Vasárnapi vurstli

Ha mondjuk felekezeti hívő és atv rajongó lennék, most poénkodhatnék azzal, hogy Vidám Vasárnap hit-tel, de nem vagyok az. Poros kisvárosunk, azon részén ahol maximum csak a kóbor kutyák és a mezei nyulak járnak, na nem szimultán, hanem random megérkezett egy Vidámpark. Ok-ok, az, hogy vidámpark költői túlzás a részemről, de nálunk ez már mindenképpen helyi látványosságnak számít, úgyhogy ki is látogattunk a csajokkal. Nem éppen pénztárcakímélő délelőtti matiné, mert minden kör egy 500-as, ez ugye a mi esetünkben rögtön felszorzandó kettővel. Szerencsére nem egy kalandpark volt, hanem néhány békebeli játék, azért erősen retroba hajlott nálam a konzervdoboz torony zoknival való lehajítása, de a csajok élvezték. Erős a gyanúm, hogy a 80-as évek elején én ugyanezeket a játékokat koptattam, úgyhogy elkapott engem is a nosztalgia. Számomra a dodgem volt a csúcs, annak ellenére, hogy a hangosbemondós két szotyiköpés között csak nekem mondta, hogy ne nyomjam annyira a gázt és elég picit tekerni a kormányt a kanyarodáshoz, mondjuk 10 tengely körüli forgás után erre már magam is rájöttem. (Egyenlőre halvány lila dunsztom sincs, hogy lesz nekem ezzel a technikával jogosítványom, mert a sebesség- és félelemérzetem pontosan az origón van és jelen állás szerint még a dodgemvizsgán is elhasalnék. Itt jegyezném meg, hogy járok ám kreszre.) Azt beszélgettük a barátnőmmel, hogy elnézve a sátorozó (na jó lakókocsizó) minden jel szerint családi vállalkozást, milyen életet élhet az a két éves kisfiú aki minden héten máshol hajtja le a fejét és az ingerkörnyezete villózó fényekből, valamint 80'-as évek lakodalmas "slágereiből" áll, a kajáját pedig szabad tűzön melegítik. Biztosan megvan a varázsa is, de az ő életpályamodellje az, hogy a körhintát vagy a kisvasutat fogja-e üzemeltetni. A szabad élet varázsa azonban tényleg megkapó volt az adott szituációba, mégis jól látszott rajta, hogy nem boldog, mert nem érti és nem tudja kezelni a gyerektársaságot. Gyönyörű idő volt, csak itthon vettem észre, hogy bizony már a márciusi nap is pipacspirossá égethet. A lányok azért belül tényleg hercegnők, addig kellett lövöldöznöm a csajoknak, amíg meg nem szereztem a hőn áhított fröccsöntött love feliratos koronát, az egyenjogúság elvén természetesen kettőt. Summa summarum  meg van a varázsa a vidéki vurstlinak, azért a vattacukor és a kürtős kalács hiányzott.  :)

Búcsú

"Gondolok rád akkor is, mikor nem beszélek rólad.
Ott vagy minden nevetésben, a szerető ölelésben.
Ott vagy minden hallgatásban, a néma kiáltásban.
Mikor fákon csiripelnek a madarak jelezvén,
hogy ezzel is újra itt a tavasz.
Ott vagy a nyíló virágokban, a reggeli napsugárban,
A hajnali ébredésben, az éjszakai csendben.
Ott vagy minden rezzenésben, az érintésben,
A viharban hajladozó fákban, minden percben és órában.
Itt vagy velünk, tudom. . . , érzem,
Bár a szemem nem lát téged!" 

Emlékszem 3 évvel ezelőtt is ilyen gyönyörű, tavaszillat volt, a madarak csicseregtek. Én pedig hitetlenkedve néztem, hogy lehet az, hogy nem dermedt fagyossá minden, hogy fújhat a szél, hogy forog az élet kereke tovább, amikor nekem meghalt az apám. Hiába tudtam, hogy ez be fog következni, hiába köszöntem meg minden egyes újabb együtt töltött napot. Az pedig, hogy jobb lesz az idő elteltével csak vigaszduma, egyáltalán nem jobb, sőt sokkal rosszabb, ma is ahogy néztem a lányokat, mennyire boldog lenne ha láthatná őket...kimondhatatlanul hiányzik. Ma újra gyászba öltözött a testem-lelkem, búcsúzni kellett épp ma, meghalt egy kolléganőm, 39 évesen, fél év alatt győzte le a kór. Még mindig előttem van, mosolya, kedvessége, simogató keze és hangja a betegek körül. Belegondolni is iszonyú, hogy szakmabeliként tudta, hogy nincs gyógyulás, hogy nincs remény, semmi nincs. 3 fia állt ma a ravatalánál, 3 fiú, akinek már nincs kinek mondani anya. Elment...soha nem láthatja az unokáit, nem izgulhat a fiai érettségijén, nem ölelheti a párját. Iszonyatos volt...egy zokogó fekete tömeg, ahol mindenki sír, még a sokat látott sírásó fiúk és a papunk is. Mert mi még akkor is hittünk a gyógyulásában, amikor ő az utolsó kenetet vette föl és búcsúzott a családtól, az élettől. A pici fia a nagymamába kapaszkodva zokogott. Ilyenkor nem tudom azt mondani, hogy igazságos az élet, mindenkiben csak egy kérdés motoszkált miért? Hogyne gondolna bele ilyenkor az ember, hogy éppen csak egy évvel idősebb nálam, hogy a halál nem válogat, hogy a fiatal kor, nem életgarancia. Ahogy ott álltam a könnyeimet nyelve még inkább tudatosult bennem, hogy nem holnap kell élni, hanem ma, teljes energiával, fennen hangoztatva a szeretetünk, minden egyes nap el kell mondani és meg kell élni. ÉLNI KELL! Raktározni a boldog pillanatokat és hinni abban, hogy bár mindennek rendelt ideje van, sétáltatom majd nevetve az unokáim. Drága Tünde, legyen neked könnyű a föld...mindig mindenben a segítségemre voltál...lenne egy utolsó kérésem...öleld meg helyettem az édesapám...ma lenne 74 éves és én már 3 éve nem ölelhetem...

Tudod anya ő a jegjobb bajátom...még akkoj is ha néha bánt

“Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az… A nagy találkozások, a lélekközeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő."

Háztűznéző

Szonja az egyik délután óvodában egy piros borítékot lobogtatva robogott felém. Szülinapi buliba invitálta egy kisfiú. (Höööö?). Természetesen minden nap át kellett számolni pontosan hányat alszunk még az ominózus partyig. Csakis Verdás ajándékot választhattunk, szigorúan  verdás ajándéktasakban, mert valljuk be egy majd 6 évesnek übergáz lett volna mondjuk egy dedós Micimackós tasakkal beállítani. Aztán eljött a jelentős szombat, ahol már reggeltől azzal rángatta a nem létező szoknyám szélét, hogy mikor megyünk már. Cirka egy órán át állt a ruhásszekrénye előtt, amolyan "nincs egy rongyom sem, amit felvehetnék ábrázattal". Hát nem kicsit rittyentette ki magát, szigorúan Monsteres póló, csakis szoknya, hajpánt, kopogós cipő, rúzs és parfüm. A zagyam eldobom. Azért ennél a résznél eszembe jutott, hogy ugyan 10 év múlva mennyire leszek síkideg, ha esti bulira készülődik így és nemhogy kézen fogva nem megyünk a férfiemberhez, de egyenesen az is meg lesz tiltva nekem, hogy a kapuig kikísérjem. rohan az idő tényleg, már egyáltalán nem a kis gombócot látom, ami volt, sőt lassan már nem is a kislányt, hanem az iskolába induló nagylányt. A buli jól sikerült, alig tudtam rávenni, hogy hazajöjjünk és mondanom sem kell, hogy holnap már ő viszi a kisfiúnak a meghívót a saját szülinapi bulijára. Apjuk lassan tényleg szidolozhatja azt a puskát. :)

Felemás bemutatkozás...

Elgondolkoztatok már azon, hogy ha odaállna elétek valaki, hogy mond el pár mondatban mi és ki vagy te, merre jársz, mi az utad a célod, jó helyen és igazán jól vagy-e, mit válaszolnátok rá? Én talán azt, hogy ezen gondolkodni kell és számolni, hogy mennyi örömpillanat van egy napban, esténként ahogy nézem a lányokat és azt gondolom megérte. Van-e olyan ember mellettem, aki a gödör aljára is lemászik értem, akit tényleg érdekel, hogy vagyok. Tudok-e sírni, nem pityeregni, könnyezni, hanem kiadni a fájdalom feszültségét. Jól érzem-e magam egyedül is, úgy, hogy közben nem telepszik rám a magány súlya. Szeretek élni, lenni, tenni és ez fontos. Fontos az, hogy szeretem a munkám, szeretem benne az embereket, szerettem azt is, hogy nagyon várnak így két hét után, a kollégák is, mert hiányzom. Sokan szeretik a humorom, ami tulajdonképpen egy eszköz, szintén oldani a feszültségem. Sokszor megköszönöm az emberek bizalmát, valami furcsa légkör folytán leülnek velem és megosztanak, sokan az egész életüket. Szeretek mentorkodni és most újra van 4 csiszolható nebuló, akiknek én mutatom meg a szociális munkát és majd ki ugrottam a bőrömből amikor közölte a főnököm, hogy úgy néz ki kapok egy egész csapatot hamarosan. Leültem és kitűztem célokat, hogy kell egy jogosítvány, kedden már kezdődik is a tanfolyam. Nem tudom a tavasz teszi-e, de pezsgek,olyannyira, hogy szerdánként táncórára járok, dede, én bizony és élvezem, bármilyen suta vagyok is. Ez az 1500. bejegyzés a blogon, beléptem a bűvös 7. évebe, hogy írom és azt hiszem ez még így is marad egy jó darabig. Bevallom olykor-olykor visszatekerem az idő kerekét a blogon és néha még pityergek is, számtalanszor végigolvastam a kommentjeitek, jó érzés, hogy visszatértek ide, mert érdekel a sorsom-sorsunk. Jó az is, hogy pár olvasóval találkozhattam is és nagy cél, hogy szeretnék is még. Milyen ember vagyok? Őszinte, mindig, néha nyers, vallom, hogy az adott szó kötelez, mint ahogy a kimondott szónak is súlya van. Közel a negyvenhez élem meg a nőiességem, ha így haladok lassan sminkelni is fogok :) Jár ezzel az állapottal valami fűszer, ami csak az enyém, ami miatt egyedivé értem, mint egy testes vörösbor. Nyílt vagyok és közvetlen, ki merem mondani azt amit érzek vallom, hogy nem minden fekete és fehér, sokkal inkább árnyaltabb, szürke. Hiszem, hogy egy ember mindig úton van, saját és a világ megismerésében, nem célba kell érnem, hiszen az út maga a cél, hogy ne rekedjek meg sehol. Szeretem megélni az itt és mostot, nem szeretem ha rabolják az időm, mert ez az egyetlen amit soha többé nem kapok vissza, ezért nem várok senkinél 5 percet többre, sehol és soha. Hiszem, hogy az Isten azért tesz elém próbákat, mert tudja elbírom és megbirkózom velük. Hedonista vagyok, és ez nem minden esetben előny, próbálok nem rágódni semmiféle múltbéli dolgon, nem visszanézni és agyalni a miérteken, mert elmúlt, nem megváltoztatható és pont. Hiszem, hogy minden okkal történik, minden találkozás, minden elkerülés, minden ember, minden megtapasztalás okkal kerül vagy nem kerül az életembe. Törekszem a harmóniára, a lelki egyensúlyra, igazi mérlegként.....mert  azt gondolom minden bennünk van. Ha eltemetve is, ha mindig szem előtt - mindegy az. Ott rétegződnek az emlékek, a vágyak, a ki nem mondott gondolatok. Ott vannak bennünk az ölelések, és ott fáj bennünk a kihűlt párnák hidege. Valahol a mélyben, ott várakoznak csöndben a forró éjszakák, a lázas hajnalok, a homlokra tett hűvös kezek.Nem, semmi nem veszett el. Az egyszer gondolt gondolatok sem lettek semmivé. A félrenézések se, a véletlen találkozások se, az elharapott szavak, félbehagyott mondatok, mind, mind ott vannak, legbelül. Egymást tartja, óvja, szorítja. Nevet bennünk és fáj bennünk, kiált és rendre elcsendesül ez az egyszervolt, megismételhetetlen, gyönyörű szövevény, az életünk.

Lógás...

Nem a nem a szeren lógtunk, hanem visszatértem kicsit a középiskolás évekhez, ahol valljuk be elég sokat lógtam, azon egyszerű oknál fogva, hogy az osztálytársam apja nőgyógyász volt és éppen akkor adott nekünk orvosi igazolást, amikor csak szerettük volna. Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy volt ám igazolatlan órám bőven, mert egy idő után nehezen hitte el az ofő, hogy minden héten menstruációs görcseim vannak. A kicsapás szele azonban soha nem legyintett meg, ugyanis már akkor is közösségi központ voltam és emellett élsportoló, szóval gyakorlatilag fekete-pirosban sakktáblaszerűen váltakoztak a beírások az ellenőrzőmben. Tegnap már kellően jól voltak a csajok ahhoz, hogy méltó befejezést adjunk a késői keléseknek, a semmitevésnek. Úgyhogy ők óvodakerülők lettek már egészségesen, én meg táppénzcsaló :) Mivel a nő 3 és 5 évesen is nő, naná, hogy hová menne 3 grácia, mint vásárolni. Természetesen ehhez dukál a játszózás, a sütizés is. Az eredeti terv kb 1/4-ét sikerült végrehajtani, mert azért Kira kisasszony cirkálása a milliónyi ruha között, nem éppen kompenzál a nyugodt nézelődéssel. Cirka 30mp-ként szaladt hozzám újabb ruhadarabokkal, hogy "ezs azs én méjetem?". Az egyik boltosnéni portörlőjét  is ellopta és szó szerint leseperte az árukészletet, mondhatjuk ezt egyfajta akciónak is a részéről. Szoros barátságba került az egyik biztonsági őrrel is, ugyanis meglovasított egy egy játéktalicskát és abba pakolta az árút, válogatás nélkül, volt abban fogselyemtől, a bébitápszeren át, férfizoknin túl a kotonig minden. Mindezt addig, amíg a nővére 1 db pólót felpróbált és én nyomatékosan megkértem, hogy fogja addig a próbafülke ajtaját. A biztiőrtől megkérdezte, hogy "jendőj-e mejt azoktój féj", mivel megnyugtató választ kapott tovább is libbent egy házzal. Szonja rendszerint akkor tűnt el, ha a húga keresésére indult, az 5. alkalommal elkezdtem keresni a háziállat osztályon egy hámot és teljesen biztos voltam benne, hogy rá is kötöm másodszülöttemre. Az i-re a pont az volt, amikor egyszerre 32tv-n láthattam, hogy ŐKirasága táncol a placc közepén. Ekkor közöltem vele, hogy mostantól aztán átlépte a toleranciaküszöböm és ebben az évben ő tuti nem jön velem vásárolni, majd visszapakoltam azt a 9 doboz cipőt, amiről fogalmam nincs, hogy került a kosaramba. Azt hiszem az eladók és én egyszerre lélegeztünk fel, amikor elhagytuk az objektumot első körben csilingelések közepette, mert Kira meg akart mutatni egy horgászbotot, ami neki létszükséglet (lett volna). Én pedig visszatérek a netes vásárláshoz, mert összesen 4 pólót sikerült vennünk 3 óra alatt...

Kira arcai

A felnőtt ember arca sohasem lehet olyan őszinte, mint a kisgyermeké, éppen azért, mert a világ tükörrendszerében kialakult az egója, s innen kezdve – anélkül, hogy ezt észrevenné – tudathasadásos állapotban él; nem akkor mosolyog, amikor kívül, nem akkor ásít, sír, unatkozik, gyűlöl, tombol, szeret, követel, vagy közönyös kívül, mint belül. És ez nem csupán akkor van, ha mások is ott vannak, akkor is, ha nincs ott senki. A kifelé nézés és a kifelé élés az ego legerősebb pillantása: ő maga is tükrökből állt össze, s örökké e tükröknek akar megfelelni. Igazi arcát csak akkor mutatja az ember, ha önfeledtté válik. Ha dühében kiborul, ha végső kétségbeesésében felzokog, ha fájdalmában felüvölt, vagy valami ellenálhatatlan kényszernek engedelmeskedve, hangosan röhögni kezd. Mindig akkor, ha túlcsordul a pohár – ha az ego hatalma megtörik.”