9

Hát akkor néhány szóban ama bizonyos Szonja által utolsó egy számjegyűként aposztrofált születésnapról. Kilenc esztendő, nagylány már, jobban mondva kiskamasz. Annyira emlékszem a kis békára még, akit kiemeltek a hasamból, aki akkor csak pislogott, erőt gyűjtve az elkövetkező napokra amiket végigüvöltött. Ha becsukom a szemem minden egyes pillanatra visszaemlékszem, érzem az illatát, érzem bababőre selymességét. aztán ha kinyitom a szemem mit látok, egy nagy laklit, aki végigéri az ágyat, akinek  cseppet sem bébiméretű 36-os lába kandikál ki a takaró alól. Kiskamasz, nagyszájú, visszabeszélő, egyedüli időt igénylő, titkokat titkoló. Egykori sutyorgó félénksége ma már csak a ködben rémlik, Anyatükör. Éppolyan makacs mint én, éppoly maximalista, éppoly megmondóember. Nagy meccseink vannak, mert mindig és mindenkor övé kelljen legyen az utolsó szó, igazi kis amazon. Csodálom kreativitását, számomra érthetetlen logikáját, felnőtteket meghazudtoló rajzait. Határozott céljai vannak, óvónéni lesz, Gergő a férje egy fiú. egy lány és tutifix, hogy Gergőékhez költözik. (Hála az égnek csak pár utca :) Őt ismerve ezt véghez is fogja vinni.  Sokkal, de sokkal érettebb, mint egy kilenc éves, testben, agyban mindenképp. Az igazság bajnoka, a gyengék védelmezője. Hiperérzékeny, könnyen sírós, mindenen elérzékenyülős, hedonistán zabálós, életet élvezős. Ránézek és magamat látom, éppen ilyen voltam én is, igaz nem 9, hanem 13 évesen. Várta nagyon a bulit, amire árnyékot vetett, hogy benyalt egy vírust, kissé hasfájással küszködött, de lemondani nem lehetett. Jöttek is a skacok szépen sorban. én meg reménykedtem, hogy nem fog esni. Az utolsó óra zúzós volt beszorultunk a lakásba, még a karnisom sem maradt a helyén. 1-2 hálóvendégünk is akadt hirtelen ötlettől vezérelve. Szóval 9  az én nagy kincsem...az én nehezen leszületett kicsi babám,....a hitem...a reményem...az életem....a cél amiért küzdöttem annyi éven át....nincs rá szó mely összefoglalná mit jelent nekem a tudat, hogy létezik, minden este hálát adok érte a jó Istennek.

8

Azt hiszem minden egyes anya emlékszik élete minden egyes percében arra, amikor először meglátta gyermekét, misztikus csoda, ég a földdel egybeérő pillanat. Nyolc éve élhettem át először, akik régóta olvassák ezt a blogot, tudják mennyi-mennyi küzdelem és könny árán. A sok küzdelem és könny 1 mp alatt elfelejtődött, pontosan 2008.04.16.-án, 21.25 perckor. Azóta eltelt 8 esztendő, tegnap a kelleténél is többször bámultam a nagylányt. Vissza-visszatérve a 8 évvel ezelőttire, a várakozásra, a katartikus megszületésre. Mindenre emlékszem, az illatára, a nagy kék babaszemekre, ráncos kis ujjaira, ahogy körbefonták az enyémet, ez maga a csoda. Most 8 évesen látom benne magam, és nem csak külsőleg hasonlítunk teljesen egymásra, sokszor mondom neki, hogy mi nem csak anya-lánya vagyunk, hanem barátnők, véd és dacszövetségben. Igazi nagylány, kavargó érzelmekkel, tudásvággyal. Mindent szeretek benne, hiszen számomra tökéletes. Szeretem amikor kócos hajjal kipirultan alszik, nagyokat szuszogva, szeretem a medvetappancsait, amire alig kapunk cipőt :) Ahogy készülődik a focimeccsre, lelkesen kíséri Kirát, közben meg kiszemeltje focizik:), egyre többet van nálunk egy kisfiú az osztályból, cikizik őket iskolában ezért. Imádom ezt a női bájt benne, a lejjebb bemutatott lesifotóért valószínűleg körbekergetne a házon is, a nagy tagadásban kiszolgálja mindenben Gergőt, igazi kis sertepertélő tyúkanyó. Be kell valljam még azt is szeretem ahogy érdekérvényesít, minién ebben is. 

Annyi, de annyi mindent írhatnék róla, kavarognak bennem az érzések, hiszem, hogy legjobb tudásom szerint nevelem, hogy 20 év múlva is azok lesznek az értékrendjei, amik ma, hogy megmarad a hite, hogy boldog lesz, sugárzó, mosolygós, okos, kedves. Remélem, hogy szeret és szeretve lesz, hogy talán én már 20 év múlva ilyenkor az unokám tartom a kezemben. Hiszem, hogy tényleg teremt ahogy gondol, millió olyan napot kívánok neki, mint a tegnapi. Isten Éltessen Drága Kincsem!

Dede az ott fenn lén :)

A fiúktól kapott virágokkal.

mini(on)lány

Khmm az említett lesifotó  :)

Büszkeségem :)

A bejegyzés címét rögtön  meg is kell magyaráznom, sokszor, sok helyzetben vagyok büszke mindkettőjükre és ezt sokszor, sok helyzetben hangoztatom is nekik, Ennek nagyon egyszerű oka van, régebben sokszor kérdezték tőlem ők maguk, hogy büszke vagyok-e rájuk. Folyamatos megerősítést vártak, éreztetve velem, hogy erre szükségük van. Még valamit le kell szögeznem, nem szeretem a versenyeztetést, soha, már saját kisiskolás koromban sem szerettem, Büszke voltam magamra ha jól szerepeltem és rettenetesen lehúzott ha valami miatt mégsem. Szoniék iskolájában ilyenkor vannak a tanulmányi versenyek, másodikosként először vehetett részt ilyen megmérettetésen. Őszintén mondom, semmit nem készültünk rá, semmi plussz feladat, gyakorlás, ő sem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Megbeszéltük, hogy sok-sok okos gyerek van és nem nyerhet mindenki, valamint azt, hogy a legnagyobb nyeremény az a tudás, amit magának megszerez, ami igazán az övé. Azt is meg kell mondjam őszintén, hogy zömében abból él a leányzó, amit az iskolában "magára szed". A házi is a suliban készül, szégyen vagy sem, de hét közben semmit, hétvégén is max fél órát tanulunk. A fordulat ott jött, hogy az eredményhirdetésre ünneplőben kellet menni, ami a mi iskolánkban egyet jelent egy kiemelten fontos eseménnyel. Még akkor reggel is azt mondtam neki, amikor találgatta az esélyeit, hogy ne várjon semmit, ha mégis nyerne valamit nagy öröm és meglepetés lesz neki is. Tudtam, hogy egynéhány osztálytárs éjt -nappallá téve készült, tanult, hajtott vagy éppen hajtották, mert ő akart lenni a legjobb.. Nagy volt az öröm délután soha nem fogom elfelejteni azt a boldog mosolyt, amikor a nevére gravírozott 2 db éremmel megjelent az iskolaajtóban, igazi meglepetés volt számára. Sajnáltam a lógó orrú gyerekeket, akik nem nyeretek semmit, jobban mondva azt sajnáltam, hogy értéktelennek érezték magukat. Szonjára sem azt érmek miatt voltam csupán büszke, hanem egy történetért, elmondta, hogy egy sokérmes kislány kiállt eléjük a szünetben és megkérdezte ki szeretne vele cserélni? Sok vágyakozó gyerek emelte fel a kezét. Az én okos nagylányom pedig csak annyit mondott neki, én ugyan nem cserélnék veled, mert az én életem, így a legjobb ahogy van, mert én így vagyok boldog ahogy vagyok. Erre a mondatára amíg élek nagyon-nagyon büszke leszek, sokkal büszkébb, mint egy zsáknyi éremre. :)

Amazon

Mostanság volt egy hosszabb időszakom, amikor visszarepültem az időben, egészen a tiniévekig, nem nem a fotós játékról beszélek, ami éppen virágkorát éli a közösségi oldalon, sokkal inkább a filmélményről. Xena, az amazon, vagy is van nekem egy itthon, klónban, miniben, Szonja álnéven. Ámulok és bámulok és nem értem. A félévi bizijében a sok nagyhasú ötös mellett ott szerepelt, hogy felnőttekkel tartózkodó és zárkózott. Asszem' iskolában valaki kicseréli. Nemrég dokinénink közölte, hogy hanyag a tartása, ugyanis korát bőven túlfejlődve nő a cicije, ezt takargatja, cirka 16 tejfogától megszabadult. Nos, nem csak a tartása hanyag, éles frivollal szájal, duzzog, visszabeszél, veri a húgát, ordibál és főnökösödik. Elég éles motivációs beszédet tartottam neki a tojáshéjról ama bizonyos fertályán. Kicsi vagy még, hogy dirigálj és inkább a leckéd néznéd meg ésatöbbi, a válasz a szájtépésem után annyi volt, hogy ő akkor most nem szól hozzám. Na b+ (már elnézést). Gondoltam előkapom az adu ászt, jóidösapját, aki a maga mérhetetlen nyugalmával gyorsan leszedett engem a plafonról és közölte gyermekével, hogy kap egy hónapot, amikor igazán nagylány lehet. Ergo anya semmit nem csinál meg helyette, nem nézi át a sulistáskát, a leckét, a tornacuccot, nem készít ki neki ruhát, nem lő be sérót és nem figyelmeztet a fogmosásra. Eltelt egy hét ebben a szellemben, majd fel robbantam, de nem szóltam semmiért, persze azért ellenőriztem. Lehazudott egy fekete pontot, mert itthon maradt a szorzótábla, 5x vágta rám a szobaajtót bőgve és egy hete nem mosott fogat, mondván miért rágó nincs? Nem mondom, hogy nem fújtatok, mint a bika a végső meccs előtt, de próbálom magamra erőltetni, hogy hallgatok, mint süket disznó a búzában. Igyekszem szem előtt tartani, hogy lassan 8 éves létére serdül, elfogadom, hogy facebook oldalt csinált magának, csak pillogok a nevek láttán akivel irkál, Gergő, Bence, Roli. (nem adom a lányom pasik) Lényeg a lényeg rágom a kefét rendesen. mert az én szememben kicsike még, közben meg dehogy, érvel, nem is akárhogy, dönt, közöl, népszerű, menő mai szlenggel élve és nekem ezt az önállósodást most még nehéz elfogadnom, egyetlen vigaszom, hogy Kirát még tutujgathatom. Azt hiszem, hogy férjuram mondta vágott mellbe leginkább.: "tudod mit, nem értem mi bajod, hiszen pontosan ugyanolyan, mint te." :)

Túlterhelve....

Még nincs nyolc, de hatkor kel, mert muszáj, mert megyek dolgozni és össze kell szedni magunkat. Soha nem végez négy előtt és soha nincs már fent este 9-kor. Még nincs  nyolc, de már suli után szorgalmi esszéket ír, olykor annyira fáradtan, hogy ráborul a füzetére. Még nincs nyolc, de már ismeri a római számokat, gyorsabban ír, mint én, okosabb az okostelefonomnál. Két nap alatt József Attila verset tanul, környezetet véd. Még nincs 8, de heti 3 edzés, 5 testnevelés hozza mozgásba. Még nincs nyolc, de néptáncol, énekkarba jár, gitározik. Nekem még pici lányka, és nem hiszem, hogy teher alatt nő a pálma, még nincs 8, de egyre kevesebbet játszik, ráérős idejében a húgát okítja. Még nincs nyolc, de már számolja  napokat a nyári szünetig az utcagyerkeskedésig, a bandázásig, ahogy a többi bandatag is. Kicsi lány és felnőtteket meghazudtolva küzd napról-napra, tanul, okul és én is tanulok tőle. Igen rosszabb napokon lediktálom neki a házi megoldását és én mondom, hogy sz@rjunk bele a töménytelen szorgalmi feladatba, ilyenkor megbotránkozik jóidesanyja viselkedésén. Az elkövetkező tizenegynéhány év erről fog szólni, teljesítménykényszerről, maximalizmusról, feladatokról, szárnytörésről, sablonosításról.. Még nincs nyolc, játszania kellene amennyit csak lehet, de ő felnőttként tanul, fáradt, kialvatlan, olykor elgyötört...sokszor boldog, mert a sok munkának szép a gyümölcse...még nincs nyolc, de már nem tud és nem is akar "dedós" lenni. Hihetetlen mennyiségű információt tanul meg és raktároz nap, mint nap. Még nincs nyolc...kedves élet...muszáj ezt ennyire és így...mondom még nincs nyolc.

Lelécelt a lányom...

Először még óvatosan adagolta nekem a dolgot, egy hétig csak hozzászoktatott a gondolathoz, hogy hamarosan több éjszakás kimaradásai lesznek. Reggel ment, este jött, nyakig mocskosan és hullafáradtan. Aztán szép augusztusunk első vasárnap reggelén, fogta a bőröndjét és előhúzta a csíkot.

26 kis társával egyetemben meg sem állt Poroszlóig, nem nem kispályáztak rögtön egy 4*-os hotelben cuccoltak le a Tisza tó partján. Elinduláskor még rábíztam, hogy amikor csak gondolja hívjon fel, szívecskét rajzoltam a buszablakra, majd nagy integetések után párás szemmel hazabattyogtam. Első dolgom az volt, hogy ki útvonaltérképeztem mennyi idő alatt is érek oda érte ha zokogva felhív, hogy nem bírja tovább nélkülem és azonnal menjek érte. Egészen este 8-ig mindenféle pótcselekvésekkel töltöttem el az időt, miközben 10 percenként ellenőriztem a telefonom térerejét. Nem hívott bakker, fél kilenckor felhívtam pár szülőt, nem-e térítették el a buszt, de őket sem hívták a kölkök és hasonló állapotban leledzettek, mint én. Mivel a tanárnéniket cinkes lett volna hívni, rácsörögtem dedre. Aki a 36. csörgés után felvette és nevetve annyit közölt: "Bocsi anya, de most nem érek rá, holnap beszélünk, puszi!" Majd rámnyomta a telefont bakker, még a seggén a tojáshéj és lazán kinyomott. Másnap vánszorogtak a percek, vártam egy sms-t vagy valamit, de semmi. 8-kor felhívtam és a telóját az igazgató vette fel, aki lazán közölte, hogy Szonja otthagyta nála a telefont programon vannak, keressem már később. Azt hiszem ennél a résznél már tudtam volna üvölteni, hogy a gyerekemet akarom, de úrinő vagyok, így elköszöntem. Este 10-kor nagy kegyesen rámcsörgött őkelme, hogy mondanék-e esti mesét. A kismalacok még éppen csak elkezdték építeni a házakat, amikor közbeszólt, hogy bocsi, de éppen buli van az emeleten a fiúknál (WTF) úgyhogy jó éjt. A többi esténk hasonlóan zajlott, úgyhogy eléggé türelmetlenül mentünk a busz elé Kirussal, ahonnan leszállva elpityeredett, megölelt, majd pukkancs módra hazagyalogolt. Otthon aztán kiderült, hogy a pityergés nem nekem szólt, hanem a tábor végének. 

Konklúzió...van, önálló nagylány, aki jól érzi magát a kortársaival, tulajdonképpen a lehető legjobban reagálta az eseményekre, szóval jó lenne ha idösanyja felfogná végre, hogy már nem szoptatós dajka, akinek a képzeletbeli szoknyája szélén ülése helyett az általa picilánynak képzelt nagylánya éli az életét. Evvan lassan üresfészek szindróma miatt fekhetek majd a pszichomókus díványára :oD 

Vége a tanévnek is...

Olyan mintha átléptem volna egy időkaput, azt hiszem még csak pár napja volt szeptember, amikor félve-szorongva engedtem Szonit az iskolába. Aztán hipp-hopp és már itt is az évzáró. Természetesen büszke vagyok rá, hiszen kitűnő lett. Jó volt látni, ahogy meglepve, megszeppenve állt az igazgató néni előtt a színpadon. Én a jegyei alapján számítottam az elismerésre, de nem árultam el neki semmit. Igen, szép ez a bizonyítvány, de ugyanennyire büszke lennék ha szimplán csak megcsinálta volna és második osztályba léphetne. Én tudom igazán mennyi munka és erőfeszítés volt ebben az első évben. Tudom, hogy mekkora teljesítmény és mennyi mennyi munka volt abban, hogy megtanult írni és olvasni. Láttam és ott voltam, amikor fel akarta adni, amikor együtt sírtunk, hogy nem megy. Sokat  gyakoroltunk itthon is, és igen volt sok vita, hogy muszáj, hogy lerakjuk a tudás házának alapjait, mert ha nem lesz mire építkezni, összedől a ház. Álltam tanácstalanul az első három hónapban, mert nagyon-nagyon nehezen ment a beilleszkedés, az én befelé forduló kislányom nagyon nehezen nyílt meg és estéket sírt beszélt át arról, hogy neki nincsenek barátai. Amikor a nagy beszélgetésekbe-sírásokba belealudt, akkor én sírtam a tehetetlenségtől, annyira sajnáltam, olykor meg végtelenül dühös voltam rá, mert a húgán vezette le a mérhetetlen csalódottságát. Lassan nagyon lassan megnyílt, hála a tanító néninek és a sok beszélgetésnek. Félév után aztán nagy fordulatot vettünk, már nem kellett rongyosra tépni a szám, hogy gyakoroljunk, már nem kellett nógatni és rendre arról számolt be, hogy vannak barátai. Innen már diadalmenet volt minden. Pezsgett, tündökölt, csacsogott, imádták az osztálytársai. Büszke vagyok rá, hogy kitartott, hogy nem adta fel, hogy bár nagyon elfáradt a végére, de megcsinálta, hogy ilyen ragyogó eredménnyel, az már csak hab a tortán. Megtanultunk közösen tanulni, célokat kitűzni és el is érni azokat, olykor visszanézve túl maximalista voltam, de tudom, hogy rendíthetetlen házalapot építettünk, innen már könnyen fog menni minden. Most jól eldugtam mindent ami a sulival kapcsolatos, pihen, játszik, táborozik.Én meg nézem, ahogy önálló emberré cseperedik és büszke vagyok rá, azért amilyen. 

Utolsó nap a suliban

Na jó ez azért mint tudjuk, nem azt jelenti, hogy Garami kisasszony lediplomázott, de egy lépéssel közelebb került hozzá. Sportiskola révén, mi másról is szólhatott volna az utolsó tanítási nap, mint egy sport és egészségnapról. Az egészségnap a mi esetünkben igencsak vicces tényezőként szerepelt, amolyan frivol humorként, ugyanis is Szoni az utolsó hetet itthon töltötte, mert sikerült olyan jó kis bacit összeszednie, hogy konkrétan végigüvöltött egy éjszakát, ami létező dolog csak lehet valakinek vizeleten kívül a pisijében az neki volt. Másnap erre még én is rá tudtam dobni egy lapáttal, ugyanis  nettó 35 fokban hidegrázásom volt és be akart szakadni a mellkasom és a hátam. Doktor néni kikerülhetetlen volt, mert én jócskán túlléptem a kánikulai hőmérsékletet a 39 fokos lázammal. A diagnózisról csak annyit, hogy hallgatja a mellkasom a sztetoszkóppal asszongya Neked szívzörejed van. Mikor bambán  és döbbenten visszakérdeztem, hogy tényleg van nekem olyanom, akkor kapott a fejéhez, hogy bakker ez a tüdőd. Szóval két hét parkolópályára lettem rakva, ebből cirka 3 napot fel sem bírtam kelni. Szerencsémre kb 5 éve nem szedtem antibiotikumot, így szerencsére az meglepően gyorsan kinyírta Tüdő Gyula parazitámat. Eme laza előjáték után, kb annyira örültem a szülős sportnapnak, mint mókus az erdőtűznek, de Szonja éppen annyira volt lelkes, amennyire apjuknak dolgozni kellett. Szonja javuló állapotára rámutatott az, hogy kánikulában 3x30 percet végigzumbázott, nekem már ennek végignézéséhez majdnem oxigénsátor kellett. a program egyébként rendkívül színes volt, kreatív foglalkozások, egészséges ételek készítése, közös csapatjátékok, újraélesztés gyakorlása szakemberrel -ehhez mondjuk kinézetre jó alany lettem volna. természetesen a kötélhúzást az alsó tagozat, majd a lányok nyerték, erre mondjuk simán ráraktam volna a nem létező tippmixem. Amíg Szoninak a Zumba, nekem a gyógytorna jött be a legjobban, igen valóban bejött a nagy szivacsokon való fetrengés, elvégre a teketória is egyfajta csapatjáték nem, de. Délután kettőre már annyi kalóriát égettünk el, hogy csak kocsival tudtunk hazajönni, na jó azért nem,,,ránkszakadt az ég és hazafuvaroztak minket. Egyébként pedig sok-sok maradandó élménnyel tértünk haza, szuper szervezés volt. Nálam plusz bónuszként interjú a tévének leégett vállal és orral.

Osztálykirándulás

Az a helyzet, hogy útra keltünk ám az osztállyal, nem is ide a közelbe, hanem egyenesen Nyíregyházára. Kissé lepukkant buszunkkal és nem túl kegyes időjárással vágtunk neki a napnak. Szerencsnél már néhány gyereknek meleg pulcsit kellett venni,  majdnem a tanító bácsinak is, mert az egyik kislánynak sikerült a reggelijét ráásítania Öcsi bácsira és cuccmójára.  Szakadó esőben utaztunk végig és azzal az egy dologgal próbáltuk magunkat pozitív üzemmódba rakni, hogy ilyen cudar időben biztosan nem lesznek sokan. Tévedtünk, mert a parkoló tele volt buszokkal, de ekkor már azzal tudtunk vigasztalódni, hogy nem esett, az orkán erejű szél, mint az eső. Szerencsénk volt, egészen a hazaindulásig nem esett újra, az itthon maradottak pedig egész nap minket sajnáltak, mert itthon végig esett. A vadaspark meseszép, földrészenként elosztva az állatok, szerintem egy nap kevés rá, hogy az ember mindent alaposan megnézzen. Gyönyörű növényzet, fókashow, minden amit csak kívánhat az ember lánya. Megmondom őszintén nem volt kis meló ennyi gyerkőcre és ennyi felé figyelni egyszerre, de a sok mosoly, élmény kacagás mindannyiunkat kárpótolt. Szóval a rossz idő és az eső ellenére a szívünkben verőfény volt. Ha arra jártok ne hagyjátok ki, a nyáron mi még ellátogatunk egészen biztosan, főleg, hogy tegnap született egy kis elefánt is a parkban.

Party time :o)

Tudom, hogy most jöhetnék megint a fámával, hogy miért is nem írtam. (A masina bemondta az unalmast. ) Mindig is célom volt az, hogy csilivili ajándékok helyett élményt adjunk, mosolyt csaljunk. Szonja hetedik születésnapja is ilyenre sikeredett. Délelőtt még minden meteorológust meghazudtolva kémleltem az eget, hogy mi lesz itt ha beszorulunk a lakásba, egyrészt oda a meglepi, másrészt a 20 gyerek minden bizonnyal téglánként fogja szétszedni a lakást idebent. Az égiek meghallgatták azért nyöszörgésemet, mert bár nem volt verőfényes jó idő és bizony bikinire sem vetkőztünk, de nem esett és ez volt a lényeg. Kira közölte is a frissen tanultakat, miszerint a tavasz ravasz.  Aztán azt a pillanatot sem felejtem el, amikor Szonja jól olvasó kisded lévén egy éppen előttünk megálló kocsin elolvasta, hogy Féder vidámpark :) Körülbelül egyfolytában ugrálva és izgulva vette tudomásul ahogy felfújták a légvárat. (Nekem eredetileg nem tűnt akkorának amekkora ténylegesen volt, pöppetnyi híja volt, hogy elférjen  a kicsinek nem mondható kertünkben.) Aztán jöttek szépen sorban a vendégek. Az első szülinapi buli volt, amit nem kellett végigszaladgálnom, a két fiatalember aki a légvárhoz volt "bérelve" gyakorlatilag mindent levezényelt, kis csoportokban járták a légvár-hinta-csúszda-trambulin-hinta-lakás kombót. mi szülők beszélgettünk, üldögéltünk és hallgattuk az el nem múló kacagást. A hétéves pedig tündökölt, tanárai szerint is kinyílt, mérhetetlen büszke vagyok rá. A betegsége utáni első nap az iskolában 4 100%-os dolgozatot írt, jutalomként pedig foghatta az olimpiai lángot, a bácsi aki az iskolájukba hozta elmondta neki, hogy kívánhat a lángtól, mert teljesíti. Tanító nénije párás szemmel mesélte, hogy bármit kérhetett volna, ő mégis rögtön azt kívánta, hogy "ne legye éhínség a világon". Azt még én is megkönnyeztem, amikor kis osztálytársának egész délután készített egy rajzot, és beküldte a kórházba a kislány apukájával, gyöngybetűkkel szerepelt rajta "szeretlek Anna gyógyulj meg.". Azt hiszem azon sem fogok meglepődni ha egyszer nadrág nélkül jön haza, mindenét odaadja, a tízóraiját, a radírt, bármit. Szeretem ezt benne, szeretem az empátiáját, a toleranciáját, azt ahogyan fejlődik, okosodik napról-napra. Most éppen utolérte az első igazi szerelem, fagyizni hívta a kisfiú. :) Gergő anyukája mesélte nekem, hogy a kisfiú még a nagyon utált ribizlifagyit is legyűrte, mert Szonja azt kért. A szülinapra kapott virághoz hozzá sem érhetek, éppen ma három hetes a rózsa a vázában, amiről már csak mi tudjuk, hogy rózsa ahogy kinéz :D. Jó látni, hogy kerek az élete, kiegyensúlyozott, jó helyen és jó időben van most ebben a pillanatban, maradjon ez sokáig így, ahogy ő fogalmazott: "Boldog vagyok anya!" :)

Édes hét éves! :o)

 "KÍVÁNOK NEKED...

Mosolyokat, amikor bánatos vagy,

Szivárványt, hogy a felhőkben járhass,

Nevetést, ami ajkadat simogatja,

Gyengéd ölelést,

Amikor lelked elhagyatott,

Barátokat, akik felvidítanak,

Szépséget szemeidnek,

Hogy sokat lássanak,

Önbizalmat, ha kétségek gyötörnek,

Hitet, melyben teljes az élet,

Barátságot, hogy megismerd magad,

Kívánok Neked nagyon boldog születésnapot!

Mufurc március

Khmmm csicseregnek a madarak, zümmögnek a zümik, büdösödik a tornacipő, félreérthetetlen jele ez mindannak, hogy végre itt a tavasz és már nem is esik annyira rosszul a hétvégi óraátállítás. Kiscsaládunk azonban ismét kórház a város szélént játszik, mert nehogy már minálunk csak úgy simán menjenek a dolgok. Múlt hét szerdán Szonja és kéttucatnyi hasonkorú kötelező úszásoktatáson vett részt nem is tudom hányadik alkalommal majd hétévesünk fejfájással jött haza, ezt betudtam a buszocskázásnak, mert anyai ökörség révén ő sem bírja a buszt. A másnap reggeli hangnélküliséget és lázat már nem tudhattam annak. Betegszabi, mint azóta kiderült nem mi  vagyunk az egyedüliek, sokkal inkább a sokadikak. Valami nyűves bacit szedtek össze. Ezek után szombaton a kis hölgyeményünk még kificomította a bokáját is. Mivel nem bírt lábra állni a sürgősségin kötöttünk ki. Bár elég sok vészhelyzetet néztem nem gondoltam ám, hogy rögtön komplett otvosteam vesz minket majd körül. Protekcióval nyomtunk egy 3 órás etapot, ami nekem már sok volt, de a lázas és fájós lábú kisbetegünk nagyon flottul egy igazi hősként vette a tortúrát. Szerencsére törés az nincs, de csúnyán kificamodott és zúzódott. Úgyhogy pár napja apjukkal bicepszre gyúrunk mert ölbe hurcoljuk borsószem hercegnőnket és 24 órás cselédként lessük a kívánságait. Azt hiszem lassan kezdi kicsit túlzásba vinni az ölbebaba szerepét.  :)