Hozd ki a maximumot...

Mit is várhatna december tájékán az ember csemetéje jobban, mint, hogy végre essen a hó, számukra ez az a csoda, amire minden felnőtt visszaemlékszik pontosan akkor, amikor először esik a hó. Szombat este sikongatva látták, hogy hull a hó. Azonnal felöltöztek egyedül és rekordidő alatt (nem is értem ez reggelente miért nem megy ilyen intenzitással és ekkora tempóban.) Álltak és olyan tiszta szemekkel, amire csak egy gyerek képes csodálták és csodálták perceken át. Aztán amikor hosszas unszolás után hajlandóak voltak bejönni, egész este azt tervezgették, hogy Szonja hóembert épít reggel, Kira pedig szánkózni fog. Próbáltam óvatosan felvezetni, hogy sajnos nagyon kevés hó fog reggelig esni, ennek is nagyon-nagy része el fog olvadni, mert meleg van kint, ne nagyon számítsanak reggel másra, mint sárra és latyakra. Rögtön mondtam a vigasz ágat is, hogy de egészen biztosan lesz még hideg és nagy hó, lehet majd hóembert építeni és szánkózni is. Közölték, hogy márpedig ők reggel hóembert építenek és szánkóznak, nem igazáén foglalkoztak azzal, hogy azt mondtam ez sajnos lehetetlen. Vasárnap reggel, én éppen a másik oldalamra fordultam amikor ők lelkesen keltek, öltöztek és hozzáláttak a nagy tervhez. Én pedig kimentem utánuk egy jó erős kávé után és megint beigazolódott a gyermeki igazság, miszerint a lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.

Becsöngettek...én meg kisípolnék

Bár valóban voltak fülproblémáim az utóbbi hetekben, azért azt nem mondanám, hogy az elmúlt 21 napban a fülemen kívül más nem csengett, de lassan már megszokottá válik ez nálam. Igaz most van mentségem a szabadidőm nagy részét papír és ruhaboltban töltögettem, no de ne szaladjunk ennyire előre. Elnézést a frivolitásomért, meg a fricska posztért, de most  éppen ez akar utat törni a bensőmből. Becsöngettek és volt évnyitó is. Szerintem teljesen fölöslegesen, mert ha segíteni nem tudunk, legalább ne ártsunk, örök elvének alapján, az egyáltalán iskola közelébe sem vágyó gyereket, elsőként csapja mellbe a mondat, miszerint 182 tanítási nap lesz az idén. Hát bakker, de most tényleg, kb olyan  volt a kölkök feje, mint centit vágó bakákkal közölni, hogy bocsi, de ráhúzunk még a sorkatonasága 182 napot, vagy nincs is Mikulás, meg a nyúl se tojik, csak bogyókat ésatöbbi. Az elsősök kánonpityergését erőteljesen fokozta a másodikosok "úgy vártuk az iskolát" című siratófali verse. Gondoljunk bele, egész augusztusban protkós nénik csipkodják a gyerek arcát, hogy és "Döncike várod már az iskolát". Igen egy szabad nyár után biztosan van olyan gyerek (lázas, napszúrásos, félrebeszélő) aki várja. Eleve groteszk szerintem, hogy szeptemberben évet nyitunk, de mindegy. A közel 1 órás hacacáréból szerencsére nem sokat hallottam, mert leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy a 40 fokban a napon elájult gyerekek lábát magasba tartsam és vízzel fellocsoljam őket. Szépek, szépek a hagyományok, de bőven elég lett volna egy sziasztok gyerekek is. Gyönyörű a néptáncos csoport, de 36 réteg szoknyában leginkább a levegő kapkodására és nem a csárdás lépéseire kellett koncentrálniuk. Aztán beindult a verkli, szeptember 2.-án önelégült mosollyal a képemen hátradőltem, hogy én biztosan mindent megvettem, újat nem tudnak mondani. Tudtak....úgy két hétig minden nap. A papírboltban már jobban eligazodtam, mint a saját konyhámban, a teljesség igénye nélkül csak néhány ínyencség, ami szőke fejemből nem pattant ki a készülődés során.: 3.-os vonalazású füzet (a gyerekem 2.-os), nylonnal borított papírszalvéta (mi a picha?), 100db  műanyag pálcika (40 van egy csomagban, annyi volt itthon). Azért azt a képet vizualizáljátok, amikor este 10-kor útszéli örömlányt megszégyenítve monologizálom a káromkodásokat miközben10-vel válogatom, szín szerint a pálcikákat, és egy rohadt befőttes gumit nem találok az egész házban. Mellem döngetem és hálát adok a sorsnak, hogy lányaim vannak, ezen oknál fogva szilikon hajgumim, meglett a 10 bekötözött kicsi kupac. (azóta se vették elő a táskából) Nem tudom ki volt az a pöcs, aki kitalálta az öntapadós könyvborítót, mert egyrészt mindenre, mondom mindenre ragad, csak oda nem ahová kell, ami még ennél is jobban felhúzott, hogy nincs az a könyv, amire méret, így lehet vagdosni. Az ollótól, egészen a sebészszikéig jutottam. Szóval a kitaláló pöcs, egy rafkós pöcs, mert elvileg elég 1 csomag a könyvekre, nálunk 4x1 volt elég....nekem meg menet közben kb. 100x volt elééééég. A gyerek táskája cirka 18 kg, pont annyi, mint a húga, kipróbáltuk Kira felborul vele és krumplibogárként kapálózik. Amikor szülőin megkérdeztem, hogy a 6!!! db irodalom könyvből melyik a második félévi, (elsőben így volt), szemrebbenés nélkül közölték, hogy mindet használják. Szóval tudjátok, elhiszem én, hogy amit megtanulsz csak a tiéd, meg tanulás a tudás atyja, és egyéb ilyen bölcsességek, de nagyon nem tetszik, hogy egy 7 éves gyereket ennyire leterhelnek, mint fizikálisan, mint pszichésen. Amikor megnéztem az órarendjét, majdnem dobtam egy hidat, pedig sosem tudtam, mert nekem kb gimiben volt ilyen. Őszintén? 5-6 óra naponta és utána minden! délután valami, olyanok, mint drámajáték, atlétika, dzsúdó, néptánc, angol, okostudor, mittudoménmi, redukálni fogom... nagyon. Asszem a cinkosa lettem, ma este már annyira fáradt volt, hogy én színeztem ki helyette a feladatot...  ha holnap nem kapok rá egy csillagot azt hiszem beverem a hisztit :)

Okoskodom...

Minden szülő őszinteséget vár a gyerekétől, de saját maga ritkábban él ezzel a luxussal...

Gyakran mondjuk a gyereknek, hogy „ami piros, az tilos”. Majd rángatjuk át a piroson az óvodába, mondván késésben vagyunk. Mindig igazmondásra buzdítjuk, de amikor esetleg felveszi a telefonunkat, azt suttogjuk neki, „Mondd, hogy nem vagyok itthon!”

Olyanról nem is beszélek, hogy esetleg eldöntött dolog a válás és a szétköltözés, de a gyerek hónapok óta azt hiszi, hogy apa éjszakánként az irodában dolgozik, mert sok a munka. Vagy mostanában azért nem látogatjuk a nagyit, mert hosszabb utazásra ment, miközben meghalt. Szavakkal egészen sokáig át tudod verni őket, de az érzéseiket nem tudod becsapni.

Nem arról beszélek, hogy romboljuk össze a gyerek hitét a Télapóban vagy a Jézuskában. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy van e jogom őszintének lenni a gyerekkel kényes témákban, mikor ezzel rossz érzést okozok neki. 

Szerintem nincs jogom hozzá. Ugyanis ez a kutya kötelességem. Természetesen a józan ész mindenek felett áll, de az „Őszintén az Ő szintjén” alapelv és az egyenesség mindig célra vezető.

Ne a pénz és a hatalom szeretetéről, hanem a szeretet és az őszinteség hatalmáról beszélj neki. És ne csak beszélj róla, mutass is példát, mert ha egyszer majd azt kérdezi tőled, hogy „Miért nem voltál velem őszinte?”, az lesz életed egyik legrosszabb napja.

Ha mégis hibáztál, ülj le ültesd magad el és mond azt, ezt elszúrtam, hibáztam és kérj bocsánatot, ne úgy beszélj vele, mint egy mini felnőttel, hanem , mint egy emberrel, olyan emberrel, aki sokkal többet tud mindenről, mint Te, mert Őt még nem rontották el a társadalom torzulatai, neki még a fekete fekete, a fehér pedig fehér. Ne szégyelled a könnyeid sem előtte, hisz egy felnőtt nem rendíthetetlen óriás, esendő éppen annyira, mint gyermeke.

Érezni fogod, ahogy egyre közelebb kerül hozzád, apró pici jelekből.gesztusokból,egy pillantásból, az öleléséből.

Aztán azt veszed észre, hogy a kicsi minden szembe jövő felnőtthöz odaszalad és feltétlen bizalommal, mosolyogva átöleli.Látod abban az idegenben, sőt olykor el is mondja mennyire jól esik ez neki. 

Később amikor a nagyobbikod tér haza az első kirándulásról már meg sem lepődsz, hogy az összes zsebpénzét ajádékokra  költi, senkiről nem megfeledkezve.Hangsúlyozza, hogy olyan meglepetzést hozott neked, amitől nagyon boldog leszel. :) 

Apró pici megerősítések abban, hogy sok-sok botlásod ellenére jól csinálod. Szép hétvégét Nektek!

Új pasi a háznál...

Az a helyzet, hogy beköltözött egy új pasi kis lakunkba. Az az igazság , hogy ez egy olyan pasi, aki minden pénzt megér, folyamatos kényeztetésben van része, imádattal rebegtetjük rá pilláinkat. Nem, nem halmoz el minket virágcsokrokkal, sőt csokihegyeket sem kapunk, még csak nem is főz ránk. Bókokat sem suttog a fülünkbe, mégis imádjuk. Édesen hozzánk bújik, és még azt is elalélva nézzük, ahogy napjába többször elnyúlik a kanapén és édesen szuszog. Szóval urasága, nem más, mint Marcipán, alias Marci a Garami hölgyek bálványa, a nagybetűs kis PASI.

Félév-élet

Oké-oké nem gondolom, hogy június esős időnk van, de ez a félév mégis jelentős, elsőszülöttöm megkapta az első értékelését. Természetesen nagyon büszkék vagyunk rá, ennek ellenére nem hiszem, hogy attól lesz belőle boldog ember, hogy mondjuk 100%-on teljesít. Okos, ügyes, de ha éppen nem ez lenne azt sem bánnám. Azt tartom fontosnak, hogy szeresse amit csinál, hogy élvezze ezt az újfajta létet és közösséget, amit számára az iskola jelent. Nehezen indult és bár én anyjaként tudom mennyire introvertált, lassan a tanárnénik-.bácsik is rájönnek, Nem lepett hát meg, hogy példás magatartása mellé odabiggyesztették, hogy társaival kissé távolságtartó. Az sem, hogy félénk sutyorgását  beszédzavarnak nézték, és nem dagad benne a versenyszellem sem. Ő nekem így kerek egész és tudom, hogy ez egy folyamatosan változó állapot. Egyre inkább azt látom ebben a hatéves tüneményben, hogy valahonnan régről és nagyon mélyről jövő bölcsesség csillog a szemében. Ő az aki azt mondja, hogy a legjobb dolog az életében a testvére, mert ő az egyetlen ember aki egész életében mellette lesz. Ő az akit mindig ölelget a barátnőm, mert szeretetenergiája van, jó ölelni, mert csordultig van szeretettel. Ő az akivel komoly felnőttes dolgokról beszélgethetek minden este a gyerekszoba félhomályában. Imádom az éppen lepkevírusos mosolyát (húga szerint hamarosan be fog bábozódni). a gurgulázó nevetését, a kis gödröcskét az arcán, a ráncokat az orrnyergén amikor fintorog. Csodaként élem meg, hogy bár nem adta könnyen az ég, de én lehetek az édesanyja. Őt látva hiszem, hogy sok kis ember, sok kis helyen tényleg megváltoztathatja a világ arcát. Eljátszottam a gondolattal, hogyan fogom látni őt 20 év múlva, jöttek is sorban a képek, hogy orvos lesz, tanár, festő, ügyvéd, de ez mind nem fontos, (per pillanat fagyi árus akar lenni, de a téli időszakra még nincs opció) legyen bármi, de ha ugyanezt a tiszta tekintetet látom, és hallom a kacagását, nekem az lesz a minden. Hiszem, hogy minden gyermek a maga sajátos küldetésével születik a világra, némelyik, hogy próbára tegye türelmünket, némelyik, hogy célt adjon életünknek, némelyik, hogy beragyogja napjainkat, némelyik, hogy gondoskodjon rólunk, mikor világra jönnek a gyermekek mindent megváltoztatnak. Szonja nekem elhozta a békét, a nyugalmat, az elcsendesülést, az odafordulást, minden apró pici lény szeretetét, az irgalomba és tisztaságba vetett hitet. Azt, hogy ebben a gyarló világban is eredendően jók vagyunk. Elhozta a küzdést, hogy tisztának, jónak lenni embert próbáló feladat, hogy elbotlunk, felállunk és újrakezdünk, Legfőképp a reményt hozta el, minden egyes reggel új reményét, amit én minden erőmmel igyekszem megköszönni neki.

Diósgyőr vár :)

Azt gondoltuk a csibuszokkal, hogy kihasználjuk az utolsó szép őszi napok egyikét és megnézzük a várat. Nemrég újították fel, azt hiszem én valamikor az általános iskolai osztálykirándulás során láthattam, szóval enyhén szólva is nem volt  friss az élmény. Az odaút meg szó szerint hervasztó. Cirka 20 perces késéssel jött a busz (miért nem hallgattam Szonira, hogy menjünk vonattal). Éppen csak felfértünk és leleményes Kira kivételével aki behuppant egy néni ölébe úgy utaztunk mint szardíniák a dobozban. Már amikor éppen gurultak a kerekek alattunk, ugyanis bár fel már nem fért senki, de a sofőrnek minden megállóban meg kellett állnia és ezt közölni, aminek sok utazni vágyó nem örült, lévén 2 óra múlva jött a következő járat és a vita elsimításáig mi álldigáltunk a megállóban. Az élmény azonban mindenért kárpótolt, gyönyörű lett, gyönyörű volt az idő is. Viccesek a kóbor lovagok, elvarázsoltak a hercegnők, a pompa. A lányok odavoltak a bástyáért, igen megmásztuk én alig mertem kinézni, a lányok persze gyönyörködtek a kilátásban. Finom volt a perec és a fagyi, érdekes a kovács és a pénzverde. Beiktattunk egy játszóterezést is. Este már az sem zavart a nagy fáradtságban, hogy ismét teli busszal kellett hazajönnünk, természetesen Kirának köszönhetően volt ülőhelyünk. :) Szóval titeket is vár a Diósgyőri Vár, ha arra jártok ki ne hagyjátok.

Esős hétvége boldogsághormonnal :)

Az az igazság, hogy engem már az sem keserít el, hogy napok óta váltott intenzitással esik. Nekem egyenlőre teljes nihil az, hogy  végre nem kell rohannom sehová. A hétköznapjaink úgy telnek, hogy gyakorlatilag azon se csodálkoznék ha valahol saját magammal futnék össze. A két csajom természetesen továbbra is hozza a mágnes két pólusát. Szonjának nem győzöm aláírni a sok csillagot, dicséretet, piros pontot, ügyes, okos, önálló nagylány. Két alkalommal már kiharcolta, hogy egyedül jöhessen haza suliból. (Naná, hogy tisztes távolból követtem, de nagyon ügyesen megoldott mindent és roppant körültekintő volt. Nem, nem vett észre.) Továbbra is szeret suliba járni, szereti a sportot, esténként pedig 8-kor eldől, mint egy krumpliszsák. Ma délelőtt már önként megcsinálta a háziját. Jó hatással van rám a megfontoltsága és a nyugalma.

Kismókus is hősiesen ballag minden hajnalhasadtával óvodába, továbbra is öntörvényű, vicces kis gézengúz. Volt egy 25 perces etap a héten, amikor nem cseréltem volna az óvodai személyzettel, ugyanis bebújt a teakonyha ajtaja mögé és 25 perc után ugrott ki vigyorogva a folyosóra, hogy "itt vagyok". Tegnap pedig alvásidőben döntött úgy, hogy ő nem álmos és ha nem álmos annak egyenes következménye az, hogy meg sem próbált elaludni. Összehajtogatta a paplant, párnát becsapta a hóna alá és őrjáratozott az alvó dedek körül. Felkészültem lelkileg a hétfői szülőire, csibészke ilyen, és bár néha egy pillanatra eladnám egy kosár rothadt almáért, de ezt szeretem benne. Azt hiszem ő az aki mindenből kihozza a legjobbat, aki mindennek és mindenkor tud örülni. Az esőt (is) imádja, táncol, énekel, pocsolyázik. Mondjuk azért kicsit morci voltam amikor tegnap ernyő kapucni le és beállt zuhanyozni a csatorna alá. Jó hatással vannak rám a fékezhetetlen energiái.

 

Én,  bár néha este ruhástól elalvó és karikás szemmel hajnalban kelő vagyok, de még is mérhetetlenül boldog. Kezdem azt érezni, hogy ott, úgy és azokkal vagyok akikkel leélhetem életem hátralévő jó pár évét. Nehezen indult be a verkli szeptemberben, de igyekszem kicsit lejjebb adni a maximalizmusból ami mindig is jellemzett. Már nem probléma ha nincs élére vasalva minden, ha nincs 2 naponta porszívózva. A fontos, hogy a lányom büszke rám, mert ő volt az egyetlen az osztályban, akinek mindent bevitt az anyukája vagy tökmaggal jut arra időnk, hogy oviba menet gesztenyét gyűjtsünk. Úgy érzem a munkában is megtaláltam a helyem, az egyensúlyt, szeretnek a kollégáim, együtt tudunk dolgozni és szépen folyik minden a maga rendjén. Azt érzem, hogy most jó, szeretek, szeretnek, biztonság és nyugalom van,  tervezek, élek...tartson örökké....

 

Nagy nap...

Az éjszaka olyan volt, mint a lelkem, hatalmas vihar dúlt odakint és bennem idebent. Torokszorongató érzés vegyítve büszkeséggel, hogy ez a szeptember elseje nekem sokkal, de sokkal fontosabb most mint bármelyik. Eszembe jutott az a sok-sok anyuka is akinek tegnap este hasonló gondolatok forogtak  a fejében. Reggel csendes esőre ébredtünk, én nagyon korán és ismét elméláztam azon, hogy ez az első reggel, hogy a nagylányomnak tízórait készítek a suliba. Aztán eljött az idő ébresztenem kellett őket, Kirát elsőként, nagyon nem szeretem őket költeni, olyan édesen alszanak. Felmentünk az oviba Kirussal, ő volt az első, megnyitotta az óvodai évet :). Elszorult a torkom nála is, még így középső csoportban is. Benne nem csalódtam, hozta a formáját, szeretett  Gyöngyi óvónénink délután a kérdésemre miszerint "Hogy viselkedett a Kisördög?" diplomatikus választ adott: "A te szavaiddal élve, ördögien". Szerencsére nem fejtette ki bővebben mi is volt a napi program a kishölgynek, de azért sokat sejtet az, hogy az egész nyáron nem alvó búgócsigám délután 1.5 órát aludt önként és dalolva. Hazaérve ünneplőbe öltöztettem a nagylányt és a szívünket, és elindultunk, én nagyon-nagyon izgultam, Szonja egyáltalán nem. Néztem ahogy sétál előttem és azon gondolkodtam merre vezet ugyan az a képzeletbeli út, amin most jelképesen elindult. 

A suliba érve már zsongott mindenki ovis barátnőjét választotta padtársául és nem felejtette el megjegyezni, hogy van ám sok helyes kisfiú is az osztályban. Az általam nem szeretett Demjén Rózsi De nehéz az iskolatáskájára vonultak be az iskola aulájába és fogadalmat tettek az iskola zászlaja előtt, majd a nyolcadikosok a nyakukba akasztották az  összetartozást jelképező iskolasálat. (Igen bőgtem...) Elbúcsúztunk, majd alig vártam, hogy érte mehessek. Egy szóban összefoglalta milyen az iskola: "Unalmas." Naná, ma főleg adminisztrációból állt a napjuk. Aztán elvágtatott megölelni a tanítónénit közölve Erika nénivel, hogy : "Holnap találkozunk." Mostanában az ujja köré teker a kitalált varázsmondatával, miszerint "Légyszi anyucika" ennek örömére talpig ünneplőben és iskolatáskával elmentünk az esőben fagyizni. Elfáradtak, én is, ma gyakorlatilag csak róttam a kilométereket: otthon-ovi-otthon-suli-bolt-otthon-suli-otthon-ovi-zöldséges-otthon-meló-otthon. Logisztikailag még nem vagyok a toppon és most érzem igazán, hogy nagyon-nagyon jó lenne már az a jogosítvány. Ha továbbra is ennyit gyaloglom tavaszra versenyszerűen űzhetem. Túl vagyunk az első napon...tele élményekkel...várakozással...jó lesz ez...

Elsős leszek
Akár hiszed, akár nem,
Nagyon jó az én kedvem.
Tudod minek örülök?
Iskolába kerülök.

Pillanatképek...

Volt pár belőle amióta nem pötyögtem ide.

Először is, édesanyám július 7.-én 72 éves lett, sikerült meglepnünk, még az sem rontotta el a szülinapot, hogy a 20km-re lakó bátyám mindössze egy képeslapot küldött neki, lassan 3 éve felé(nk) se néz, telefonon sem beszélünk, csak ha én hívom. Nem fogadtam el, inkább csendesen beletörődtem. Nem egyszerű anyával sosem volt az, de ahhoz képeset, hogy folyamatosan(értsd reggeltől-estig) azt hallgatom hol is fáj éppen és minek is él, egész jól elboldogul a lányokkal, amig dolgozom. 

 

Kirus mostanában minden vadócos  fiúság ellenére igazi nőci lett. Rendületlenül szerepjátékozik, naphosszat ő a várunk hercegnője és színpadunk balerinája. Pörög-forog, azt hiszem minden jel jól mutatja azt, hogy helye lesz szeptembertől azon a bizonyos edzésen. A képek homályosságán is látszik, hogy egyetlen fotókattintásnyi pillanatra sem áll meg. Mai kérdése: Ana, mikoj megyek bajejinaójája?:)

 

Szonja is kellőképpen felfokozott állapotban van, minden áron ő akar a főnök lenni mindenhol és ezért mindenkivel hajlandó konfrontálódni, pontosan azért, hogy egy perccel később már igazi felnőttként, hat évestől idegenül rendkívül felelősségteljesen viselkedjen. Igazi kos, akárcsak a csillagjegye. 

A női szakaszból persze én sem maradhatok ki, dolgozom. Próbálok mindent a saját szájízemre alakítani az elődöm után, aki más munkahelyre került. Jól esik, hogy ebben sokan a segítségemre vannak. Mindig is  csapatmunkás voltam. Azt hiszem egész jól fent maradtam a mély vízben. Aztán, hogy októberben a választásokkal, lesznek-e változások is, majd kiderül.

Gondolom nem kell mondanom, hogy kellőképpen fáradtan érek haza és leginkább a házimunka rovására megy a történet, hiszen a gyerekekkel szeretnék lenni, a mosatlan megvár, de az az idő amit velük tölthetek soha nem jön vissza, csak ha az adott pillanatot megélem.

 

Hát azt hiszem ennyi dióhéjban az elmúlt pár nap...

Jól vagyunk és pont... :o)

Három hét, azt hiszem ez azért nem mondható gyenge körnek, és mama egészségi állapotát tükrözi, hogy ő volt az egyedüli, akin nem győzött vállra fektetéssel. Holnap kezdek dolgozni és nem, így vasárnap délutáni kánikulában még nem gondolok rá, hogy nagy valószínűséggel fel tudom karcolni az égre, hogy egy elefánthegyni papír tornyosul az asztalomon. Holnap megmászom, na jó ez azért túl optimista hozzáállás, jövő héten. Időközben voltam újra vezetni, nem még nem kellett vinnem, semmilyen szedálásra alkalmas szert Mr. Tökéletes Nyugalomnak,  20km-t vezettem főúton, mindössze annyit jegyzett meg, hogy kalandos út volt, valamint, hogy ha továbbra is így váltom a sebességet akkor még pár km és berakhatjuk a sebességváltót a csomagtartóba. A rutin az egész jól megy és hazaérve közölte, hogy kiváló volt. Nem, nem kértem, hogy fejtse ki bővebben mit ért alatta. A héten átmentem nagycsaládosba is, rá kellett jönnöm, hogy négy gyerekkel könnyebb, mint kettővel. Főleg ha nagyobbak, mint az enyémek, kicsit azért elgondolkodtató volt, hogy a fiatalember cicámnak hívja az én nagyobbikom és így aludtak:

 Naszóval azért ilyenkor felmerül előttem az a kép úgy 10-12 év múlva, hogy egy hasonló kép láttán tuti nem a fényképezőgép után nyúlnék és mosolyognék, hogy jaj de cukik. Sokkal inkább verbálisan kiherélném azt a kis k...-t, aki az én tündérkirálylányomat ölelgeti. Tovább megyek, apjuk szerintem kiszidolozná a puskát és seggensörétezné. Tudom, hogy elpoénkodok én most még ezen, de komolyan nem vagyok arra felkészülve, hogy bárminemű hím siheder közelebb kerüljön a lányaimhoz mint a szülei. Azt hiszem ebben a témában még nem kicsit kell liberalizálni magam.

Közben meg tombol a nyár, szeretem, izzadtan, leégve, fagyival, hideg dinnyével, mindenhogy...de leginkább a két kis bogyó kacagását szeretem ebben az idei nyárban.

Életjel...

Úgy néz ki, hogy már (talán) megmaradok. Ahhoz képest, hogy két napja még halógödröt akartam magamnak ásni, mint Melman a zsiráf a Madagaszkárból ez már szerintem egyértelműen pozitív hozzáállásnak minősíthető a részemről. Mondjuk bevonzottam én ezt rendesen, mert sóhajtoztam, hogy itt a nyár meg minden, nekem meg dolgozni kell, hát kérd és megadatik, mondjuk legközelebb majd próbálom kicsit egyértelműbben megfogalmazni. A jobb szemem még erősen rimóci nyúlra hajaz, de már nem kell azon gondolkoznom, hogy kibírok-e még egy fél órát pisilés nélkül, mert nem birok felkelni. Az éves alvásadagom letudtam, a lázat és a betegséget is. (Legalábbis most ezt mantrázom). A csajok nagyon ügyesen átvészelték, a maradjunk a négy fal között játék már sokkal nehezebben megy. A bogyók már azt is egy kalandtúrának élték meg ha levánszorogtam velük az udvarra, a 100m-re lévő kisboltba átsétálás már maga volt egy maraton. A Balatoni pihenésünk a kényszerpihenő miatt augusztus elejére tolódott, de azt hiszem ha ez lesz a legnagyobb hozadéka a betegeskedésnek, hát bánja kánya.

Gyakorlatilag nem történt semmi ezen kívül, megkaptuk Szonja diákigazolványát, amin már az iskolája szerepel, azt hiszem, hogy most tudatosult bennem úgy istenigazából, hogy banyek ez a gyerek tényleg iskolába megy. Pánikszerűen elkezdtem az iskolatáskákat is nézegetni...

Kira meg így a foci vb idejére átigazolt, felhívott Szoni óvónénije, hogy mit szólnék, ha Kira szeptembertől őket boldogítaná, a Bóbita csoportban, mert a ballagókkal ők csak 11-en  maradtak, kellene nekik középsős, így a fél csigabiga csoport odamegy.  Nem kellett nagyon győzködni engem, meg apjukot sem, nagyon meg voltam velük elégedve. Kira meg titta öröm bódogszág mert a nővére ráhagyatékolta a Hello Kitty jelet. Frontint meg majd viszek szeptemberben a dolgozóknak :D

Karantén

Nem is tudom milyen csodában hittem, hogy Szonja nem fogja elkapni ezt a makacs vírust, amit Kira a virulenciagazda szedett össze valahol. Tegnap reggel éjszakai 39.1-es buli után a doktornéninél kezdtünk. Ő már azonnal megkapta az antibiotikumját, úgyhogy ma már "csak" 38 fok volt. Ehhez már csak nekem kellett kidőlni a sorból. Gondolom ugyanezt a a kis rohadékot vittem bele a szemembe. Bár kaptam szemcseppet, de őszintén megmondom ma reggel amikor megláttam a vérben forgó szemeim azon a fél centis csíkon át ami nem volt bedagadva elbőgtem magam. 2. hete éjszakázom a lázas csemetéimmel, halálosan fáradt vagyok, az ingerküszöbön a béka segge alatt van és piszkosul fáj...nomeg csak a Jó Istenben bízom, hogy...egyrészt nem viszem át a másik szememre, vagy ami mégrosszabb anyukámra. A munkáról, a kötelezettségeimről, a heti programokról már inkább nem is beszélek. Magam felrázásaként és a folyamatos nyafogásom ellensúlyozásaként jöjjön hát az aranyköpések rovat, hátha már lendülünk innen végre valamerre. 

Kira évzárós ajándékot ad az óvoda vezetőjének a csoportja nevében, a következő kísérőszöveggel:

"Bojdog csigabiga csopojtot!"

***

"Anya szerintem Kirának SZÉKREPEDÉSE van, mert nagyon nyom a wc-n."

***

"Befújtam apát nő szagú parfümmel."

***

Szonja elém tart egy nektarint:

- "Megmoshatom?"

Mire a húga:

- " Tuti nem eheted meg, mejt fosoj-hányol."

***

"Az a legveszélyesebb amikor valakinek agyrezgése van?"

***

Kira trónól a wc-n, nekem meg a kád szélén kell ülnöm vele szemben és hallgatni ahogy közben énekel.

- Kész vagy már, nem birok itt ülni!

- "Akkoj álljál."

***

Szerepjátékoznak, Szonja a tehén, Kira a tehénpásztzor, de Szonja nem arra megy, amerre Kira szeretné, mire rákiált a húga:

- " Nem ejje múúúú, ajja múúúú!"

***

- Szonja bújj már ki a takaró alól.

- "Még nem, még nem keltem ki a tojásból."

***

- "Abrakadabra Kira legyen macska."

- " Ugyan máj, ez csak ijjúzió."

***

"Én nem szejtnék felnőtt jenni."

***

- "Anyaaaa egy légy.!"

- Hol?

- "Ott száguldozik a fürdőszobában."

Kira egy virágtartó oszlopot cipel:

"Ezzel akajok ejősködni."

***

A lélek nyelve a betegség

Vannak dolgok, amiket nem úszhat meg büntetlenül az ember. Ilyen egy nevében csonka család. Mert akárhogy is szépítjük a dolgot, mi is azok vagyunk, ahogy a környezetünkben sokan. Mert bár él a klasszikus felállás, mint Mézgáéknál, hogy papa-mama-gyerekek-csodaszép szeretet ez még sem igaz. Jó esetben 1.5 havonta látjuk Bundit egy hétre, éppen annyira, hogy mire megszokjuk, hogy itthon van, összerázódunk már megy is vissza. Nem akarok én senkit hibáztatni, sem politizálni, sőt az irigyeimre se reagálnék, akik szerint milyen nagyon jó nekünk, hogy apa kint van, mert dől a lé. Ezt csak azok tudják, érzik, értik, akik benne vannak...nyakig. Most sokkal hosszabb idő jutott nekünk, sokkal rosszabb volt az elválás is, hogy újra felborult a rendszer, újra számolni kell, mikor jön megint.

A lányok látszólag jól viselik, ezt a rendetlenséget, ami körülöttünk van, nincs nagy sírás-rívás ha apa megy, nincsenek hisztik és nagyjelenetek. Van viszont betegség, minden esetben. A lélek ugye, ami nem tud másképpen a kicsiknél kifejeződni. A múltkori visszautazás délutánján már a fülészetre kellett mennem Szonjával, a mostaninál meg Kira produkált masszív tüneteket pár órával később, ma az első nap vasárnap óta, hogy nincs láza, de köhög és köhög és fejbeverős antibiotikumot kellett kapnia. Én meg itthon vagyok táppénzen velük, mert valahogy tudattalanul így érték el, hogy megmaradjon egy kicsit a szeretetközeg. A gond nem kicsi, főleg, hogy el sem mertem még nekik mondani, hogy elsejétől sokkal, de sokkal több munkám lesz, sokkal nagyobb felelősséggel, nem nem törtettem én ezért, kaptam kérés nélkül. Az én kérésem sokkal inkább egy 6 órás munkanap lett volna, de nem lett engedélyezve, mert szükség van rám. Tudom én, de szükség lenne itt is. 

A csajszik mihelyt meglátják a munkaruhám, már csüngnek is, hogy mikor jövök, leginkább Kira, anyaragacs az utóbbi időm, én meg próbálom neki mondani és magyarázni, hogy óvjam a kis lelkét. Közben meg magamban őrlődök, hogy de jó lenne itthon velük és csak ölelni őket. Mama is stresszel a nyártól, hogy lesz ha itthon marad a két uncsival egyedül, azért erre van már B tervem is, de egyenlőre még ott tartunk, hogy Kirának vonzóbb dolog velem ülni a fotelben, mint pancsolni a Balatonban a nagynénjével és a nővérével. Elég kusza még minden bennük-bennem, olyan ez mint egy kirakós, ahonnan még pár darab hiányzik, így nehezen áll össze a kép, de hiszem, hogy megoldjuk.

Apától kaptunk ám búcsúajándékot is, csak még nem tudtuk igazán kipróbálni, pedig nagyon sokat dolgozott rajta...gödör van...de mászunk.... :)

:o)

Gyönyörűnek lenni annyit jelent, hogy ragyogsz. Ha kell, ha nem, mindig, szívből, kifelé, ha bántanak, ha fáj, akkor is, mert meg tudod tenni. Hiszen sohasem felejted el azt, hogy ki vagy. Hogy mi van benned, hogy értékes vagy és mindenre képes. Nincs olyan, hogy bármi is összetörhetne úgy igazán öt percnél tovább. Mert bár minden nyomot hagy rajtad, azt már te döntöd el, hogy mennyire fog fájni életed hátralévő részében. És miért fájna, ha nem muszáj fájnia? Egyébként is vannak dolgok, amiken nem tudsz változtatni. Csak hagyd őket, egyszer úgyis minden a helyére kerül. Vagy lehet, hogy már rég a helyén van, csak túlságosan közelről figyeled.

Humorpraliné :o)

***

- "Anya egy kicsit nagyon ájmos vagyok."

- Feküdj le kicsim.

- "Feküdök, de akkoj is nagyon ájmos vagyok."

***

Kaptam egy parfümöt az apjuktól, persze próbafújást kaptak a csuklójukra, Kira letolta a bugyit, bepucsit és közli:

- "A seggemje is."

***

"Anya kicsit bibis az ujjam, jaktam já zsebtapaszt."

***

"Ejjössz a pizsama bujimra?"

***

"Anya segítenél öltözni, mert már este van és nagyon érzékeny vagyok."

***

- Szonja vedd le a lábad a falról.

- "Miért?"

- Mert ott marad a lábnyomod.

- "Dehogy, olyan tiszta, mint az arany."

***

Szonjának volt egy időszak az elmúlt időben, amikor reggelente úgy fejtették le rólam az oviba, sírt, sok idő telt el, amíg elárulta miért:

"Azért mert féltelek, hogy bajod esik és akkor ki jön értem délután?"

***

- Mit vacsiztok?

- "Lehet olyat ami has nélküli fájásoknak való?" (gyomorrontása volt és diétázott)

***

"Ezt rá kell dobni és gyorsan kell sietni."

***

"Anya nem vettéj észje, hogy bejöttem, mert nem kimentem, hanem ejje bajja."

***

Kira egy négyzetet épít maga köré párnákból, megjelenik a nővére:

- "Mi ez?"

- Barikád.

- "Ahham itt vannak a bijkák."

***

- Kira eszel velem hurkát?

- "Moszt nincs időm, éppen játszok!"

***

Történések...

mondhatnám nulla, semmi, zéró. Nem mondom, mert igenis van, csak a hétvégére lecsitultak a kedélyek, úgyhogy nyugis kis szombatunk van. Az elhelyezéséről semmi hír, mindenki hallgat, mint szar a fűben, többek között én is, mert azt gondolom, hogy nem nekem kellene rákérdezni, hogy akkor hétfő reggel ugyan melyik objektumba menjek be dolgozási szándékkal. Úgyhogy maradok a kisöregjeimnél és csinálom a dolgom. Az első két nap feszültségét már levezettem, ha valaki kérdezi, hogy na mi lesz akkor, én csak vigyorgok, hogy fogalmam sincs, egyébként is azt szokták mondani, hogy amíg nincs hír, az jó hír. Az oviban is zajlott az élet, első körben az én kisebbik jányom, hétfő reggel a csoportajtóban búcsúzáskor olyan magad szinten vágta ki a magas c-t, ahogy én még életemben nem láttam. Néztem is, hogy most akkor megszállta-e valami vagy miért is csinálja ezt a minimanccsal ajtóba kapaszkodós zokogós etapot, de sem én nem találtam, sem ő nem adott rá magyarázatot. Másnaptól már újra ő volt, vidám, csacsogó és eljutottunk odáig is, hogy amíg beszéltem az óvónénijével, bevonult az orvosi szobába és ügyintézett. Sőt már puszit sem kér, rohan, mert az óvónébi befonja a haját és ő "öjökje úgy akaj majadni". Sikerült mindent tisztázni, sokat változott komolyodott a kiscsibe szerinte.

Szoniéknál már kicsit érdekesebb volt a helyzet, ugyanis az iskolaérettségre keményen rádolgozó óvónéni, aki egyébként is bumeráng módon volt jelen a csoportban (jött-elment-visszajött) bejelentette, hogy hétfőtől ismét elmegy.(remélem most már végleg). Nem akarok ebből túl nagy morális kérdést csinálni, de megvan a véleményem, fél év van hátra ebből a nevelési évből, fullra kikészítette az egész csoportot, a kis nebulójelöltek úgy sírnak, mint a kiscsoport első két hetében. Talán jobban is járunk így, "véletlenül" a csoport egyik dadusa is felmondott másnap, áááá dehogy gondolom azt, hogy felmondós óvónéni viszi magával...dehogy. Új óvónénit egy másik oviból kapnak, áthelyezik, nem azon sem elmélkedem, hogy ez, hogy esik neki, szerdán közölték vele, hogy hétfőn itt kezd, másik dadust pedig egy másik csoportból kaptak, neki nagyon örülök, idős, olyan mint egy nagyon szerethető nagyi. A maradék óvónénit és dadust, akik nem mellesleg a barátnőim én kanalaztam össze a klotyóban, mert oda vonultak ki bőgni, hogy most mi lesz. Úgy néz ki sikerült összepakolnom őket, mert másnap már az egész ovit kivitték szánkózni, játszani, ami szerintem alap egy ilyen időszakban. 

 

Pénteken iskolanyitogató volt, az egyik művészeti tanár volt náluk, aki egyébként kisvárosunk híres szobrásza is,  nagyon megdicsérte Szonja rajztehetségét, és ötleteit, mert amikor megkérdezte tőle miért ezeket a színeket használja, Szonja hosszas magyarázatba kezdett, hogy a pillangók gyönyörű lények, éppen annyira, színesek, mint egy szivárvány, ezért használta fel a szivárvány színeit :) (Ellenben mindenben különbözünk húgával, aki ceruzát sem hajlandó venni a kezébe) Délben újra megjelent a telefonomon, hogy Gyöngyi óvónéni hív, megállt bennem az ütő, hogy megint baj van, mert az én okos nagylányom egész héten produkált, több társával együtt pszichoszomatikus tüneteket, has-fej or fogfájás, de azért hívott, hogy  hallgassam meg mennyire kacag és felszabadult Szonja, ilyennek már nagyon régen látta. (Jó lett volna látni is). Ma kiesett az ominózus fájós fog, valamint elmesélte Szonja, hogy túl van az iskolaérettségi vizsgálaton, játékosan, ahogy ez szerintem kell és szabad, labdadobálós kérdezz-felelekkel és nagyon meg lett dicsérve, mert ő tudta egyedül az egyenlőségjelet, szóval itt tartunk most. Jön a farsang, (Szonja bohóc akar lenni,bohócorral és vizet spriccelő virággal, egyenlőre jelmez sincs, csak kalap) meg lassan-lassan apa is.