Nem is tudom, volt e már egy hetes kihagyás

Mindig kell egy nagy találkozás, a várva várt lányaink Szonja-Dóri

...mióta megszületett a blog. Tény, hogy mostanában a bagolyból átmentem tyúkba, már ami az alvási időm jellemzi. Tegnap este a lányok mesélésébe aludtam bele ruhástól, mondanom sem kell, hogy Csipkerózsikát már nem csókolta meg a herceg, inkább vele aludtam én is. Nehéz volt az augusztus és tudom, hogy a jövő heti ovikezdéssel nem lesz könnyebb a szeptember sem. Visszacsöppenni a munkába, egyszerre mély víz és lubickolás a számomra. Nem tette könnyebbé az sem, hogy a bátyám súlyos beteg. Szóval az első két hétben csak az esti altatásra estem be a lányokhoz, mert a munka után a bátyám ügyit intéztem leginkább a kórházban és rettegtem, hogy nem lesz kiút, szerencsére mostanra úgy néz, hogy mégis van. Ezt itt és most nem fejtegetném, egyszer biztosan elmesélem, de most még inkább törölném és nem szaggatnám fel a sebeket. Az első két hétben a sógornőm felügyelte a lányokat és a háztartást, hát nem volt zökkenőmentes, azt hiszem elég ehhez annyit megjegyeznem lábjegyzetként, hogy a 3. nap Szonja megkérdezte,hogy mikor megy már Ditti haza. :) A harmadik hét apáé volt, maga a Kánaán, hozzátéve azt, hogy erre az időszakra esett egy nagy találkozás, szolnoki barátainkkal, amolyan ha a hegy nem megy Mohamedhez stílusban, egyik nap felhívott, hogy neki már elege van, hogy a legjobb barátnője nem látta még a lányukat, így villámlátogatnak minket. Az az igazság, hogy azon a napon olyan érzelmi töltet volt bennem, hogy ki sem tudtam fejezni mennyire boldog vagyok, csak néztem ezt a gyönyörű kicsi lányt, akit sok-sok éven át vártunk, én éppen annyira, mint ők saját maguk és csak vigyorogtam és boldog voltam és elteltem ezzel az érzéssel, ami mindig visszajön, ahogy rágondolok. A munka, hááát érdekes, mert lett ismét 33 nagymamám és nagypapám, valljuk be ez nagy teher, de úgy érzem elfogadtak, szeretnek, sorra nyílnak meg és ez nagyon jó. A kollégák, fura, de éppen az a két ember kezd(ene) velem hatalmi harcokba, akivel sok-sok évet dolgoztunk vállvetve, nem mondom, hogy nem esett/esik rosszul, mert nagyot csalódtam, de azt hiszem legjobban mégis a mérhetetlen nyugalmam zavarja őket és talán az, hogy nem állok be a sorba, mert hiszem, hogy jól csinálom és hiszem, hogy ezt nem csak monotóniával és belefásulva lehet. El is értünk a negyedik héthez, holnap már a közepéhez, ami kieséses alapon mamára maradt, mint szamáron a fül. Meglepően jól bírja, sőt a két lurkó mellett bizony minden délután rendre jövök haza. Időközben persze  beterveztünk néhány munkát is, ablakcsere, téli tüzelő, festés csupa nyalánkság. Mindezek ellenére nem panaszkodom, mert tetszik ez a pörgés, és furcsa, de a napokban nem egy embertől hallottam velem kapcsolatban a jelzőket: nem elveszett, határozott, mosolygós kivirult de jó, hogy itt van....nekem ennyi megerősítés éppen elég ahhoz, hogy érezzem jó úton haladok. Nameg a lányok válasza arra a kérdésre, hogy mit dolgozik az anyjuk: "szeretetet ad az öregeknek, hogy mosolyogjanak":