Egy korszak lezárult

Furcsa volt ezt megélni, a család kicsije, a mi kis törpénk, elballagott az óvodából. 6 éven át sok-sok reggel gyalogoltunk fel a dombra az óvodához, először csak Szonja, majd becsatlakozott Kira és legvégén ismét kettecskén.Fontos és emlékezetes része volt ez családunk életének. A baráti kapcsolat az óvó nénivel, a szülők képviselése, a gyerekalapítvány. A logisztika, mert persze, hogy Szonjának aznap is fellépése volt, nem is mi lennénk... A sok-sok élmény, mosoly, könny, a nyiladozó értelem. Emlékszem, hogy mennyire vártam, hogy eljöjjön az az időszak, amikor már csak "egyfelé" kell menni értük, hogy milyen praktikus lesz, hogy nem kell olyan korán kelni és délután vágtázni. Mégis keserédes volt, peregtek a könnyek, és nem csak a szülőké, óvó néniké, hanem a kis prücsköké még annál is jobban. Igazi búcsú volt, mindentől. Csodás műsort adtak, amiben nem is tudom hányszor öltöztek át és ragyogtak.  Mégsem ez maradt meg bennem, hanem az érzések, a kettősség, a rég várt iskola és a már hiányzó ovis lét. Rengeteg mindent kaptunk a mi ovinkban, hitet, erőt, kitartást,barátokat, tudást,  kemény vértet az iskolához. Hiszem, hogy meg fogja állni a helyét ott is. Igazi nagylány, telis tele érzelmekkel. Nem is igazán tudok erről írni, azt hiszem ez az a poszt, amiben beszédesebbek lesznek a betűknél a képek...nekem is hiányzik az ovislét...látogatóba biztosan sokat visszatérünk.

Évzárás minden szinten

Azt hiszem, most valahogy nagyon-nagyon vártuk a végét. elfáradtunk, össznépileg. Nem amolyan fizikai fáradtság volt ez, sokkal inkább szellemi -lelki. végtelen hosszúságúnak tűnt ez az év, persze azt így július majdnem idusán már előre borítékolom, hogy a nyár úgy fog elsuhanni, mint egy pillanat. Kira utolsó előtti évzáróján vettem részt, anyaoroszlán lelkem most is meghatódott, pedig ő csak jövőre ballag, már most belegondolva is elbőgtem magam. Az óvónénik 6 éve részük a mindennapjainknak, ahogy a családias óvoda is, ma még elképzelhetetlen, hogy egy röpke év és ez a védőháló eltűnik az életünkből. Tüneményesek voltak, mint mindig, Kira meg siratta egy kis barátját, nagyon összenőttek, de zeptembertől újra találkoznak majd a fociedzéseken. A kicsi lány már régóta egyáltalán nem kicsi, őrült tempóban fejlődik, most is kimagaslott a többiek közül, okos, ügyes és ami nála a legnagyobb próbatétel hihetetlen fegyelmezett. Azt hiszem igazán érett elsős lesz belőle és most is hiszem, hogy hagyom jó döntés volt, hogy marad még egy évet a szeretetburokban. Imádom benne, hogy mindenféle lámpaláz nélkül simán feláll a színpadra és nyomja a showt, teljes titokban tartva még előttem is az eseményeket. A memóriája világhírű számtalan eset volt az évben, hogy csak mi vittünk, szedtünk, tanultunk meg valamit, amit a csoportban kértek az óvónénik, mert ő volt az egyetlen aki emlékezett rá, azt hiszem ha ez így marad nagy mázli lesz neki :)

Szonjáéknál kettős évzáró van, lévén sportiskola, van egy kétévente megrendezett sportgála. Hát mit mondjak, még most is libabőrös leszek ha rágondolok. Nem a gála része itt a lényeg, hanem az az összetartozás, amit az iskola mutat, az az egyértelmű "ide tartozom, itt van a helyem érzés". Fantasztikus volt ennek a részesének lenni és mérhetetlenül izgultam értük, jobban, mint ők saját magukért. Szépek, ügyesek voltak, olyan tartással, hogy arra kellett gondolnia az embernek, hogy ha ilyen a felnövekvő nemzedék, akkor minden rendben lesz és hogy két gyermekkel ehhez hozzájárulhattam már több mint elég a lelkemnek.

Aztán elérkezett az tanévzáró is, rettenetesen izgult a nagylány, mert teljesen tisztában volt vele, hogy egyetlen tantárgy van mindössze, amiből 4.2-re áll az pedig nem más, mint a testnevelés. Hiába erősítettem benne, hogy több, mint gyönyörű lesz a bizonyítványa,rengeteg fő tantárgyból kiválóan teljesített, hogy mérhetetlenül büszke vagyok rá és arra, amit véghezvitt másodikban. Azt hiszem minden szavamat tisztán értette, mégis arra kért, hogy értsem meg, ő azért dolgozott egész éven át, mert azt szeretné ha az igazgató néni az ő nevét is elmondaná, a kitűnők között, hogy ő is felmehessen a színpadra mindenki elé. Ez volt az év elején kitűzött cél saját magának. Mit mondjon erre az ember lánya, leginkább semmit, negyven fokban kicsit vacogtam, hogy lehet mindentől elmegy majd a kedve. Próbáltam még az úton az évzáróra is mondani, hogy higgye el nem ezen múlik boldog lesz-e, vagy hogy mit ér el az életben. Hajthatatlan volt. Aztán boldogan és nagy zavarban vágtatott az igazgató néni elé, zavarában van egy mozdulatsor, feltolja a szemüvegét és megtörli a homlokát, szóval ha háttal áll nekem akkor is tudom :). Soha ilyen büszkének még nem láttam, kitűnő lett. Aztán félig pityeregve elmondta tanító nénije, hogy igen ő és egy másik kislány 4-re álltak testnevelésből, mindketten és csak abból, de el kell mondania, hogy az ő négyesükre a legbüszkébb, mert szó szerint verejtékben úszva, sokszor sírva, de végig foggal-körömmel küzdve megcsinálták azt amit a többiek. Szóval vegyék úgy, hogy az az ötös, tulajdonképpen az ő hatosuk :) A mosolyt le nem lehetett vakarni az arcáról kb. egy hétig és még szélesebb lett, amikor hazaérve közöltem velük, hogy a mi évzáró jutalmunk egy bulizós bogácsi hétvége és a mikor indulunk MOST válaszára már zengett a visításuktól a ház, de ez már egy következő poszt története...

Büszkeségem :)

A bejegyzés címét rögtön  meg is kell magyaráznom, sokszor, sok helyzetben vagyok büszke mindkettőjükre és ezt sokszor, sok helyzetben hangoztatom is nekik, Ennek nagyon egyszerű oka van, régebben sokszor kérdezték tőlem ők maguk, hogy büszke vagyok-e rájuk. Folyamatos megerősítést vártak, éreztetve velem, hogy erre szükségük van. Még valamit le kell szögeznem, nem szeretem a versenyeztetést, soha, már saját kisiskolás koromban sem szerettem, Büszke voltam magamra ha jól szerepeltem és rettenetesen lehúzott ha valami miatt mégsem. Szoniék iskolájában ilyenkor vannak a tanulmányi versenyek, másodikosként először vehetett részt ilyen megmérettetésen. Őszintén mondom, semmit nem készültünk rá, semmi plussz feladat, gyakorlás, ő sem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Megbeszéltük, hogy sok-sok okos gyerek van és nem nyerhet mindenki, valamint azt, hogy a legnagyobb nyeremény az a tudás, amit magának megszerez, ami igazán az övé. Azt is meg kell mondjam őszintén, hogy zömében abból él a leányzó, amit az iskolában "magára szed". A házi is a suliban készül, szégyen vagy sem, de hét közben semmit, hétvégén is max fél órát tanulunk. A fordulat ott jött, hogy az eredményhirdetésre ünneplőben kellet menni, ami a mi iskolánkban egyet jelent egy kiemelten fontos eseménnyel. Még akkor reggel is azt mondtam neki, amikor találgatta az esélyeit, hogy ne várjon semmit, ha mégis nyerne valamit nagy öröm és meglepetés lesz neki is. Tudtam, hogy egynéhány osztálytárs éjt -nappallá téve készült, tanult, hajtott vagy éppen hajtották, mert ő akart lenni a legjobb.. Nagy volt az öröm délután soha nem fogom elfelejteni azt a boldog mosolyt, amikor a nevére gravírozott 2 db éremmel megjelent az iskolaajtóban, igazi meglepetés volt számára. Sajnáltam a lógó orrú gyerekeket, akik nem nyeretek semmit, jobban mondva azt sajnáltam, hogy értéktelennek érezték magukat. Szonjára sem azt érmek miatt voltam csupán büszke, hanem egy történetért, elmondta, hogy egy sokérmes kislány kiállt eléjük a szünetben és megkérdezte ki szeretne vele cserélni? Sok vágyakozó gyerek emelte fel a kezét. Az én okos nagylányom pedig csak annyit mondott neki, én ugyan nem cserélnék veled, mert az én életem, így a legjobb ahogy van, mert én így vagyok boldog ahogy vagyok. Erre a mondatára amíg élek nagyon-nagyon büszke leszek, sokkal büszkébb, mint egy zsáknyi éremre. :)

Iskolaérettség

Számomra már nem is okoz döbbenetet, hogy itt tartunk, olyan mintha tegnap agyaltam volna azon, hogy engedjem-e Szonit iskolába vagy sem, most meg már a "kicsi" került éppen aktuális iskolaveszély helyzetbe. A két évvel ezelőtti döntésen rengeteget hezitáltam, pro és kontra. Félelmem nem volt hiábavaló, az első pár hónap pokoli volt. Emlékszem Szonja sokat kérdezgette akkoriban, hogy mikor lesz már 7 éves, mert az osztályában már mindenki az. Most ugyanaz a döntéshelyzet alakult ki a házunk táján. Kira túlesett a kötelező iskolaérettségi vizsgálaton (ennek mondjuk én sok értelmét nem látom) és 99%-os szinten teljesített. Óvónéni közölte is vele, hogy mehet suliba. Én pedig a másik óvónéninkkel beszélgettem, miért gondolom  úgy, hogy maradjon még egy évet az óvodában, meggyőzem az érveimmel. Egyrészt jelen teljesítmény-kényszeres rendszerben, amikor nagyobbikom hullafáradtan jön haza és olykor még este 8-kor is akad némi tennivaló, amikor 30 órájuk van a héten, megspékelve kötelező délutáni elfoglaltságokkal, amikor 2. osztályban azon stresszel, hogy valamit nem fog tudni megtanulni, szerintem óriási hiba van a rendszerben. Igen használhatunk persze mérőtáblákat, hogy értelmi képességeimben, hogy teljesít a gyerek, de ez is pillanatnyi képet mutat csupán, egyáltalán nem biztos, hogy reálisat. Kira beszédhibás, logopédiára járunk, és szerintem ez egy hatalmas hátrány az olvasásánál. Aztán beszéljünk fizikai érettségről, gazellatermetű kisebbikem 20kg, ha a hátára adnám a táskát elborulna, mint egy páncélilag túlterhelt teknős.  Szociális és érzelmi érettség, rendkívül ragaszkodó és biztonságérzetét én adom meg neki, az én közelségem. Játékos, mint sok-sok majd hatéves gyerkőc. Ezt a játékosságot pedig az iskolában nem nézik el, kategorizálnak, azaz aki mozgékony annak rossz a magatartása, mert hiába vág az esze, mint a borotva és elsőként válaszol, ha azt  éppen az asztal alól teszi. Sablongyerekeket kell termelni, nem nézve ki-miben jó, ki miben tehetséges. Nyesegetni a faágakat, hogy megteremtsünk egy tökéletesen egyforma csemetekertet. Azt mondják évvesztes gyerek, én ezt egyáltalán nem így látom, sokkal inkább évnyertes, nyer egy évet, amikor fejlődhet, játszhat, erősödhet és lehet, hogy jövő szeptemberben éppen annyira lesz érett a  a szó emberi és nem teljesítmény-kényszeri értelmében, hogy a hajtásait  már meg tudja óvni a kis csemetefácskám.

Túlterhelve....

Még nincs nyolc, de hatkor kel, mert muszáj, mert megyek dolgozni és össze kell szedni magunkat. Soha nem végez négy előtt és soha nincs már fent este 9-kor. Még nincs  nyolc, de már suli után szorgalmi esszéket ír, olykor annyira fáradtan, hogy ráborul a füzetére. Még nincs nyolc, de már ismeri a római számokat, gyorsabban ír, mint én, okosabb az okostelefonomnál. Két nap alatt József Attila verset tanul, környezetet véd. Még nincs 8, de heti 3 edzés, 5 testnevelés hozza mozgásba. Még nincs nyolc, de néptáncol, énekkarba jár, gitározik. Nekem még pici lányka, és nem hiszem, hogy teher alatt nő a pálma, még nincs 8, de egyre kevesebbet játszik, ráérős idejében a húgát okítja. Még nincs nyolc, de már számolja  napokat a nyári szünetig az utcagyerkeskedésig, a bandázásig, ahogy a többi bandatag is. Kicsi lány és felnőtteket meghazudtolva küzd napról-napra, tanul, okul és én is tanulok tőle. Igen rosszabb napokon lediktálom neki a házi megoldását és én mondom, hogy sz@rjunk bele a töménytelen szorgalmi feladatba, ilyenkor megbotránkozik jóidesanyja viselkedésén. Az elkövetkező tizenegynéhány év erről fog szólni, teljesítménykényszerről, maximalizmusról, feladatokról, szárnytörésről, sablonosításról.. Még nincs nyolc, játszania kellene amennyit csak lehet, de ő felnőttként tanul, fáradt, kialvatlan, olykor elgyötört...sokszor boldog, mert a sok munkának szép a gyümölcse...még nincs nyolc, de már nem tud és nem is akar "dedós" lenni. Hihetetlen mennyiségű információt tanul meg és raktároz nap, mint nap. Még nincs nyolc...kedves élet...muszáj ezt ennyire és így...mondom még nincs nyolc.

Becsöngettek...én meg kisípolnék

Bár valóban voltak fülproblémáim az utóbbi hetekben, azért azt nem mondanám, hogy az elmúlt 21 napban a fülemen kívül más nem csengett, de lassan már megszokottá válik ez nálam. Igaz most van mentségem a szabadidőm nagy részét papír és ruhaboltban töltögettem, no de ne szaladjunk ennyire előre. Elnézést a frivolitásomért, meg a fricska posztért, de most  éppen ez akar utat törni a bensőmből. Becsöngettek és volt évnyitó is. Szerintem teljesen fölöslegesen, mert ha segíteni nem tudunk, legalább ne ártsunk, örök elvének alapján, az egyáltalán iskola közelébe sem vágyó gyereket, elsőként csapja mellbe a mondat, miszerint 182 tanítási nap lesz az idén. Hát bakker, de most tényleg, kb olyan  volt a kölkök feje, mint centit vágó bakákkal közölni, hogy bocsi, de ráhúzunk még a sorkatonasága 182 napot, vagy nincs is Mikulás, meg a nyúl se tojik, csak bogyókat ésatöbbi. Az elsősök kánonpityergését erőteljesen fokozta a másodikosok "úgy vártuk az iskolát" című siratófali verse. Gondoljunk bele, egész augusztusban protkós nénik csipkodják a gyerek arcát, hogy és "Döncike várod már az iskolát". Igen egy szabad nyár után biztosan van olyan gyerek (lázas, napszúrásos, félrebeszélő) aki várja. Eleve groteszk szerintem, hogy szeptemberben évet nyitunk, de mindegy. A közel 1 órás hacacáréból szerencsére nem sokat hallottam, mert leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy a 40 fokban a napon elájult gyerekek lábát magasba tartsam és vízzel fellocsoljam őket. Szépek, szépek a hagyományok, de bőven elég lett volna egy sziasztok gyerekek is. Gyönyörű a néptáncos csoport, de 36 réteg szoknyában leginkább a levegő kapkodására és nem a csárdás lépéseire kellett koncentrálniuk. Aztán beindult a verkli, szeptember 2.-án önelégült mosollyal a képemen hátradőltem, hogy én biztosan mindent megvettem, újat nem tudnak mondani. Tudtak....úgy két hétig minden nap. A papírboltban már jobban eligazodtam, mint a saját konyhámban, a teljesség igénye nélkül csak néhány ínyencség, ami szőke fejemből nem pattant ki a készülődés során.: 3.-os vonalazású füzet (a gyerekem 2.-os), nylonnal borított papírszalvéta (mi a picha?), 100db  műanyag pálcika (40 van egy csomagban, annyi volt itthon). Azért azt a képet vizualizáljátok, amikor este 10-kor útszéli örömlányt megszégyenítve monologizálom a káromkodásokat miközben10-vel válogatom, szín szerint a pálcikákat, és egy rohadt befőttes gumit nem találok az egész házban. Mellem döngetem és hálát adok a sorsnak, hogy lányaim vannak, ezen oknál fogva szilikon hajgumim, meglett a 10 bekötözött kicsi kupac. (azóta se vették elő a táskából) Nem tudom ki volt az a pöcs, aki kitalálta az öntapadós könyvborítót, mert egyrészt mindenre, mondom mindenre ragad, csak oda nem ahová kell, ami még ennél is jobban felhúzott, hogy nincs az a könyv, amire méret, így lehet vagdosni. Az ollótól, egészen a sebészszikéig jutottam. Szóval a kitaláló pöcs, egy rafkós pöcs, mert elvileg elég 1 csomag a könyvekre, nálunk 4x1 volt elég....nekem meg menet közben kb. 100x volt elééééég. A gyerek táskája cirka 18 kg, pont annyi, mint a húga, kipróbáltuk Kira felborul vele és krumplibogárként kapálózik. Amikor szülőin megkérdeztem, hogy a 6!!! db irodalom könyvből melyik a második félévi, (elsőben így volt), szemrebbenés nélkül közölték, hogy mindet használják. Szóval tudjátok, elhiszem én, hogy amit megtanulsz csak a tiéd, meg tanulás a tudás atyja, és egyéb ilyen bölcsességek, de nagyon nem tetszik, hogy egy 7 éves gyereket ennyire leterhelnek, mint fizikálisan, mint pszichésen. Amikor megnéztem az órarendjét, majdnem dobtam egy hidat, pedig sosem tudtam, mert nekem kb gimiben volt ilyen. Őszintén? 5-6 óra naponta és utána minden! délután valami, olyanok, mint drámajáték, atlétika, dzsúdó, néptánc, angol, okostudor, mittudoménmi, redukálni fogom... nagyon. Asszem a cinkosa lettem, ma este már annyira fáradt volt, hogy én színeztem ki helyette a feladatot...  ha holnap nem kapok rá egy csillagot azt hiszem beverem a hisztit :)

Vége a tanévnek is...

Olyan mintha átléptem volna egy időkaput, azt hiszem még csak pár napja volt szeptember, amikor félve-szorongva engedtem Szonit az iskolába. Aztán hipp-hopp és már itt is az évzáró. Természetesen büszke vagyok rá, hiszen kitűnő lett. Jó volt látni, ahogy meglepve, megszeppenve állt az igazgató néni előtt a színpadon. Én a jegyei alapján számítottam az elismerésre, de nem árultam el neki semmit. Igen, szép ez a bizonyítvány, de ugyanennyire büszke lennék ha szimplán csak megcsinálta volna és második osztályba léphetne. Én tudom igazán mennyi munka és erőfeszítés volt ebben az első évben. Tudom, hogy mekkora teljesítmény és mennyi mennyi munka volt abban, hogy megtanult írni és olvasni. Láttam és ott voltam, amikor fel akarta adni, amikor együtt sírtunk, hogy nem megy. Sokat  gyakoroltunk itthon is, és igen volt sok vita, hogy muszáj, hogy lerakjuk a tudás házának alapjait, mert ha nem lesz mire építkezni, összedől a ház. Álltam tanácstalanul az első három hónapban, mert nagyon-nagyon nehezen ment a beilleszkedés, az én befelé forduló kislányom nagyon nehezen nyílt meg és estéket sírt beszélt át arról, hogy neki nincsenek barátai. Amikor a nagy beszélgetésekbe-sírásokba belealudt, akkor én sírtam a tehetetlenségtől, annyira sajnáltam, olykor meg végtelenül dühös voltam rá, mert a húgán vezette le a mérhetetlen csalódottságát. Lassan nagyon lassan megnyílt, hála a tanító néninek és a sok beszélgetésnek. Félév után aztán nagy fordulatot vettünk, már nem kellett rongyosra tépni a szám, hogy gyakoroljunk, már nem kellett nógatni és rendre arról számolt be, hogy vannak barátai. Innen már diadalmenet volt minden. Pezsgett, tündökölt, csacsogott, imádták az osztálytársai. Büszke vagyok rá, hogy kitartott, hogy nem adta fel, hogy bár nagyon elfáradt a végére, de megcsinálta, hogy ilyen ragyogó eredménnyel, az már csak hab a tortán. Megtanultunk közösen tanulni, célokat kitűzni és el is érni azokat, olykor visszanézve túl maximalista voltam, de tudom, hogy rendíthetetlen házalapot építettünk, innen már könnyen fog menni minden. Most jól eldugtam mindent ami a sulival kapcsolatos, pihen, játszik, táborozik.Én meg nézem, ahogy önálló emberré cseperedik és büszke vagyok rá, azért amilyen. 

Utolsó nap a suliban

Na jó ez azért mint tudjuk, nem azt jelenti, hogy Garami kisasszony lediplomázott, de egy lépéssel közelebb került hozzá. Sportiskola révén, mi másról is szólhatott volna az utolsó tanítási nap, mint egy sport és egészségnapról. Az egészségnap a mi esetünkben igencsak vicces tényezőként szerepelt, amolyan frivol humorként, ugyanis is Szoni az utolsó hetet itthon töltötte, mert sikerült olyan jó kis bacit összeszednie, hogy konkrétan végigüvöltött egy éjszakát, ami létező dolog csak lehet valakinek vizeleten kívül a pisijében az neki volt. Másnap erre még én is rá tudtam dobni egy lapáttal, ugyanis  nettó 35 fokban hidegrázásom volt és be akart szakadni a mellkasom és a hátam. Doktor néni kikerülhetetlen volt, mert én jócskán túlléptem a kánikulai hőmérsékletet a 39 fokos lázammal. A diagnózisról csak annyit, hogy hallgatja a mellkasom a sztetoszkóppal asszongya Neked szívzörejed van. Mikor bambán  és döbbenten visszakérdeztem, hogy tényleg van nekem olyanom, akkor kapott a fejéhez, hogy bakker ez a tüdőd. Szóval két hét parkolópályára lettem rakva, ebből cirka 3 napot fel sem bírtam kelni. Szerencsémre kb 5 éve nem szedtem antibiotikumot, így szerencsére az meglepően gyorsan kinyírta Tüdő Gyula parazitámat. Eme laza előjáték után, kb annyira örültem a szülős sportnapnak, mint mókus az erdőtűznek, de Szonja éppen annyira volt lelkes, amennyire apjuknak dolgozni kellett. Szonja javuló állapotára rámutatott az, hogy kánikulában 3x30 percet végigzumbázott, nekem már ennek végignézéséhez majdnem oxigénsátor kellett. a program egyébként rendkívül színes volt, kreatív foglalkozások, egészséges ételek készítése, közös csapatjátékok, újraélesztés gyakorlása szakemberrel -ehhez mondjuk kinézetre jó alany lettem volna. természetesen a kötélhúzást az alsó tagozat, majd a lányok nyerték, erre mondjuk simán ráraktam volna a nem létező tippmixem. Amíg Szoninak a Zumba, nekem a gyógytorna jött be a legjobban, igen valóban bejött a nagy szivacsokon való fetrengés, elvégre a teketória is egyfajta csapatjáték nem, de. Délután kettőre már annyi kalóriát égettünk el, hogy csak kocsival tudtunk hazajönni, na jó azért nem,,,ránkszakadt az ég és hazafuvaroztak minket. Egyébként pedig sok-sok maradandó élménnyel tértünk haza, szuper szervezés volt. Nálam plusz bónuszként interjú a tévének leégett vállal és orral.

Osztálykirándulás

Az a helyzet, hogy útra keltünk ám az osztállyal, nem is ide a közelbe, hanem egyenesen Nyíregyházára. Kissé lepukkant buszunkkal és nem túl kegyes időjárással vágtunk neki a napnak. Szerencsnél már néhány gyereknek meleg pulcsit kellett venni,  majdnem a tanító bácsinak is, mert az egyik kislánynak sikerült a reggelijét ráásítania Öcsi bácsira és cuccmójára.  Szakadó esőben utaztunk végig és azzal az egy dologgal próbáltuk magunkat pozitív üzemmódba rakni, hogy ilyen cudar időben biztosan nem lesznek sokan. Tévedtünk, mert a parkoló tele volt buszokkal, de ekkor már azzal tudtunk vigasztalódni, hogy nem esett, az orkán erejű szél, mint az eső. Szerencsénk volt, egészen a hazaindulásig nem esett újra, az itthon maradottak pedig egész nap minket sajnáltak, mert itthon végig esett. A vadaspark meseszép, földrészenként elosztva az állatok, szerintem egy nap kevés rá, hogy az ember mindent alaposan megnézzen. Gyönyörű növényzet, fókashow, minden amit csak kívánhat az ember lánya. Megmondom őszintén nem volt kis meló ennyi gyerkőcre és ennyi felé figyelni egyszerre, de a sok mosoly, élmény kacagás mindannyiunkat kárpótolt. Szóval a rossz idő és az eső ellenére a szívünkben verőfény volt. Ha arra jártok ne hagyjátok ki, a nyáron mi még ellátogatunk egészen biztosan, főleg, hogy tegnap született egy kis elefánt is a parkban.

Télűző

Már nem is mondok semmit arról miért vagyok ekkora bloghanyag és ígéretet sem teszek arra, hogy ezentúl másképp lesz. Puszedli sikeresen meggyógyult és valami 8. csoda okán szerintem,senki sem fertőzött meg a családban. Azt hiszem rajtunk nem fog múlni a tavasz eljövetele, mert derekasan megtettünk mindent azért, hogy eltemessük a telet. Ha jól hiszem cirka 4x égettünk kiszebábot, vonultunk jelmezekben és vettünk részt farsangi tivornyákon, enyhe fánkmérgezéseken átesve.

A lányok kedvenc ünnepe a farsangi időszak, gyerekként nekem is ez volt a favorit, mert ilyenkor mindenki az lehet, ami csak akar. Szonja a hagyományokhoz hűen ismét bohóc akart lenne, amin első körben csodálkoztam, de amikor láttam az osztályában, hogy valóban szeret megnevettetni másokat már értettem ragaszkodását a bohócorrhoz, amit úton-útfélen elhagytunk, ezért sebtében festettem neki egyet. Majd hét évesen igazi kiskamasz jegyeket ölt magára a leányzó, úgy cirka 4-5 évvel képzeli magát idősebbnek a valós koránál, Visszahúzódó jelleme kezd a feledés ködébe veszni, szájal, felesel, feszegeti a saját és az én türelmem korlátait, ezt ellensúlyozva egyre jobban tanul és egyre önállóbb. Élvezi, hogy itthon van az apja, (becsődölt a cég) ami nekem is nagyban megkönnyíti a hétköznapokat, de a háttérben ott a bizonytalan érzés, hogy mi lesz a későbbiekben.

Kira igazi boszi, leplezetlenül utálja az ovit, aminek legfőbb oka, hogy korlátok közé szorítják mozgékony és szabadságvággyal teli személyiségét. Hihetetlenül rafinált és simulékony, neki nem lesz gond akár a jég hátán is megélni. Ő az egyetlen a családban, aki még az igazán senkihez magához közel nem engedő, szeretetét kimutatni sem tudó mama szívét is meglágyította. Pontosan az a jellem, akinek viselkedésétől másodpercek alatt elönti az ember agyát a lila köd, majd pontosan 10mp elteltével már rózsaszín felhőket pöttyöz a fejünk fölé. 

Észrevétlenül osont el a február az életünkben és ma már épp az a legfőbb téma a nagylánynál, hogy kapnak-e a fiúktól nőnapi ajándékot a suliban pénteken vagy sem :) Szerintem kapnak;).Figyelmeztetvén apjukot a közelgő eseményre, a tegnap estét azzal töltötték a csibék, hogy szívecskéket vágtak ki és mindegyikbe beleírták, hogy nő, majd elhelyezték ezt a lakás 125 pontján, nehogy pöppetnyi esélye is legyen annak, hogy az apjuk elfelejtse, hogy 4 nővel is együtt él. (Na, nem mintha erre lenne egy percnyi ideje is, mikor minden pillanatban belebotlik valamelyikünkbe, felüdülés neki a pincében a tűzrakás, mert legalább ott van Ricsi az eb.). 

Summa-summarum jól vagyunk...nagyon várva a tavaszt.