Ovis anyáknapja, második felvonás, igazi tündérmese :)

Bizony bizony, megkaptam a második szeretethullámot, is ami annyira eltalált, annyira boldoggá tett, hogy nem is tudom, hogy azt a hatalmas eufóriát hogy tudjam ide lepötyögni. Talán mindezt mutatja az is, hogy hajnal 5 óra és én, akit egyébként reggelente ki kell verni az ágyból, most nem tudok aludni. Abból is látszik már, hogy Szoni mennyire nagylány, hogy képes volt velem konfrontálódni. Ugyanis indulás előtt szerettem volna összefogni a haját, és nem engedte, hiába jöttem az észérvekkel, hogy akkor majd a szemébe lóg és zavarni fogja, akkor sem. Aztán a bevonulásukkor megértettem, minden egyes gyereken fejpánt volt, felváltva, akin fehér volt a pánt azt piros szívecske díszítette, és fordítva és az óvónénik mondták nekik, hogy le kell engedni a hajukat, mert egyébként leesik róluk :) Persze Szonja annyira komolyan vette a titoktartást az anyáknapjáról, hogy ezt az információt sem osztotta meg velem. Édesek voltak és fegyelmezettek és annyira, annyira szívhez szólóak, hogy az 5. perc környékén járhattunk, amikor én már a szemem törölgettem. Akkor éppen a saját nagymamájukról készítette rajzaikat tűzték fel egy falra, zene kíséretében. Még most is azon pörög az agyam, hogy tudták megcsinálni ezt. Minden egyes lurkó csodálatos volt, támogatták őket és a gyerekek is egymást, komolyan mondom, hogy egy életre szóló élmény volt őket látni, azt a közösséget és azt a szeretetet, ami körbelengte az egész teremet. A csoport középsős része kicsit ki volt emelve, piros-sárga- kék kendőkkel és virágokkal a fejükön adták elő az általam is nagyon kedvelt Gryllus dalok egyikét, az én cseppem volt a napraforgó. Aztán megkértek minket, hogy üljünk a gyerekek székére, szembeálltak velünk ajándékokkal a kezükben, elmondtak egy verset, majd beleültek az ölünkbe és elénekelték az Anyácskát. Soha nem hallottam még ezt a dalt és a pillanat, a közeg, a lányom csillogó szemmel az ölemben, hogy szó szerint zokogtam. Igaz lelki tisztulás volt ez, nem tudom másképp mondani, annyira sem akartam ezt a pillanatot megszakítani, hogy zsebkendőt vegyek elő. Szonjával ez a pillanat olyan volt, mint a születése, hiába voltak rengetegen körülöttünk, ki tudtunk zárni mindent, ő énekelt, én pedig sírva ringattam a dal dallamára.. Azt hiszem ezeket a pillanatokat soha nem felejtem el, olyannyira mélyen belém égett, hogy most amikor újra és újra felidézem, most is sírok, ahogy sírtam akkor is, amikor az apjának elmeséltem. Hálás vagyok az Égnek, hogy ilyen közegben tölti a kicsi lány a hétköznapjait, a műsor és közös szimbiózisunk vége után körbenézve, láttam, hogy mindenki sírt, anyukák, nagymamák, vezető  óvónénik,meghívott óvónénik a többi csoportból,  mindenki aki csak ott volt....Bevallom őszintén fényképem sincs, egy az odafelé útról, egy pedig a végéről, ahol Szonja kicsit meglepetten törölgeti a boldogságkönnyeim....Remélem azért pár apuka meglep majd minket néhány fotóval...de ha nem az sem baj, ez az érzés itt belül mélyen beleült a lelkembe és tudom, hogy amíg élek ottmarad :)Ahogy ez  a dal is most már mindig....