Négyesfogat

Apa hazaért és már vissza is. Körülbelül annyi időt töltött itthon, amennyit ennek a mondatnak a bepötyögése vett igénybe nálam. Iszonyatos hiányérzetem van, kb. olyan amikor találsz a fagyasztó mélyén egy jégkrémes dobozt és amikor felnyitod pörkölt van benne. Kezdjük azzal, hogy a mézesmadzag, amit elhúznak előttünk, hogy egy hét a szabi, ami így azért nem is hangzik rosszul, de lekonyul az ember füle rögtön ha eszébe jut, hogy ebből kettőt már el is vesz a haza és a visszaút. Maradt tehát 5 nap, amire azt gondolod 4-esben, uram bocsá' részben kettesben fog eltelni. Hát egy nagy francot. Az öt napból, kettőt itt volt a sógornőm, mert ezer éve nem látta az öccsét, 1 nap itt ültek a haverok, volt olyan pillanatom, hogy azt gondoltam most, most felordítok, hogy húzzon mindenki haza. Az természetes, hogy a lányok dongtak az apjuk körül, együtt vittük-hoztuk őket oviból, apa altatott, etetett, játszott velük, mesélt nekik, szóval teljes mértékben szabadságolva lettem, és volt időm kattogni azon rendesen, hogy rohannak a napok, ügy intéztünk, megcsinálta azt a ház körül, amit én nem tudok, permetezés stb. Közben meg észrevettem, hogy vészesen fogy az időnk, hogy alig jut egymásra, mert vagy én alszom el a fáradtságtól a vállán, vagy ő az enyémen. Ezen felül nehezített pályát jelentett még neki, hogy nehéz az átállás, 1.5 hónap alatt ő is felvesz egy ritmust és nekünk is megvannak a rituáléink nélküle. Bosszantó volt még az is, hogy a hazaút, sok-sok értékes órával többre sikeredett az autó megadta magát félúton. Mától meg újra kezdődött a hat hét várakozás, hogy ismét hazajöjjön. Kutya nehéz neki, mert nekem itt vannak a lányok nap, mint nap. de ő teljesen egyedül van, és bár van már mögötte pár év rutin ez ügyben sajnos, de most valahogy ezt nagyon nehezen viseli és nem volt rá idő, hogy átbeszéljük. Gyakorlatilag semmire nem volt idő, mert ez a pár nap, mintha nem is lett volna, mintha csak bekukucskált volna az ajtón és már húzta is be maga után. Kicsit ambivalensen úgy érzem most magam, mint a mesében, amikor kapott is a király ajándékot meg nem is. Persze, tudom, hogy majd ezen is átlendülök/átlendülünk, de most ebben a pillanatban nehéz. Erre az is rátett egy lapáttal, hogy most éppen intézem az orvosi papírjaim is a munkába álláshoz, innen is visszakanyarodhatok újra az időhöz, ami vészesen fogy. Sokszor megkérdezem magamtól, hogy ki lehet-e kerülni ebből az ördögi körből vagy visz tovább ez a taposómalom és egyszer csak bedarál...remélem, hogy nem így lesz, hogy tanultunk ebből a felemás pár napból és legközelebb másképp csináljuk, leginkább elmegyünk itthonról arra a pár napra...jobb ötletem egyenlőre nincs. Na meg persze a tény, hogy egy hepehupás úton egymás után nem jöhet két hupa...lesz időnk beszélni  és dübörgünk tovább...Van, hogy csak egy pillanatot kapsz. Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért... Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is. Ami örökké tart.