2015. augusztus 20., csütörtök

Az ártatlan gyanúsított

Szonja égre-földre keresi a piros-kék ceruzáját, Kira közölte, hogy fogalma sincs hol lehet:D




2015. augusztus 19., szerda

Szabadságoltuk is magunkat...

Ha most kinézek az ablakon és látom a 2 napja zuhogó monszunesőt, meg kabátban az emberkéket, akkor hihetetlennek tűnik, hogy egy hete még a 30 fokos magyar tengerben hűsöltünk a kánikulában. A lányoknál a hűsölésre két dolog is okot adott. Ugyanis Szonja sikeresen hazahozott a nagy táborozásból valami bacit, ami naná, hogy a nyaralás első napjának estéjén tört ki rajta. 40 fokban semmi sem lehet jobb, mint egy masszív lázas mandulagyulladás. Kettő napot vizes ruháztam és éjszakáztam vele, mire újra fürödhettünk a Balatonban. Természetesen Kira közben pancsikálhatott, mi meg sóvárogva néztük. Bárhogy is óvtuk őket, következő nap Kira ébredt kipirult arccal és lázmanókkal. Ez volt az a kategória, amikor azt mondtam, hogy ezt már nem hiszem el. Sógornőm gyereket váltott, innentől Szonjával merült a habokban, én pedig újabb két napot töltöttem vizes borogatással és éjszakázással. Mire mindenki meggyógyult eljött az utolsó nap, szóval annyit elmondhatok, hogy gyógyszerekkel megrakodva, de viszonylag egészségesen jöttünk haza, leszámítva, hogy én az itthoni első két napot  átaludtam a fáradtságtól. A Balatonlellei nyaralások valami miatt mindig így alakulnak, múlt nyáron majd meg fagytunk olyan hideg és eső volt, az idén a betegeskedés, szóval nagyon remélem, hogy jövőre már nem jön semmi közbe, maximum hóvihar. Ennek ellenére voltak élményeik, Kira a vonaton szedett össze embereket, élvezték az éjszakai fürdőzést is, rengeteget meséltünk, társasoztunk, festettünk és ez a lényeg. 













 

2015. augusztus 17., hétfő

Lelécelt a lányom...

Először még óvatosan adagolta nekem a dolgot, egy hétig csak hozzászoktatott a gondolathoz, hogy hamarosan több éjszakás kimaradásai lesznek. Reggel ment, este jött, nyakig mocskosan és hullafáradtan. Aztán szép augusztusunk első vasárnap reggelén, fogta a bőröndjét és előhúzta a csíkot.

26 kis társával egyetemben meg sem állt Poroszlóig, nem nem kispályáztak rögtön egy 4*-os hotelben cuccoltak le a Tisza tó partján. Elinduláskor még rábíztam, hogy amikor csak gondolja hívjon fel, szívecskét rajzoltam a buszablakra, majd nagy integetések után párás szemmel hazabattyogtam. Első dolgom az volt, hogy ki útvonaltérképeztem mennyi idő alatt is érek oda érte ha zokogva felhív, hogy nem bírja tovább nélkülem és azonnal menjek érte. Egészen este 8-ig mindenféle pótcselekvésekkel töltöttem el az időt, miközben 10 percenként ellenőriztem a telefonom térerejét. Nem hívott bakker, fél kilenckor felhívtam pár szülőt, nem-e térítették el a buszt, de őket sem hívták a kölkök és hasonló állapotban leledzettek, mint én. Mivel a tanárnéniket cinkes lett volna hívni, rácsörögtem dedre. Aki a 36. csörgés után felvette és nevetve annyit közölt: "Bocsi anya, de most nem érek rá, holnap beszélünk, puszi!" Majd rámnyomta a telefont bakker, még a seggén a tojáshéj és lazán kinyomott. Másnap vánszorogtak a percek, vártam egy sms-t vagy valamit, de semmi. 8-kor felhívtam és a telóját az igazgató vette fel, aki lazán közölte, hogy Szonja otthagyta nála a telefont programon vannak, keressem már később. Azt hiszem ennél a résznél már tudtam volna üvölteni, hogy a gyerekemet akarom, de úrinő vagyok, így elköszöntem. Este 10-kor nagy kegyesen rámcsörgött őkelme, hogy mondanék-e esti mesét. A kismalacok még éppen csak elkezdték építeni a házakat, amikor közbeszólt, hogy bocsi, de éppen buli van az emeleten a fiúknál (WTF) úgyhogy jó éjt. A többi esténk hasonlóan zajlott, úgyhogy eléggé türelmetlenül mentünk a busz elé Kirussal, ahonnan leszállva elpityeredett, megölelt, majd pukkancs módra hazagyalogolt. Otthon aztán kiderült, hogy a pityergés nem nekem szólt, hanem a tábor végének. 
Konklúzió...van, önálló nagylány, aki jól érzi magát a kortársaival, tulajdonképpen a lehető legjobban reagálta az eseményekre, szóval jó lenne ha idösanyja felfogná végre, hogy már nem szoptatós dajka, akinek a képzeletbeli szoknyája szélén ülése helyett az általa picilánynak képzelt nagylánya éli az életét. Evvan lassan üresfészek szindróma miatt fekhetek majd a pszichomókus díványára :oD 







2015. augusztus 15., szombat

Nem tudom megmondani...

mikor is lettünk igazából barátok. Mindössze hat óra van közöttünk, hasonlóságainkban teljesen különbözünk.  Én voltam a nagy és erős, aki mindig védelmezte a suliban a kicsit. Én voltam a lázadó, ő aki visszatartott a legnagyobb hülyeségek megtételétől. Ismer, ismerem, működik közöttünk a telepátia is. A fizikai távolság miatt ritkán tudunk találkozni, sorsunk mégis már 1976. októberében egybeforrt. Rengeteg, élmény, emlék, egymás vállán sírás, felnőtté válás, anyaság, mindent párhuzamban éltünk meg. A magányban, a betegségben, a zűrzavarban a barátság puszta gondolata is lehetővé teszi a túlélést, még ha barátunknak nem is áll hatalmában segíteni bennünket. Elég a tudat, hogy ő létezik. A barátságot nem halványítja el a távolság vagy az idő, a börtön vagy a háború, a szenvedés vagy a súlyos csend. Éppen ezekben a dolgokban gyökeredzik a legmélyebben, és ilyen talajból bontja ki legszebb virágait.A mi négy virágszálunk...ez is milyen sorsszerű :)