatunk meg mindent, amire csak vágyunk, hogy van olyan gyerek akinek az sem természetes, hogy mondjuk minden nap gyümölcsöt eszünk, mert néha kenyérre sem jut. Ma nagyon büszke voltam a prücsökre, látta, hogy a kis barátnője úgy ette nálunk a banánt, hogy még a héjából is rágta kifelé, barackot nem mert enni, nem ismerte. (A szívem összefacsarodott). Szóval amikor jött érte nagymama, Szonja megkérdezte, hogy lenne-e pénzünk holnap új gyümölcsöket venni, mert ha igen ő ezt itt mind összecsomagolná a kis barátnőjének, meg a testvéreinek. Összecsomagoltuk, igen beledugtam egy kis pénzt is a gyümölcs közé, mert tudom, hogy csak hétfőn kapnak fizetést és öt éhes gyereknek hosszú a hétvége. Nem akarok nagy szavakat használni, és tudom, hogy sokuk bűnöző. gyilkos, naplopó, hazug és utál mondjuk engem. Nem is tudok megoldást erre a problémára, csak azt érzem nagyon, hogy ez így nagyon nem jó....Nekem a kis Scarlett O'hara már a szemem előtt lesz és vagyok annyira karakán, hogy hatok a családjukra, tisztelnek és ez nagy szó ám romakörökben....de azt is tudom, hogy ez csak csepp a tengerben....nem tudom hová tartunk, miért és hogyan kellene...csak azt érzem a zsigereimben, hogy nagyon nagy a baj....

2013. május 29., szerda

Kettecskén :o)

Emlékszem, szinte napra pontosan 3 éve, az volt minden vágyam, hogy a lányok igazi barátokká váljanak, legyen az övék egy véd és dacszövetség. Kérd és megadatik. Összenőttek, visszavonhatatlanul. Jó látni ezt az egységet, amit senki és semmi nem választhat szét. Mit nem adtam volna ezért gyerekként, de engem egy majd 10 évvel idősebb fiútesóval áldott meg a sors, akinek inkább voltam kolonc kishúg a nyakán, mint barát. Gyakorlatilag szünet nélkül martuk egymást, egészen az én elköltözésemig. A lányok helyzete teljesen más, olyan igazi kapcsolat van köztük, amire bár nem az én érdemem, nagyon büszke vagyok. Persze ebből akadnak érdekes szituációk, mert mint mindenben abban is megegyeznek, hogy egymásra kenik a disznóságokat, naponta többször hallom a már unalomig ismert mondatot, "nem én voltam, hanem....volt " és naná, hogy itt behelyettesítik a tesó nevét, olyan fokon művelik már ezt, hogy akkor is csípőből jön ha éppen látom az elkövetőt, vagy ami még jobb, ha mondjuk egyikük itthon sincs, akkor is szemrebbenés nélkül ráverik a még friss balhét. A másik kedves kis gesztusok, amikor az oviban átöltöznek, hosszú ölelések, puszik, "nagyon fogsz hiányozni" kijelentések közepette egy komplett 5 perces rituáléban, majd bevonulnak két egymás mellett lévő ajtón, hogy kemény 7 órát egymás nélkül töltsenek, délután pedig úgy ugranak egymás nyakába ujjongva, mintha nem 7 óra, hanem 7 hónap telt volna el. Eljött a partnerség időszaka, úgy a játékban, mint a kakaskodásban, nem felejtem el Szonja döbbent arcát soha, amikor a "kicsi" először visszaadta neki a megérdemelt maflást, úgy megdöbbent, hogy még sírni is elfelejtett. Marakodnak és huzakodnak is persze, de egyre ritkábban, az pedig már szinte elő sem fordul, hogy nekem kell közbeavatkoznom, legtöbbször együtt lemeccselik. Szenvedélyesek, egyformák, a mimikájuk, a gesztusaik, a tartásuk, még aludni is egyformán alszanak. Eltérő személyiségük ellenére tükörlelkek. Ebben a pillanatban villant belém, mit érezhetnek a testvérek egymás iránt. Életüktől elválaszthatatlan ez az érzés, semmilyen érzelmi megrázkódtatás nem tudja gyökerestül kiszaggatni, a civakodások megtaposhatják egy pillanatra, hogy utána annál elevenebb legyen. Ezt az érzést semmiféle szenvedély nem sem fojthatja el véglegesen, még az erős, igaz szerelem is legfeljebb csak versenyre kelhet vele.


2013. május 28., kedd

Kölöknap :)


A gyermekeknek biztonságra, védelemre, szeretetre és megbecsülésre van szükségük. Arra, hogy engedjük őket létezni, és gyönyörködjünk abban, ahogy személyiségük kibontakozik. "Aki jót akar tenni valaki mással, apró részletekben kell tennie" - írta William Blake, majd kétszáz évvel ezelőtt. Ma sem kell mást tennünk, most is kínálkozik rá lehetőség és alkalom. Persze gyereknap  volt ám minálunk is. Kis (por)fészkünkben nem nagyon terveztek semmit a gyerekeknek, de ugye egy anyuka nem engedheti, hogy nem bulizzanak a lányai, így szombaton felkerekedtünk. Előre egy szót sem szóltam nekik, mert erősen őszbe hajló időjárásunk nem éppen kiszámítható, nemhogy egyik napról a másikra, de még óráról órára sem. Nem volt éppen madárcsicsergés és verőfényes napsütés, de nem esett az eső, ez a tény pedig éppen elég volt ahhoz, hogy nekikerekedjünk. Buszoztunk úgy 20km-t, aztán pedig gyalogoltunk még kettőt, hiába no a szórakozást nem adják ingyen. Félúton szembe jött velünk egy játszótér, amit ugye nem lehetett kihagyni, szóval kicsit csúszott a program. Ahogy odaértünk a lányok szó szerint tobzódtak, volt ott minden népi játék, gólyalábasok, agyagozás, arcfestés, lufihajtogató bohóc, óriás micimackó, panda maci, bohóc. (Itt jegyzem  meg, hogy Kira fél a bohócoktól, Szonja odament fényképezkedni, de Kira belebújt a nyakamba és közölte, hogy "féjek a bojóctól". Volt persze ugrálóvár is, ahol a gyerekek 5 percenként váltották egymást, mondanom sem kell, hogy a kis örökmozgó nem akart kijönni, így odaállt az ugrálóváras bácsi elé, és bociszemekkel megkérdezte: "Én kicsi vagyok, majadhatok?" Persze erre nem lehetett nemet mondani, mire a kis szemtelen már közölte is tényként a bácsival, hogy "akkoj a teszóm isz". :) Nem mondanám, hogy nagyon elfáradtak a nagy hacacáréban, idővel a tesóm is megérkezett hozzánk, de ő sem bírta követni a kis padlócirkálót. Hazafelé még egyet játszótereztünk, besütiztünk és befagyiztunk. Késő délután buszoztunk haza. Nagyon élveztük, mindhárman. A reklámot nem hagyhatom ki, ez a nap nem lehetett volna ennyire szuper, ha nincs Tompa Zoli és a Bárka színpad. 




2013. május 27., hétfő

Szülinapos Kicsi Kincsem! :)

ISTEN ÉLTESSEN A 3. SZÜLINAPODON DRÁGÁM!
0. km

3. km
Felsírtál, s könnycsepp hullt a menyből a földre
a hónapok csendjét kis lényed megtörte.
Mamád, ki méhében néked otthont adott,
az élettől egy csodaszép kislányt kapott.
Mint legdrágább kincsét magához ölelt, elfáradt
de ily szép terhet még nem viselt.
Testével érezte, ahogy kis szíved megdobban,
s annyira szeretett, hogy nem lehet jobban.
Hálás tekintetét az égnek felemelte,
s legszebb gondolatát mind feléd terelte.
Arcod köré fonta két puha tenyerét.
Sötét volt csak a békés csend figyelt, s léted
minden kérdésre megfelelt.
Egyszerre lélegzett most anya és babája,
s érezte élte már nem volt hiába.

2013. május 25., szombat

Felelek :)

Hát elég hanyag voltam, hiszen jó pár napja már, hogy Dius feltett nekem egy kérdést, jobban mondva kettőt, köszönöm neki, hogy elgondolkodtat, hogy mozgatja a rozsdás agytekervényeim. Akkor a kérdések:

Az lettél e, ami akkor akartál lenni, amikor azt kérdezték, hogy mi leszel, ha nagy leszel? 

És változott e valami, mióta gyerekeid vannak, vagy még mindig ugyanaz akarsz lenni nagyként? 

Az az érdekes, hogy nem tudom mi akartam lenni, amikor kicsi voltam és arra sem emlékszem mit válaszoltam rá, amikor ezt megkérdezték tőlem. Egy dologban biztos vagyok akkor és azóta is, emberekkel szerettem volna foglalkozni. Azt gondoltam én ápolónő leszek. Szülői nyomásra, akiknek volt egy hipotézisük arról, hogy nem bírom a vér látványát, ma sem tudom honnan vették, postaforgalmi suliba vagy közgazdaságiba akartak küldeni. Ehhez hozzájárult a realista bátyám, aki vasútforgalmit végzett. Én meg vergődtem és nagyon akartam ápolónő lenni. Direkt elrontottam a felvételit, mert már 8.-ban is tudtam, hogy én nem az az ember vagyok, aki egy asztal mögött papírhalmokkal bíbelődve tölti el az életét. Bejutottam hát egy un. sima gimibe, ahol sokáig színész akartam lenni,nagyon jó kis csapat verődött össze,szerettem, de be kellett látnom, bennem nincs meg az a plusz, ami az egyik fiúban, ő ma az egyik ha nem a leghíresebb szinkronszínész :) A gimi végén a nagy szerelemben férjhez mentem, akkor anya akartam lenni, még pontosabban fiatal anyuka, akinek a barátnői a gyerekei. Ahogy az ábra mutatja és bizonyára ti is tudjátok nem jött össze. Milyen furcsa, akkori és mostanáig meglévő állásom véletlenül jött velem szembe, az intézet, ami akkor nyílt. Nagyon mélyen kezdtem, gyakorlatilag takarítottam. Tudtam, hogy ennél többre, sokkal  többre vagyok képes. Elmentem hát az ápolósuliba, ahol végig jeles eredménnyel és dicséretekkel végeztem. Fel voltam vértezve, hogy még több legyek, elvégeztem az egyetemet mentálhigiénikus lettem, mert akkor már tudtam, hogy szívember vagyok, a lelkeket kell ápolnom. Olyan tanárok vettek körül, akik akkor már körvonalazták bennem azt az embert, aki most vagyok. Érzékeny vagyok a rezgésekre, emellett a leglehetetlenebb helyzetekbe is bele tudom vinni a humort. A munkám során sok-sok haldoklóval találkoztam és önkéntelenül is oda ültem melléjük, olykor hallgatni, olykor beszélni. Egyre inkább érdekelt a Hospice szellemisége, így azt is megcsináltam, minden lehetséges módozatát. Aztán újra gondoltam egyet és jelentkeztem az ELTE-re, művelődésszervező szakra, miért pont oda? Mert azt gondoltam, kevés a lélek, ha nincs motiváció és nem tudtam mit kezdeni az idősekkel a foglalkoztatás terén. Minden percét élveztem, a kutatást, a művészetet, a filmet, egy számomra új világ volt. Aztán felkértek egy képzésre mentorként, kommunikációs tréningek, személyiségfejlesztés, egyéni esetkezelések. Ez csak egy időszak volt, de pontosan elég arra, hogy megmutassa nekem, ez az én világom, ezt szeretem csinálni és ebben vagyok jó. Ennél a pontnál mindig eszembe jut a Jhon Lennon idézet: "6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: ''boldog''. Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet". Ez az időszak hozta meg nekem Szonját, a képzés végére megszületett. Úgy tudtam fogadni őt, hogy biztos voltam benne, bármit, de tényleg bármit feladnék az anyaságért. Amikor mindezt duplán megkaptam, jó lett volna megállítani az időt. Boldog vagyok, hogy általuk válhattam anyává, hogy az akkor teljesnek hitt személyiségem, sokkal mélyebb bugyrokat mutatott meg. Ma elmondhatom, hogy bár nem tudom mi szerettem volna lenni, ha nagy leszek és lehet még most is kicsi vagyok, de azt  hiszem jó helyen vagyok, legalábbis saját magammal mindenképp. Nemsokára jön egy újabb változás, de fel vagyok vértezve és hiszem, hogy visszalépve a munka világába, ott is ismét megtalálom a helyem.
Megkérdeztem a lányokat, ők mik lesznek ha nagyok lesznek, Szonja szemész, Kira postás . :)
Hogy tovább folytatódjon a lánc, az én kérdésem:
Ha valami jövőbelátó gömböd lenne és belenéznél 20 év múlva, hogy látnád magad?
Muszáj visszapasszolnom, mert nagyon érdekel  Dius -nak, ezen kívül szívesen látnám a válaszát Mártinak , és Cuckának  fáradozásukat és gondolataikat előre is köszönöm.

2013. május 23., csütörtök

Négyesfogat

Apa hazaért és már vissza is. Körülbelül annyi időt töltött itthon, amennyit ennek a mondatnak a bepötyögése vett igénybe nálam. Iszonyatos hiányérzetem van, kb. olyan amikor találsz a fagyasztó mélyén egy jégkrémes dobozt és amikor felnyitod pörkölt van benne. Kezdjük azzal, hogy a mézesmadzag, amit elhúznak előttünk, hogy egy hét a szabi, ami így azért nem is hangzik rosszul, de lekonyul az ember füle rögtön ha eszébe jut, hogy ebből kettőt már el is vesz a haza és a visszaút. Maradt tehát 5 nap, amire azt gondolod 4-esben, uram bocsá' részben kettesben fog eltelni. Hát egy nagy francot. Az öt napból, kettőt itt volt a sógornőm, mert ezer éve nem látta az öccsét, 1 nap itt ültek a haverok, volt olyan pillanatom, hogy azt gondoltam most, most felordítok, hogy húzzon mindenki haza. Az természetes, hogy a lányok dongtak az apjuk körül, együtt vittük-hoztuk őket oviból, apa altatott, etetett, játszott velük, mesélt nekik, szóval teljes mértékben szabadságolva lettem, és volt időm kattogni azon rendesen, hogy rohannak a napok, ügy intéztünk, megcsinálta azt a ház körül, amit én nem tudok, permetezés stb. Közben meg észrevettem, hogy vészesen fogy az időnk, hogy alig jut egymásra, mert vagy én alszom el a fáradtságtól a vállán, vagy ő az enyémen. Ezen felül nehezített pályát jelentett még neki, hogy nehéz az átállás, 1.5 hónap alatt ő is felvesz egy ritmust és nekünk is megvannak a rituáléink nélküle. Bosszantó volt még az is, hogy a hazaút, sok-sok értékes órával többre sikeredett az autó megadta magát félúton. Mától meg újra kezdődött a hat hét várakozás, hogy ismét hazajöjjön. Kutya nehéz neki, mert nekem itt vannak a lányok nap, mint nap. de ő teljesen egyedül van, és bár van már mögötte pár év rutin ez ügyben sajnos, de most valahogy ezt nagyon nehezen viseli és nem volt rá idő, hogy átbeszéljük. Gyakorlatilag semmire nem volt idő, mert ez a pár nap, mintha nem is lett volna, mintha csak bekukucskált volna az ajtón és már húzta is be maga után. Kicsit ambivalensen úgy érzem most magam, mint a mesében, amikor kapott is a király ajándékot meg nem is. Persze, tudom, hogy majd ezen is átlendülök/átlendülünk, de most ebben a pillanatban nehéz. Erre az is rátett egy lapáttal, hogy most éppen intézem az orvosi papírjaim is a munkába álláshoz, innen is visszakanyarodhatok újra az időhöz, ami vészesen fogy. Sokszor megkérdezem magamtól, hogy ki lehet-e kerülni ebből az ördögi körből vagy visz tovább ez a taposómalom és egyszer csak bedarál...remélem, hogy nem így lesz, hogy tanultunk ebből a felemás pár napból és legközelebb másképp csináljuk, leginkább elmegyünk itthonról arra a pár napra...jobb ötletem egyenlőre nincs. Na meg persze a tény, hogy egy hepehupás úton egymás után nem jöhet két hupa...lesz időnk beszélni  és dübörgünk tovább...Van, hogy csak egy pillanatot kapsz. Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért... Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is. Ami örökké tart.

2013. május 22., szerda

Kreativ csibék

Matricás fejlesztőt játszottunk, amit félbe szakított egy kicsit a telefonom csörgése, Szonja átültette az egyik feladatot addig 3D-be :D

 
Aztán persze a húgát is fel kellett érzékszervezni :)
 

2013. május 20., hétfő

Pünkösdhétfői vigadalom

***

Kirán matrózruha van és a széles vállrészét fújja a feje fölé a szél:
"Nézd, szupejhős vagyok!"

***

Mesélem a Vukot, épp a kisrókák születésénél tartok, amikor Szoni átveszi a fonalat:
- "....és a akkor a kisrókák a fogukkal kirágták magukat az anyukájuk hasából és hipp-hopp megszülettek."
(Nesze neked, császármetszés)

***

- "Anya, mondanád andiul, hogy jó éjszakát?"
- Hogy?
- "Hát andiul."
- Angolul?
- "Úgy-úgy."

***

- "Anya tudom, hogy vége van az esti mesédnek, de énekelnél még egy altatót?"
- Melyiket?
- "A piros, sárga, kék, kézen fogva lép, lányos hangon és halkan."

***

- "Mesélsz a klipklopsz dinóról?"
- Kiről?
- "Hát a klipklopsz  dinóról, akinek a homloka közepén van egy szeme."
- Az küklopsz és óriás.
- "Aham, tényleg."

***

Nézegeti az esküvői képeket:
- "Anya itt miért vagy boldog?"
- Mert akkor mentem férjhez apához.
- "Őt választottad?"
- Igen.
- "Szerintem jó választás volt."

***

- "Miért könnyeztél Kira anyák napi műsorán?"
- Mert van amikor annyira örülünk, hogy örömünkben sírunk.
- "Akkor az én anyák napi műsoromon zokogni fogsz."
(és igaza lett)

***

"Anya ha most egyet már kialudtunk, akkor kettőt kell még aludni, amíg apa hazaér igaz? "

***

"Apa veszünk majd akváriumot, ide tesszük az asztalra, teszünk bele halat, de nem esszük meg, hanem etetjük."


***

Bye Alex Kedvesemét hallgatjuk, mire a zeneértő:
"A fülembe mászott a dallam."

***

Szonja felespohárba kapja a gyógyszert, mire megjelenik a húga:
"Nekem is pájinka kell!"

***

Felsorakoznak előttem:
- "Anya ehetünk csokit?"
- Nem, mert este van.
- "Te ehetsz csokit ha este van?"
- Neeeem.
- "Akkor miért jön csokiszag a szádból?"
(upsz)

***

- "Apppa nekem méjt szőjős a lábad?"
- Mert én férfi vagyok.
- "Neemm, Te nem féjfi vagy, Te fijú vagy."

18+   :o)
Zuhanyozom, Szonja betoppan:
 - "Anya neked miért nagy a cicid és nekem miért kicsi?"
- Majd ha olyan nagy leszel mint én neked is nagy lesz.
- "és nekem is ilyen kúp alakú?"
- .....
- "és tudom majd szopiztatni a kicsikéim?"
- Igen.
- " Ott fent miért szőrös egy kicsit a nyunyud?"
- Azért, mert én felnőtt nő vagyok.
- "Le szoktad vágni ha már a térdedig ér?"
-.....
- "Ha nekem is ilyen lesz, tudok majd pisilni?"
- .....

***

 
Házitündér, szó szerint :)
 

2013. május 17., péntek

Ovis anyáknapja, második felvonás, igazi tündérmese :)


Bizony bizony, megkaptam a második szeretethullámot, is ami annyira eltalált, annyira boldoggá tett, hogy nem is tudom, hogy azt a hatalmas eufóriát hogy tudjam ide lepötyögni. Talán mindezt mutatja az is, hogy hajnal 5 óra és én, akit egyébként reggelente ki kell verni az ágyból, most nem tudok aludni. Abból is látszik már, hogy Szoni mennyire nagylány, hogy képes volt velem konfrontálódni. Ugyanis indulás előtt szerettem volna összefogni a haját, és nem engedte, hiába jöttem az észérvekkel, hogy akkor majd a szemébe lóg és zavarni fogja, akkor sem. Aztán a bevonulásukkor megértettem, minden egyes gyereken fejpánt volt, felváltva, akin fehér volt a pánt azt piros szívecske díszítette, és fordítva és az óvónénik mondták nekik, hogy le kell engedni a hajukat, mert egyébként leesik róluk :) Persze Szonja annyira komolyan vette a titoktartást az anyáknapjáról, hogy ezt az információt sem osztotta meg velem. Édesek voltak és fegyelmezettek és annyira, annyira szívhez szólóak, hogy az 5. perc környékén járhattunk, amikor én már a szemem törölgettem. Akkor éppen a saját nagymamájukról készítette rajzaikat tűzték fel egy falra, zene kíséretében. Még most is azon pörög az agyam, hogy tudták megcsinálni ezt. Minden egyes lurkó csodálatos volt, támogatták őket és a gyerekek is egymást, komolyan mondom, hogy egy életre szóló élmény volt őket látni, azt a közösséget és azt a szeretetet, ami körbelengte az egész teremet. A csoport középsős része kicsit ki volt emelve, piros-sárga- kék kendőkkel és virágokkal a fejükön adták elő az általam is nagyon kedvelt Gryllus dalok egyikét, az én cseppem volt a napraforgó. Aztán megkértek minket, hogy üljünk a gyerekek székére, szembeálltak velünk ajándékokkal a kezükben, elmondtak egy verset, majd beleültek az ölünkbe és elénekelték az Anyácskát. Soha nem hallottam még ezt a dalt és a pillanat, a közeg, a lányom csillogó szemmel az ölemben, hogy szó szerint zokogtam. Igaz lelki tisztulás volt ez, nem tudom másképp mondani, annyira sem akartam ezt a pillanatot megszakítani, hogy zsebkendőt vegyek elő. Szonjával ez a pillanat olyan volt, mint a születése, hiába voltak rengetegen körülöttünk, ki tudtunk zárni mindent, ő énekelt, én pedig sírva ringattam a dal dallamára.. Azt hiszem ezeket a pillanatokat soha nem felejtem el, olyannyira mélyen belém égett, hogy most amikor újra és újra felidézem, most is sírok, ahogy sírtam akkor is, amikor az apjának elmeséltem. Hálás vagyok az Égnek, hogy ilyen közegben tölti a kicsi lány a hétköznapjait, a műsor és közös szimbiózisunk vége után körbenézve, láttam, hogy mindenki sírt, anyukák, nagymamák, vezető  óvónénik,meghívott óvónénik a többi csoportból,  mindenki aki csak ott volt....Bevallom őszintén fényképem sincs, egy az odafelé útról, egy pedig a végéről, ahol Szonja kicsit meglepetten törölgeti a boldogságkönnyeim....Remélem azért pár apuka meglep majd minket néhány fotóval...de ha nem az sem baj, ez az érzés itt belül mélyen beleült a lelkembe és tudom, hogy amíg élek ottmarad :)Ahogy ez  a dal is most már mindig....



2013. május 16., csütörtök

Ovis anyáknapja, első felvonás :)



A két legkisebb a csoportban, Bence szeme kicsit kisírva, de muszáj leírnom Kira kommentárját a kép láttán:
"Mi szejejmesek vagyunk, mejt én kijájjány vagyok!"

Az az igazság, hogy nekem már akkor elszorult a szívem, amikor kicsi Kirát először öltöztettem tegnap ovis ünneplőbe, hihetetlen volt, hiszen olyan érzések dúltak bennem, mintha egy filmet néztem volna, hiszen az én kicsikém még nem lehet ekkora, tegnap született. Képes voltam, húsz percen át kínlódni a pár száj hajával, hogy "tofi"-ban villoghasson a saját kérésére az ünnepen. Tudom, hogy elfogult vagyok, de csak puszilgattam és puszilgattam nem tudtam betelni vele. Habitusából kiindulva mindössze annyit kértem tőle, hogy ha lehet ne hagyja ott a műsort, a főpróbán közölte, hogy unja és ő inkább megy játszani. :) Bevallom amikor kivonultak, nálam bizony eltört a mécses, akkor meg még jobban, amikor a mellette álló 4-5 éveseket meghazudtolva énekelt, csinálta, vigyorgott, nagyon-nagyon büszke voltam rá. Aztán rá kellett jönnöm miért unja, én is untam, mert amolyan kötelező vizsgaprogramnak tűnt, ahol igazából oda sem figyelt az óvónéni és a daduskák rájuk. 3 percen át néztem, hogy kínlódik a csöpp gyerekem a cipzárral, ami lecsúszott és azzal ugye a szoknya is, úgyhogy én mentem oda hozzá és húztam fel. Több anyukának én szóltam, aki kínlódva feszengett a széken, mert a gyereke szó szerint üvöltött, hogy menjen érte, ültesse az ölébe. Őszintén csalódott voltam, mert nem láttam az odafigyelést, csak a mindenáron produktum hajszolást. Nem hiszem, hogy a kicsik kezébe feltétlen rózsát kellett adni tele tüskével, össze-vissza karistolták egymást. A daduska olykor, úgy dobálta ide-oda őket, hogy nem sok kellett volna ahhoz, hogy kitörjek magamból. Sajnos nem csak nekem tűnt fel mindez, este Szonja óvó nénije keresett, ő is végignézte a műsort és fel is tette a keresztkérdést, mit szólok? Amikor visszakérdeztem, hogy az óvónéni felettese szól-e belőle, csak annyit mondott, nem a barátnőd. Ő is mérhetetlenül csalódott volt, mert azt érezte amit én. 
Nem akarok én itt ám negatív bejegyzést gyártani, inkább megdöbbent vagyok....vagy Szonja szerető közegét látva szomorú...őszintén mondom, csöppet sem bánom, hogy az én minim jövőre is kiscsoportos lesz...én meg a szépre emlékezem...a csupamosoly tofis kistündéremre.

2013. május 13., hétfő

Milyen anya vagyok?


Egy ötéves szemével:
"Anya nagyon jó, anya nagyon okos, anya nagyon, nagyon , nagyon, nagyon örömös. Anya egy szuperanya, mert mindig mindenkivel jót tesz."
Ma ezzel a tömör és velős jellemzéssel kaptam meg Szonjától az anyák napi meghívót. Azt hiszem valami nagyobb táskát kell vinnem magammal, amibe belefér a százas papírzsepi, mert én már a meghívóbán szereplő versen majdnem elbőgtem magam. Abba már bele sem merek gondolni, hogy előző napra is van egy anyák napi meghívásom a Törpike csoportba Kiráékhoz. Tripla szeretetbomba lesz ez a hét, tele érzelemmel, mert a hét végére apa is hazaér. :) Anyának lenni olyan jó.....és leszek én még nagymama is :) Addig is: Időről-időre próbálj meg nagymamaként gondolkodni, ne úgy, mint egy anyuka. Hagyd, hogy a gyerekeid fagylaltot reggelizzenek. Vedd meg nekik azt a kis játékot, amiért a boltban sírnak. Öleld meg őket hosszan, melegen, mintha nem látnád őket mindennap.

2013. május 10., péntek

Kattant bige...



Voltatok már úgy, hogy reggelente úgy ébredtetek, hogy ez a tipikus szar nap lesz, zsigerileg érzi az ember, ilyenkor benyomja a szundit még egy kicsit, és arra gondol még nincs is reggel, pontosan 10 percig. Aztán meg arra gondol, hogy pontosan az a 10 perc hiányzik ahhoz, hogy ne kelljen kapkodni a késés miatt. Na pontosan így voltam én ma reggel. Ráadásul Kira nem akart felkelni, ilyen még nem fordult vele elő, valamint elfogyott a tej és tej nélkül egyszerűen elvből nem iszom kávét. Már a reggel a kicsi ordításával indult, ugyanis a drága jó nővére azt gondolta, hogy az a legjobb módszer a felébresztésére, ha leönti kakaóval (vágod, nekem meg nem volt tej a kv-ba). Szó mi szó, az ébresztés hatásos volt, 15 perc elég is volt arra, hogy lemossam (úgyahogy) a kakaót a hajáról és megnyugtassam. Természetesen ismét késve indultunk és a csajok minden füttyfürütty miatt megálltak az úton, a teljesség igénye nélkül követ or virágot szedtek, kutyát néztek, árokban mászkáltak, keritésen közlekedtek. Mivel alapból nem voltam virágos hangulatban és miért ne tükrözné vissza ezt a kölök, Kira az oviig ordított, pusztán azért, mert megfogtam a kezét és nem voltam hajlandó elengedni, hogy összevissza futkosson a nagyvilágba. Szó szerint vonszoltam magam után hegymenetben, mint a nénik a trendi bevásárló tolikocsijukat nyugdíjosztás után. Azt hiszem az oviban az volt az utolsó szavam, hogy elmormogtam nekik, hogy brutális amit csináltak és csatakra izzadtan elvonultam. Vasárnap eltört a szemüvegem szára, hétfőn bevittem az itteni optikába, egyrészt garis, ami nem mindegy, másrészt olyan vagyok nélküle, mint egy bányaló. Na most képzeljetek el egy ukrán csajt aki töri a magyart, amint nekem elmagyarázza, hogy azért tört el a szemüvegszár, mert két kézzel kell levenni a szemüveget és nem eggyel. Szóval az a garancia nem is garancia és különben sincs ilyen szemüvegalkatrészük, (fél éves a kukker amúgy, szóval nem mondanám békebeli darabnak, amihez ne lenne alkatrész) csak mindkét szárát  tudják cserélni. Aranyárban. Még ez sem érdekelt annyira, ott szakadt el a cérna, amikor elém rakta a szemüveget, hogy nézzem meg, ki van domborodva.  5 nap alatt nem volt ideje felküldeni javítani...meg különben is ez egy német modell, lehet oda kell kiküldeni a gyárnak. Amúgy meg, hogyhogy nincs pórszemüvegem, ez gyakorlatilag halálos bűn. Azt hiszem ez volt az a pont, amikor leszállt rám a lila köd és kértem, panaszkönyvet, bevizsgálást ésatöbbi. Egy dolgot nem kértem, elnézést olyan pipa voltam...Nyájasan közölte, hogy ez lesz még 1-2 hónap (burkolt mi a picsának kekeckedsz), cseppet sem burkoltan közöltem az egyszavas válaszom: leszarom. Majd kivonultam és kerestem egy másik optikust, keddre kész a szemüvegem és cirka 1.5 hét után látni fogok, nem fog kiesni a szemem és szétesni a fejem. Amire duplán dühös voltam, hogy ezzel gyakorlatilag elment a fél napom. A lányoknak meg ugye péntek lévén megígértem, hogy ebéd után megyek értük. A törpikék dadusa azzal fogadott, hogy menjek már be, már mondtam is a kérdést, mit csinált már megint Kira? A kiskisasszony szétszaggatta a harisnyáját, úgy a 15.-et 2 hónap alatt, ezért zoknit adtak rá, őt meg megcsapta a szabadság és a nudizmus szele, ezért folyamatosan levette a bugyiját, amit a fiúk hurcolásztak utána, ezen kívül uszodát csinált a mosdóban, majd felmászott a függönyön (?). Igazából nevetni lett volna kedvem, ahogy magamban vizualizáltam a képsort, de tök zavartan letoltam és elindultunk haza, mondjuk azt fél úton vettem észre, hogy a hajában úgy fél lityi eperlekvár képezi a zselét. Hazafelé megint jött a műsor, ezt megelőzve játszóra mentünk, majd parkba, ettünk-ittunk. Megmondom őszintén én leginkább haza mentem volna, enni, zuhanyozni, kifejteni magam a rám izzadt farmerből, levenni a szorító melltartót, pisilni egy egészségeset. Délután Szonja műsorozott, egyrészt miért nem lehet ő gumicsizmában 27 fokban, miért nem mászhat fel a tetőre, miért kell kidobnia szakadt esernyőjét, amiből nem mellesleg kiálltak a drótok. Az esernyőért konkrétan anyámnak esett, mert ő dobta bele a kukába, ennél a résznél kapott egy sallert,  (ide lőjetek gyámügy)amit annyira zokon vett, hogy 40!!! percig vinnyogva vonyított. Olyan este 6 körül jutottam el arra a szintre, hogy akár 2kg mákra is elcseréltem volna őket, pedig ha valaki én aztán tényleg utálom a mákot. Ők meg arra a pontra jutottak el, hogy kértek egy másik anyukát. Ennek örömére bevágtam őket fürdeni, és 7-kor már pizsit osztottam letojva, hogy kint még hét ágra süt a nap. Elmondtam egy imát, az internetért és Peppa malacért, mert végre csend volt és eszegetve bámulták a rózsaszín röfögőket. Miután elaludtak leroskadtam és naná, hogy rám telepedett a szaranya érzés. Imádom őket, de néha telítődök és ki kell ereszteni a fülemen a gőzt, mert ha nem akkor a torkomon jön ki, legyen elég annyi, hogy a ma délutáni szófogadó magatartásuk és mindenre figyelésük okán berekedtem. Nem tudom, hogy front van, újhold, vagy negatív áramlások, de nagyon remélem, hogy akármi is az, elhúz a bélbe reggelre. Egy jó hír a végére, apjuk meglepett minket egy szatyor csokival, a jövő hét végi érkezése előtt, úgyhogy Bridget Jones útjára lépek....remélem segít.

2013. május 5., vasárnap

Humorbonbon anyuknak, nagyiknak, leendő anyuknak :)



***

- "Anya te látod az agyad?"
- Nem kicsim, én néha eldobom az agyam.
- "Én látom, ha becsukom az szemem, az befordul és látom az agyam, egy nagy rózsaszín kerék és az van ráírva, hogy jó éjt kistündér."
- ....

***

"Ha felnőtt leszek, akkor a foglalkozásom nyugdíjas lesz, mint mamának."

***

"Amikor majd cowboy leszek, olyan gazdag leszek, hogy traktorral fogom hordani a pénzt."

***

Orvososdi:
"Kira aludjál, mert gyereked fog születni és kivágjuk a hasad.....lélegezzél....lélegezzél...."

***

Bejött a macsek, nyávog, mert éhes, erre Kira:
"Ne félj tita, itt vagyok, gyeje gyeje öjembe....pfff nem akaj."

***
Szintén Kira, amikor lelazul:
"Csá mama, mi újság? Semmi, akkor puszi pááá."

***

Babázunk:
- "Anya beteg a babám."
- Nézd meg a torkát.
- "Hűűű nagyon piros, nem is piros, már zöldül."

***

"Nekem most el kell mennem, de vigyázz a kiskutyámra, ez a malomja, ebbe kell malmozni." (malom=alom)

***

- Kira készültök már az anyák napjára?
- "Aham,+
- És mit fogtok csinálni?
- "Fagyit."
- ???

***

Szonja énekli az aktuális kedvenc számát, ami eredetileg így szól: ez ma még fáj, a pokol vár. A Szonja féle verzió:
- "Ez ma még fáj, a pofon fáj."

***

"A rettenetes paripa, az a rossz ló."

***

Apával telefonálnak:
- Mit vigyek neked kicsim?
- "Héliumot."
- Miiitt????
- "Héliumot, mert már félig leeresztett a Dórás lufim."

***

Éppen az uborkasalátát csinálom az ebédhez, amikor Szonja megjelenik?
- " Egy uborkafarkat kérhetnék?"

***

- "Vigyázol majd Kristófra és Lizára?"
- Ők kik?
- "Majd a kicsikéim lesznek, amikor Te nagymama leszel."
- OMG! :)

***
 


2013. május 4., szombat

Anyák napja...

Anya csak Nő lehet. Ez az ő kiváltsága. Az ő hivatása. A legszebb és legnehezebb.... A legnehezebb, hiszen olyan hivatás, amely sosem ad szabadságot, soha nem enged pihenőt, állandó figyelmet, szeretetet, odaadást kér, vár, követel. Ám mégis szép. Mert csak ő ismeri a titkot. Az anyai szív titkát. Hogy miként válik egy új élet önálló emberré....mert azokat a kötelékeket amik összekötnek minket néha lehetetlen megmagyarázni.
Összekapcsolnak minket még azután is, hogy úgy tűnnek ezek a kötelékek megtörtek.
Néhány kötelék ellenáll a távolságnak, időnek és logikának.
Mert néhány kötelék egyszerűen elrendeltetett. Azt gondolom, hogy a generációkon átívelő anyaságnak nagyon nagy súlya van. A két törpém teljes lázban készül az ovis anyák napjára, a kicsi (azt hiszem ő még 30 évesen is "a kicsi" lesz, imdánivaló ahogy előadja "Anyukám, anyukám tajájd ki, hogy azs én nagy kincsem ugyan ki, ki más is jehetne ha nem Te, üjtess hát gyojsan az öjedbe."A nagy pedig titokzatos egy-egy elejtett félmondatból vannak sejtéseim, mi is vár majd rám. Kérte a nagyiját, hogy jöjjön el, ami azért nagy dolog, mert anyukám cirka szeptembertől nem lépett ki a kapunkon, most megteszi (remélem). Ma meghallgathattam és septiben fel is vettem a verset, amit a kisunokája neki szaval majd, mert ez ugye nem titok, mert nem nekem szól. Aztán én is elmondtam Szonjának azt a verset, amit cirka 30-33 évvel ezelőtt én mondtam az imádott nagymamámnak, ma is emlékszem minden betűjére és mindig fáj, hogy már csak a sírhalmára és nem a kezébe adhatom az anyák napi virágomat. A saját anyukámon meg azt veszem észre, hogy most nőtt fel az anyasághoz, a nagymamaszerepben, jó látni, ahogy formálja, építi ez a két kis prücsök. Hiszem, hogy célja volt vele, a Jó Istennek vagy a sorsnak, hogy annyi hányattatás után, főleg az én lelkemben dúltak nagy háborúk, itt van velünk. Nem tudom én milyen anya vagyok, próbálom magamhoz mérten jól csinálni, de nem vagyok tökéletes, sokkal inkább érzelem központú, azt gondolom, hogy egy gyereknek szeretve kell lenni, a többi jön magától...

BOLDOG ANYÁK NAPJÁT!!!! :o)


A mamával hintázó Kira nyelvújítása


Egyszerűen imádom ahogy beszél és ahogy produkálja magát, az ízes (nem) kiejtését, ahogy cérnahangon kiabál meg tudnám zabálni, de tényleg :) Felhívnám az utolsó sorra a figyelmet. "Ugorj a sárba, putty!" :)

2013. május 2., csütörtök

Én énkeresőben

"Boldogan mentem a ködben, és ezt gondoltam: végre! Végre egyszer lehet cél és irány nélkül haladni néhány lépést e civilizált életben is, mely máskülönben amúgy is aggasztóan célirányos. Végre néhány perc, egy nagyváros életében, mikor ismeretlen erő felold mindent, ami anyagszerű, s a város átadja magát e különös játéknak, mely kissé félelmes és veszélyes is. Túl szabályosan élünk.
Az embereket meg kell tanítani arra, hogy merjék szeretni és vállalni a veszélyt és a rendkívülit.
Néhány veszélyes lépés a ködben különb életérzést ad, mint ezer és ezer biztos, céltudatos lépés a napvilágban. Ilyen pillanatokban, mikor senkivel nem lehet találkozni az utcán, mert az emberek elvesztették a ködsapka alatt személyiségük ismertetőjeleit, végre találkozunk önmagunkkal." (Márai)
Azt hiszem, most én is ebben a ködben járok éppen, valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan ok folytán keresem magam. Nem tudom elfogadni azt ami vagyok, itt most persze nem a külsőségekre gondolok, hanem ami bennem van, amitől igazán én vagyok én. Valami ködös változás zajlik bennem, amiben azt érzem, én nem én vagyok, de legalábbis nem én irányítom magam. Talán fáradt vagyok, talán nyomaszt az egyedüllét, az afféle társas magány. Vagy csak nem akarom  és mondvacsinált indokokat találok ki, közben meg elvesztettem egy barátot. Úgy vesztettem el, hogy gyakorlatilag napi szinten találkozunk és volt egy beszélgetésünk, azóta azt gondolom, hogy sok minden változott, leginkább én. Sündisznó lettem, mert nagyon erősnek akarok tűnni, közben meg fáj, de nagyobb bennem (még) az ellenállás, a dac, mint, hogy odalépjek és azt mondom beszéljük meg, inkább odaszúrok, nem ezt érdemli, ahogy én sem. E gondolatmenet kapcsán jutott eszembe, hogy változom, énkeresésben vagyok, és egyenlőre nem találom magam. Jó lenne valami groteszk skizofrénként leülni magammal és kipakolni az asztalra pro és kontra ami bennem van, aztán lerázni magamról, mint vizet a kutya, és tabula rasaként menni tovább. Sokan keménynek hisznek, pedig ez nem így van, annyit kattogok mostanában, hogy éjszakánként rémálmaim vannak és zihálva, leizzadva ébredek. Minden döntés súlya az enyém és ez annyira nehéz, mert tulajdonképpen csak magamra számíthatok, persze mindig megvan a válasz, csak közben egyre fogynak az energiáim és nem találom magamban, azt ami igazán én vagyok. Fáj a hátam fizikálisan, mert cipelem magammal a problémákat, gyakran másokét is. Ember vagyok, háziasszony, anya, pénzügyminiszter, családfő, az vagyok aki mindent megtervez, akit őrölnek fel a hétköznapok, ...mégis azt hiszem most leginkább nő szeretnék lenni...akit kicsit babusgatnak...ezt az énem keresem éppen, mert valahol bennem van, de nagyon elvesztettem, szeretethiányom van azt hiszem. Tudom most ezt kicsit zagyván raktam ide össze, de közelebb kerültem vele...önmagamhoz mindenképp.
Mások szemével milyen vagyok? Íme, egy őszinte gyerekrajz, masnival a hajamban(ez a gyermeki képzelet), valóban csíkos felsőben és csíkos zokniban ülök a zöld  kanapén, modellt ülve, a 3 perces rajzhoz by Szonja, szerinte mosolygok, ha ő ilyennek lát, akkor még sincs akkora gáz :)



2013. május 1., szerda

Ovis fotózás...

Az az igazság, hogy nem voltak vérmes reményeim a fotózással kapcsolatban. Mivel a múlt évben volt szerencsém ott lenni, az eredmény a vártnak megfelelő. Szerencsére most legalább nem hozott magával jelmezeket a bácsi. Képzelj el egy fotós fickót, aki közli, hogy akkor most kiscserkész egyik kezed így, másik kezed úgy, szemed úgy, nyakad emígy, lábad amúgy, derekad meg emigyen, mikor ehhez a ponthoz ér csemetéd a konkrétan a füle már kettéáll, és esze ágában nincs felvenni a kötelező mosolyt. A csoportképek gyakorlatilag vállalhatatlanok, mivel elég sok sötét bőrű gyerkőc jár az oviba, szerintem világosítani kellett a képet, így Szonja gyakorlatilag felismerhetetlen, mint egy kihipózott elmosódott és roppant mérges paca,  Kira pedig éppen repülőrajtban van (naná) és csíkszemmel betyárosan vigyorog, bőrileg ő is simán szerepelhetne az Alkonyat vámpírhadtestébe. Aztán megláttam a képeket és nagyon röhögtem, mert óvónéni mentette volna a menthetőt, hogy be voltak feszülve a csajok és Kirának konkrétan térden állva könyörgött a fotós, hogy mindössze 2 mp-re álljon meg. Tudom, hogy szegény fószer még ezeknek a képeknek az elkészültéért is vért izzadt, de ezek annyira nem az én lányaim. Szonját nem láttam még ilyen morcinak, ez a "haggyá, már lógva" fe, Kirát meg ennyire megszeppentnek, mint ezeken a képeken. Emlékszem én felnőve mekkorákat röhögtem a régi fotókon, a konkrét kedvencem az sztk-s keretes szemüveg, egyik lencse barna sebtapasszal leragasztva, két vörös copf, saját magam vágta frufru, nameg a bilikék köpeny, ehhez a morci fej és a felirat Lilike második osztályos. Mindeközben "totál természetesen" könyöklöm a Maci olvas örökbecsűn, a háttér pedig a csodálatosan irt abc. Na ezek a képek azért egy fokkal jobbak az enyémeknél, még ha első ránézésre azt hittem a szólófotóra csak ketté lett vágva a tesókép, de mégsem :)