2015. augusztus 17., hétfő

Lelécelt a lányom...

Először még óvatosan adagolta nekem a dolgot, egy hétig csak hozzászoktatott a gondolathoz, hogy hamarosan több éjszakás kimaradásai lesznek. Reggel ment, este jött, nyakig mocskosan és hullafáradtan. Aztán szép augusztusunk első vasárnap reggelén, fogta a bőröndjét és előhúzta a csíkot.

26 kis társával egyetemben meg sem állt Poroszlóig, nem nem kispályáztak rögtön egy 4*-os hotelben cuccoltak le a Tisza tó partján. Elinduláskor még rábíztam, hogy amikor csak gondolja hívjon fel, szívecskét rajzoltam a buszablakra, majd nagy integetések után párás szemmel hazabattyogtam. Első dolgom az volt, hogy ki útvonaltérképeztem mennyi idő alatt is érek oda érte ha zokogva felhív, hogy nem bírja tovább nélkülem és azonnal menjek érte. Egészen este 8-ig mindenféle pótcselekvésekkel töltöttem el az időt, miközben 10 percenként ellenőriztem a telefonom térerejét. Nem hívott bakker, fél kilenckor felhívtam pár szülőt, nem-e térítették el a buszt, de őket sem hívták a kölkök és hasonló állapotban leledzettek, mint én. Mivel a tanárnéniket cinkes lett volna hívni, rácsörögtem dedre. Aki a 36. csörgés után felvette és nevetve annyit közölt: "Bocsi anya, de most nem érek rá, holnap beszélünk, puszi!" Majd rámnyomta a telefont bakker, még a seggén a tojáshéj és lazán kinyomott. Másnap vánszorogtak a percek, vártam egy sms-t vagy valamit, de semmi. 8-kor felhívtam és a telóját az igazgató vette fel, aki lazán közölte, hogy Szonja otthagyta nála a telefont programon vannak, keressem már később. Azt hiszem ennél a résznél már tudtam volna üvölteni, hogy a gyerekemet akarom, de úrinő vagyok, így elköszöntem. Este 10-kor nagy kegyesen rámcsörgött őkelme, hogy mondanék-e esti mesét. A kismalacok még éppen csak elkezdték építeni a házakat, amikor közbeszólt, hogy bocsi, de éppen buli van az emeleten a fiúknál (WTF) úgyhogy jó éjt. A többi esténk hasonlóan zajlott, úgyhogy eléggé türelmetlenül mentünk a busz elé Kirussal, ahonnan leszállva elpityeredett, megölelt, majd pukkancs módra hazagyalogolt. Otthon aztán kiderült, hogy a pityergés nem nekem szólt, hanem a tábor végének. 
Konklúzió...van, önálló nagylány, aki jól érzi magát a kortársaival, tulajdonképpen a lehető legjobban reagálta az eseményekre, szóval jó lenne ha idösanyja felfogná végre, hogy már nem szoptatós dajka, akinek a képzeletbeli szoknyája szélén ülése helyett az általa picilánynak képzelt nagylánya éli az életét. Evvan lassan üresfészek szindróma miatt fekhetek majd a pszichomókus díványára :oD 







Nincsenek megjegyzések: