Én énkeresőben

"Boldogan mentem a ködben, és ezt gondoltam: végre! Végre egyszer lehet cél és irány nélkül haladni néhány lépést e civilizált életben is, mely máskülönben amúgy is aggasztóan célirányos. Végre néhány perc, egy nagyváros életében, mikor ismeretlen erő felold mindent, ami anyagszerű, s a város átadja magát e különös játéknak, mely kissé félelmes és veszélyes is. Túl szabályosan élünk.
Az embereket meg kell tanítani arra, hogy merjék szeretni és vállalni a veszélyt és a rendkívülit.
Néhány veszélyes lépés a ködben különb életérzést ad, mint ezer és ezer biztos, céltudatos lépés a napvilágban. Ilyen pillanatokban, mikor senkivel nem lehet találkozni az utcán, mert az emberek elvesztették a ködsapka alatt személyiségük ismertetőjeleit, végre találkozunk önmagunkkal." (Márai)

Azt hiszem, most én is ebben a ködben járok éppen, valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan ok folytán keresem magam. Nem tudom elfogadni azt ami vagyok, itt most persze nem a külsőségekre gondolok, hanem ami bennem van, amitől igazán én vagyok én. Valami ködös változás zajlik bennem, amiben azt érzem, én nem én vagyok, de legalábbis nem én irányítom magam. Talán fáradt vagyok, talán nyomaszt az egyedüllét, az afféle társas magány. Vagy csak nem akarom  és mondvacsinált indokokat találok ki, közben meg elvesztettem egy barátot. Úgy vesztettem el, hogy gyakorlatilag napi szinten találkozunk és volt egy beszélgetésünk, azóta azt gondolom, hogy sok minden változott, leginkább én. Sündisznó lettem, mert nagyon erősnek akarok tűnni, közben meg fáj, de nagyobb bennem (még) az ellenállás, a dac, mint, hogy odalépjek és azt mondom beszéljük meg, inkább odaszúrok, nem ezt érdemli, ahogy én sem. E gondolatmenet kapcsán jutott eszembe, hogy változom, énkeresésben vagyok, és egyenlőre nem találom magam. Jó lenne valami groteszk skizofrénként leülni magammal és kipakolni az asztalra pro és kontra ami bennem van, aztán lerázni magamról, mint vizet a kutya, és tabula rasaként menni tovább. Sokan keménynek hisznek, pedig ez nem így van, annyit kattogok mostanában, hogy éjszakánként rémálmaim vannak és zihálva, leizzadva ébredek. Minden döntés súlya az enyém és ez annyira nehéz, mert tulajdonképpen csak magamra számíthatok, persze mindig megvan a válasz, csak közben egyre fogynak az energiáim és nem találom magamban, azt ami igazán én vagyok. Fáj a hátam fizikálisan, mert cipelem magammal a problémákat, gyakran másokét is. Ember vagyok, háziasszony, anya, pénzügyminiszter, családfő, az vagyok aki mindent megtervez, akit őrölnek fel a hétköznapok, ...mégis azt hiszem most leginkább nő szeretnék lenni...akit kicsit babusgatnak...ezt az énem keresem éppen, mert valahol bennem van, de nagyon elvesztettem, szeretethiányom van azt hiszem. Tudom most ezt kicsit zagyván raktam ide össze, de közelebb kerültem vele...önmagamhoz mindenképp.

Mások szemével milyen vagyok? Íme, egy őszinte gyerekrajz, masnival a hajamban(ez a gyermeki képzelet), valóban csíkos felsőben és csíkos zokniban ülök a zöld  kanapén, modellt ülve, a 3 perces rajzhoz by Szonja, szerinte mosolygok, ha ő ilyennek lát, akkor még sincs akkora gáz :)