2017. január 7., szombat

Egy hónap-egy bejegyzés avagy zanzásítok vigyázz hosszú lesz :)

Nem mondhatnám, hogy az utóbbi időben azért nem történt ide részemről még egy kettőspont írása sem, mert nem történt velünk semmi. Egyetlen egy dolog volt kevés mostanában az életemben, a monitor előtt töltött idő. Kijutott az év végére jóból is rosszból is egyaránt, de nem szeretnék itt nyavajgós posztot ír, mindössze egy év végi összefoglalót. A lányok....Kira hát a kis prücsökkel adódtak problémák az óvodában. Mindig is örömmel járt, a mostani nemtetszését annak tudtam be, hogy negyedik évét húzza a Bóbita csoportban és kissé beleunt. Be kell valljam először nőcis hisztinek tudtam be a nem akarok oviba menni, nem akarok ott aludni monológjait, egészen addig amíg komolyra nem fordult a dolog. Vasárnap már nem evett, folyamatosan sírdogált, sőt reggelente öklendezett. A karikák a szeme alatt, a mosolytalan arc, a félelem a szemében, a fogyás szó szerint megrémített. Tehetetlen voltam, hiszen semmit nem mondott a miértekre, egyszerűen nem és kész. Éjszaka alig aludt, ha aludt is valamennyit rámcsimpaszkodva. Egy éjszakai zokogó sírás közepette elmesélte félelme okát, tárgyát. Egy dadus nénitől félt ennyire, aki mindig kiabál vele, aki nem engedi ki pisilni stb. Úgy gondoltam, itt az idő, hogy beszéljek ovónénivel. Aki könnyes szemmel bólogatott, hogy látja a problémát és próbálja kezelni. A helyzet nem javul, olyannyira nem, hogy kerestem egy kompromisszumot, hazahozom az ebédidőmben, hogy ne kelljen ott aludni, mamával ellesz amíg mi Szonjával hazaérünk. El kell mondjam, hogy ezt akkor már én is is tehetetlenségemben sírva meséltem el a főnökömnek. Rövidre zárta a dolgot, felhívta az óvodavezetőt és fél óra elteltével már az irodájában voltam. Ott sok minden kiderült.,.többek között az, hogy Kira végigordítja az alvásidőt, kerül az említett dadust, szomorú, lehangolt. Hol tartunk most, továbbra is ebéd után hazajárunk, péntekenként pedig pszichológushoz, ahol kibábozza magából a történteket, nem kizárt a fizikai bántalmazás sem....a dadus ajándékokkal halmozza el....és persze minden áron azt szeretné tudni, természetesen nem tőlem, mit mond a pszichológus. A karácsonyi ünnepségen volt még egy kis sírás....továbbra se szereti az ovit, de megy....újra csicsereg...eszik...alszik...kezd belé visszatérni az élet. Senkinek nem kívánom, hogy valaha is átélje ezt. Két fotó erről az időszakról:az ovis karácsonyi kisírt szemes mosoly (kicsi a rakás) és egy mostani.



Szonja, hát ő sem kismiska, bár ő más szempontból. Magas szinten műveli a flegma nagylány vagyok (szeretne lenni) életstílust. Visszadumál, akarnok és mindig neki kell jusson az utolsó szó.  5 perc alatt el tudja érni, hogy kiénekeljem a magas c-t, majd engem senki sem ért meg duzzogással bevágja maga mögött az ajtót. Aztán mintha mi sem történt volna 5 perc múlva megy az élet tovább. Nem csak külsőségeiben hasonlít rám, teljes egészébe ugyanaz, mint én....és ugyebár a két dudás egy csárdában tipikus esete. A suliban meg nyúlbéla, nincs nagy szája, csendes, visszahúzódó magáért ki nem álló nebuló. A szünet előtt már olyan mértékben volt fáradt az iskolai nyomástól, a rengeteg feladattól, (mellesleg én is kibuktam) hogy szabadságot vettem ki neki, persze ezen is stresszelt, hogy mi lesz, mert ő lóg. Iszonyat maximalista (a négyes nála javítandó jegy) közben meg azon nyavajog, hogy minek ennyit tanulni. Hihetetlen ütemben érik testileg és lelkileg is. Igazi öntörvényű kis nőci, aki olykor kis pukkancs, olykor felnőtt beszélgetőpartner, olykor vicces bohóc.Igazi kis klónom.


 Az az igazság, hogy a szünet elejére már igazán elfáradtunk mindannyian és nemhogy a napokat számolgattuk, hanem az órákat. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy apát október óta nem láttuk, nem tudom megmondani, hogy mi itthoniak vagy ő viselte-e ezt nehezebben. Aztán eljött az utolsó melós nap is. Persze a betegség minket sem került el, Kira és én kidőltünk, a betegségek terén leggyengébb láncszem Szonja volt csak a toppon. Megvolt a csajok első bálja is, mit mondjak, Kira úgy ropta hajnalig, hogy én már majd az asztalt fejeltem le nagy egyetértésben Szonjával, akinek éppen egy 8.-os fiatalember próbált udvarolni. Eszem megáll.


 Egy iskolai rajzverseny révén kutyánkból helyi sztár lett. Megdöbbenek, nap, mint nap Szonja hihetetlen térlátásán és kompozícióin, az állatok világnapján Maxünk portréjával tarolt. Kedvenc ebünk ezt azzal hálálta meg, hogy megmentett minket a nagy szivacspárna szörnytől...azóta is bármitől megóv minket, ami valahogyan kintfelejtődik. Igazi nagy csibész imádni való minden dorgálás után.

Volt sokmindenből év végi utolsó, Kirának focimeccs, a szülőkkel, ahol Keriapu gálánsan bevállata, hogy képviseli családunk felnőtt szekcióját. Ő is hatalmasat fejlődött, edző bácsi javaslatára a szülők nem vettek részt az edzéseken, így óriásai fejlődést láthattunk. Igazi csapatkapitány, mindenkit irányít és gyakran rezegteti a hálót. Volt csillagszórós sulidiszkó, krétát orral törlő rénszarvasokkal. Volt munkahelyi hurkás-kolbászos karácsonyi ebéd is, a helyi csajokkal, de volt a nagycsapattal sütizős is 45 kis gondozónőmmel. Eszméletlen munkát vittek véghez a lányok, 2016-ben több mint 80000x látogatták meg és segítettek a rászoruló időseknek.







 Mi is készülődtünk a karácsonyra itthon, bár nekünk soha nem jön összes a klasszkus karácsonyi fotó, kiöltözve a fa előtt, de azt hiszem a lényegen ez nem változtat, szivünk legkisebb rejtekében is ott volt a karácsony. Nagyokat aludtunk, olvastunk,pizsamában karácsonyfát öltöztettünk,  elmentünk moziba, korizni, jöttek a rég nem látott barátok, volt örömajándék, meglepetés, gyertyagyújtás és mézeskalácsillat.












Sitty-sutty elérkezett a szilveszter is. Volt nagy tanakodás, ugyanis van nekem egy legális drogom a Kowalsky meg a vega, és láss csodát tőlünk 40km-re velük köszönthettem volna az új évet. (Nem ez esetben egyáltalán nem érdekelt milyen mínuszokat mondtak az év első éjszakájára. Volt meghívásunk több közeli kis településre, ésatöbbi. Meg mondom őszintén nem nagyon mertem felhozni, hogy hova is mennék, két okból kedvenc férjem tuti nem didergett volna velem, a lányokat meg pláne nem tettem volna ki ennek. A probléma azonban nem is volt probléma, ugyanis bónusz karácsony utáni ajándékként megkaptam a páromtól ezt a szilvesztert, egy ebéd közben közölte, hogy menjek csak el, ő majd rendezi itthon a sorokat. A lányok barátnőztek, Bundi fuvarozta a szilveszterező szülőket, mi meg baráti társasággal nekivágtunk Miskolcnak. Életre szóló ajándék volt ez....felejthetetlen élmény...buli, tánc a hóemberrel. Sőt személyes újévköszöntés, és puszik és beszélgetés Kowáékkal egy szerencsés koncert utáni találkozás okán..itt is bebizonyosodott, hogy milyen fantasztikus emberek ezek a szeretetforradalmár rockerek. A bepárásodott fényképező lencse sem tudta elvenni ezt a fantasztikus újévköszöntést :)






Nincsenek megjegyzések: