Életátértékelő...

Nehezen indult ez az év, sok-sok embert elveszítettem közvetve vagy közvetlenül tőlem sokkal fiatalabbakat kísértem utolsó útjára. Nem akarok arról elméleteket gyártani és eszmét futtatni, hogy miért is történik ez, pusztán a tény megdöbbentő. Nem akarom a magyar egészségügyi helyzetet sem boncolgatni, hiszem nap, mint nap találkozom ezzel, ahogyan ti is. Nőgyógyászati problémáim lettek, első körben azt gondoltam, hogy sok-sok éven át

voltak ilyenek, esetleg a kezelések miatti hormonok miatt klimaxolok stb. Úgy gondoltam felkeresem azt az orvost, akinél a lányok születtek, hogy nézzük meg miféle banális probléma lehet ez és orvosoljuk gyorsan, Rengeteg beteg volt a magánrendelésén, kismamák, idősebbek, volt bennem valami megmagyarázhatatlan félelem, valamiféle struccpolitika, az a "ha nem tudom nem fáj érzése". A doktor mérhetetlenül fáradt volt és mérhetetlenül flegma, Kb. 2 perc után az arcomba tolta, minden sallang nélkül, hogy szerinte méhnyálkahártya rákom van és essünk neki szedjünk ki mindent, hogy legyen esélyem élni, Ennél a résznél csak a rák és élni szó villogott az agyamban. Egészségügyis aggyal csak annyit kérdeztem, hogy nincs-e valami humánusabb módszer a válasz annyi volt, hogyne lenne, gyógyszerezhetjük, aztán fél év múlva visszajön addigra tele lesz áttéttel és meghal. Nem tudom, hogy jöttem ki tőle, amint kifizettem a "tanácsadás díját", egy dolgot tudtam, hogy bár kezembe nyomta a papírokat, hogy másnap feküdjek be, biztos voltam benne, hogy soha be nem teszem többé a lábam hozzá. Nem mondom gyenge nőnek magam, de még most is elbőgöm magam amikor ezt itt újra felidézem. Iszonyat erő kellett ahhoz, hogy ebből az egészből a lányok semmit ne vegyenek észre, hogy ne bőgjem el magam ahányszor a párom szemében látom a kétségbeesést. Azt mondanom sem kell, hogy gondolati síkon mi minden lejátszódott bennem, amiről senkinek sem beszéltem, hogy mennyi tervem van még, hogy lehet nem látom felnőni őket, elviselhetetlen volt, olyan voltam, mint egy robot, gépiesen  csináltam a dolgom, éjjel rémálmaim voltak, bőgve ébredtem, majd kezdődött minden elölről. A lányokkal együtt rezdülünk így érezték, hogy valami nagy baj van. Minden éjjel abban a tudatban öleltem őket, hogy nem az járt a fejemben, hogy még az is lehet, hogy már nem sokáig lesz ez így.  Tudtam, hogy csakis egy emberben bízhatok meg teljesen, csak őü segíthet nekem. Mentem hát ahhoz a orvoshoz, akinek Szonját is köszönhetem. Már az egyfajta nyugalommal töltött el, hogy telefonban felvázolta, hogy ezer más oka is lehet ennek a problémának, de lehet rák is, nem kertelt, Utaztam hát Budapestre és vittem magammal a gyógyszeremet Kirát. Ő volt az aki végigcsacsogta az utat, aki 50x megvert unóban amíg odaértünk, aki rácsodálkozott a nagyvárosba és folyamatosan megnevettetett. Kicsi lelkével érezte, hogy erre van most szükségem. Majdnem 10 éve jártam a doktornál ebben a rendelőben, akkor egy másik életért, most a sajátomért harcolni jöttem, fura fintora a sorsnak. Míg várakoztam a rendelőben legbelül a Kowáék dalát mantráztam...minden rendbe van." A drága doktor egy endoszkópos biopsziát csinált és bár nem ígért semmit mégis  megnyugodtam kicsit. Bár nem a legjobban éreztem magam utána, mégis csavarogtunk Kirával szerte mindenütt Pesten. Aztán következett 3 idegőrlő hét, a mintát 4 orvos egymástól függetlenül értékeli ki, amihez idő kell. Minden nap félve néztem meg az emailjeim, ha csörgött a telefonom összerezdültem. Tegnap megjött az email, 5 percig néztem, mire meg mertem nyitni. A következő állt benne: "Drága Lili, megérkezett az eredmény, nem kell aggódnunk, nincsenek a mintában kóros sejtek, negatív. Fél évente szeretnélek kontrollálni. " Amikor kinyomtattam a leletet olyan szabadság ölelt át, ami még soha, ember nem örült még ennyire egy szónak "negatív". Köszönöm a Jóistennek, hogy segített, hogy van még időm, hogy megmutatta bármennyire végtelennek is tűnik ez az idő mégis véges. Sokat változtatott  rajtam az elmúlt időszek, mérhetetlen türelmem van, mérhetetlen nyugalom, és mi a legnagyobb ami bennem munkál az ÉLETÖRÖM!