Falunap :)

Jó-jó, a mi falunk tulajdonképpen egy város Gömör szívében, de azért na, mindig mindenki mindenkiről tud mindent, még azt is aminek semmi valóságtartalma nincs. :) Idén már nagykorú lett a mi fesztiválunk, ezen oknál fogva nosztalgiázhatok egy kicsit. Tisztán emlékszem az elsőre, ahol gyakorlatilag 3 napon át mértem a vérnyomást és a vércukorszintet, hááát mit mondjak, tudna az ember tartalmasabb időtöltést is. Aztán minden évben főztünk is, ergó eljött pár év a krumplipucolásból. Aztán már nagy pocakokkal fesztiváloztam, tisztán emlékszem, a "Bundi menj vissza azért a kürtőskalácsért, mert meghalok érzésre is." Emlékszem amikor Szonja szerepelt a színpadon, lámpakélnt, teljes lámpalázban. Sőt Hupikékként is döngette a deszkákat, továbbmegyek még táncoló talp is volt pörgős népviseletben. Az ide

in a nagykorún pedig már csak ámultam-bámultam, hogy a kisebbikem riszál a nagyszínpadon.  Elrohantak az évek, velük már más ez a fesztivál is, nekem nem jutott volna eszembe, görényt hazacsórelni, zsebpénzből fekve dodgemezni, fagyit koldulni, elszállt lufi után sírni sem. Pörgés volt kérem szépen a javából. Új értelmet nyert a fesztiválozás is....mint maga az életünk :)

Anya

Akárki akármit mond számomra a legszebb ünnepek egyike az anyák napja. Túlcsordulva, zsebkendőket telesírva. Emlékszem a lányok már nagyon régen a szívemben éltek, és hitemben, hogy egyszer nekem szól majd a vers, a rajz, a kézzel készült ajándék. Elszoruló szívvel bőgicsélve néztem az ajtófélfának dőlve az intézetben az anyák napi műsorokat, amik a törpék jöttek előadni az öregjeinknek. Tisztán emlékszem a kollégáim sajnálkozó pillantásaira is, tudták, hogy azok a könnyekben benne van a fájdalmam is. Sok-sok anyák napja telt el így. Néha könnyebben viseltem, néha meg mázsás súllyal a mellkasomon. Aztán hála a jó Istennek és a lányaimnak ezek a keserédes pillantok elmúltak, a fájdalmamat is elvitte a szél. Az idén triplán ünnepelhettem. Anyák napja reggelén sutyorgásra keltem: "Kira kelj már fel, tudod anyák napja van, siess, Szonja a kést csak neked lehet, nem érjük fel a mikrót, cssssss felébred anya." Csodás ágybareggelit kaptam a kicsi kincstől és Szonja kézzel készített ajándékát. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember lánya elfelejt mindent, hogy sokszor fáradt, olykor dühös, néha bizony kiabál is, hogy szélmalomharcot vív naponta. Nem üres strófa ám, hogy a szeretet mindent legyőz, kőkemény igazság, mert elég egy maszatos kéz, egy nyálas puszi, egy "szeretlek anya" és minden düh, minden szélmalomharc új értelmet nyer. Soha nem mondanám azt, hogy minden rózsaszín cukorhabos, de azt igen, hogy a trutyi tetején is mindig ott a tejszínhab és a  koktélcseresznye és minden egyes nap ott a bizonyíték is, hogy a felhők fölött süt a nap.

Kira egyik óvónénije a református kántor, így nem volt kérdés, hogy a templomi anyák napi műsort a Bóbita csoport adja, olyan hideg volt a templomban, hogy látszott a leheletünk, ennek ellenére, mint egy pislákoló gyertya fénye, melegség öntötte el a szívünk. A műsort nagy titok övezte, semmit nem tudhattunk róla, Kira igazán jó ügynök lenne, mert nem volt hajlandó egy szót sem elmondani, mindenféle csokivesztegetési kísérletemnek ellenállt. Megdöbbentő és megható volt látni, hogy az egyházi közösségre milyen hatással voltak ezek a kis angyalok és a belőlük áradó szeretet, szem nem maradt szárazon.

Kicsit nosztalgiázva gondoltam az ovis anyák napjára, emlékszem minden pillanatra ami ott és akkor Szonjától kaptam és sajnálom, hogy az iskolában már külön anyák napi ünnepség nincs, hiányzik. Utolsó előtti anyák napját láthattam az oviban és újfent rácsodálkoztam kicsi Kirára. gyakorlatilag 2 hónap alatt olyan változás ment végbe a fejlődésében, hogy csak kapkodtam a fejem, a kis csibész szélvészem volt a legfegyelmezettebb, egy helyben állt, ült, az izgága kis kukacból igazi nagy pillangó lett. Nagyon, de nagyon büszke vagyok rá. Természetesen ezt a műsort is teljes titok övezte, de az anyák napi 3. felvonásnál már olyan érzelmi töltetben voltam, hogy elég volt meghallani a zenét, megérezni az orgona illatát és már potyogtak a könnyeim. Annyira találó verset mondott mindegyikük, hogy csodáltam az óvónéniket, mennyire ismernek engem és őt, a mi közös életünket.

Tóth Anna:  Anyák napi köszöntő

Reggel, mikor ágyamhoz jössz,
Suttogod a nevemet.
Ujjaiddal cirógatod
Arcomat és kezemet.

Álmos szemem nyitogatom
Mosolyodra ébredek,
Ez a legszebb ajándékom
Ameddig csak élhetek!

Május első vasárnapján
Átadom a virágom,
Szívem szerint mindent adnék
Ami szép a világon!

Köszöntelek Édesanyám,
Hiszen ma van ünneped,
Nekem pedig az-az öröm,
Ha öledben ülhetek!



(Prücsi verse :)

8

Azt hiszem minden egyes anya emlékszik élete minden egyes percében arra, amikor először meglátta gyermekét, misztikus csoda, ég a földdel egybeérő pillanat. Nyolc éve élhettem át először, akik régóta olvassák ezt a blogot, tudják mennyi-mennyi küzdelem és könny árán. A sok küzdelem és könny 1 mp alatt elfelejtődött, pontosan 2008.04.16.-án, 21.25 perckor. Azóta eltelt 8 esztendő, tegnap a kelleténél is többször bámultam a nagylányt. Vissza-visszatérve a 8 évvel ezelőttire, a várakozásra, a katartikus megszületésre. Mindenre emlékszem, az illatára, a nagy kék babaszemekre, ráncos kis ujjaira, ahogy körbefonták az enyémet, ez maga a csoda. Most 8 évesen látom benne magam, és nem csak külsőleg hasonlítunk teljesen egymásra, sokszor mondom neki, hogy mi nem csak anya-lánya vagyunk, hanem barátnők, véd és dacszövetségben. Igazi nagylány, kavargó érzelmekkel, tudásvággyal. Mindent szeretek benne, hiszen számomra tökéletes. Szeretem amikor kócos hajjal kipirultan alszik, nagyokat szuszogva, szeretem a medvetappancsait, amire alig kapunk cipőt :) Ahogy készülődik a focimeccsre, lelkesen kíséri Kirát, közben meg kiszemeltje focizik:), egyre többet van nálunk egy kisfiú az osztályból, cikizik őket iskolában ezért. Imádom ezt a női bájt benne, a lejjebb bemutatott lesifotóért valószínűleg körbekergetne a házon is, a nagy tagadásban kiszolgálja mindenben Gergőt, igazi kis sertepertélő tyúkanyó. Be kell valljam még azt is szeretem ahogy érdekérvényesít, minién ebben is. 

Annyi, de annyi mindent írhatnék róla, kavarognak bennem az érzések, hiszem, hogy legjobb tudásom szerint nevelem, hogy 20 év múlva is azok lesznek az értékrendjei, amik ma, hogy megmarad a hite, hogy boldog lesz, sugárzó, mosolygós, okos, kedves. Remélem, hogy szeret és szeretve lesz, hogy talán én már 20 év múlva ilyenkor az unokám tartom a kezemben. Hiszem, hogy tényleg teremt ahogy gondol, millió olyan napot kívánok neki, mint a tegnapi. Isten Éltessen Drága Kincsem!

Dede az ott fenn lén :)

A fiúktól kapott virágokkal.

mini(on)lány

Khmm az említett lesifotó  :)

Büszkeségem :)

A bejegyzés címét rögtön  meg is kell magyaráznom, sokszor, sok helyzetben vagyok büszke mindkettőjükre és ezt sokszor, sok helyzetben hangoztatom is nekik, Ennek nagyon egyszerű oka van, régebben sokszor kérdezték tőlem ők maguk, hogy büszke vagyok-e rájuk. Folyamatos megerősítést vártak, éreztetve velem, hogy erre szükségük van. Még valamit le kell szögeznem, nem szeretem a versenyeztetést, soha, már saját kisiskolás koromban sem szerettem, Büszke voltam magamra ha jól szerepeltem és rettenetesen lehúzott ha valami miatt mégsem. Szoniék iskolájában ilyenkor vannak a tanulmányi versenyek, másodikosként először vehetett részt ilyen megmérettetésen. Őszintén mondom, semmit nem készültünk rá, semmi plussz feladat, gyakorlás, ő sem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Megbeszéltük, hogy sok-sok okos gyerek van és nem nyerhet mindenki, valamint azt, hogy a legnagyobb nyeremény az a tudás, amit magának megszerez, ami igazán az övé. Azt is meg kell mondjam őszintén, hogy zömében abból él a leányzó, amit az iskolában "magára szed". A házi is a suliban készül, szégyen vagy sem, de hét közben semmit, hétvégén is max fél órát tanulunk. A fordulat ott jött, hogy az eredményhirdetésre ünneplőben kellet menni, ami a mi iskolánkban egyet jelent egy kiemelten fontos eseménnyel. Még akkor reggel is azt mondtam neki, amikor találgatta az esélyeit, hogy ne várjon semmit, ha mégis nyerne valamit nagy öröm és meglepetés lesz neki is. Tudtam, hogy egynéhány osztálytárs éjt -nappallá téve készült, tanult, hajtott vagy éppen hajtották, mert ő akart lenni a legjobb.. Nagy volt az öröm délután soha nem fogom elfelejteni azt a boldog mosolyt, amikor a nevére gravírozott 2 db éremmel megjelent az iskolaajtóban, igazi meglepetés volt számára. Sajnáltam a lógó orrú gyerekeket, akik nem nyeretek semmit, jobban mondva azt sajnáltam, hogy értéktelennek érezték magukat. Szonjára sem azt érmek miatt voltam csupán büszke, hanem egy történetért, elmondta, hogy egy sokérmes kislány kiállt eléjük a szünetben és megkérdezte ki szeretne vele cserélni? Sok vágyakozó gyerek emelte fel a kezét. Az én okos nagylányom pedig csak annyit mondott neki, én ugyan nem cserélnék veled, mert az én életem, így a legjobb ahogy van, mert én így vagyok boldog ahogy vagyok. Erre a mondatára amíg élek nagyon-nagyon büszke leszek, sokkal büszkébb, mint egy zsáknyi éremre. :)

A nyúlon túl....

Az a helyzet, hogy ránéztem most a blogra és majd el ájultam, hogy majd egy hónapja írtam utoljára. Azóta annyi, de annyi minden történt, leginkább az, hogy az előző postban kifejtett munkát hihetetlen mód élvezem. Rengeteg, iszonyatosan sokféle, de úgy pörgök, mint 20 évvel ezelőtt. 

Apjuk is itthon volt két hetet, sokkal könnyebb így az élet, mert rengeteg terhet levesz a vállamról ilyenkor, leginkább a lányokat, mert természetesen ilyenkor csakis rajta csüngnek, én meg átmehetek lefagyasztott üzemmódra. Sajna úgy jött ki a lépés, hogy húsvéthétfő hajnalán kellett visszautazni és el nem hervadhat a három virágszála, így kiöntött minket az ágyból. A csajok, nem túl nőies módon el kezdtek sírni ennek örömére, hogy fellocsolták őket. Én még kevésbé voltam nőies 5 óra alvás után, de moderáltam magam és kiszűrtem a fogaim között, hogy ugyan már lányok, ez a szokás, meg egy kis víz, gondolatilag meg éppen kiheréltem eme akcióért a hites uram. Így esett meg, hogy a harmatos fűben mi bizony már vadásztunk a tojásokra a kertben. Kiengesztelésképpen kivittem a csajokat jó büdös kölniszagú csíkot húzva magunk után a helyi vurstliba. Úgy fél óra elteltével már azt ecseteltem nekik, hogy jobb lett volna ha fiúnak születnek, mert most a locsolópénzt vernénk el és nem az én pénztárcám ürülne ki, mert az árak kb. Disneyland szinten mozogtak. Este senkit nem kellett altatni, szigorú hajmosás és csokimérgezés után beestünk trióstul az ágyba.

Viharok dúltak

Régen

Nem nagyon írtam mostanában a munkámról, egyébként sem sokat, most azért mégis van mondanivalóm.'96 februárjáéban ez a munkahely volt életem első munkahelye, éppen azon morfondíroztam egy nap, hogy nem is tudom milyen máshol dolgozni, hiszen nincs viszonyítási alapom. Körülbelül pár nappal a 20.  évforduló előtt döntöttem úgy, hogy időre van szükségem, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ezt így akarom tovább, vagy, hogy akarom-e egyáltalán tovább. Teljesen kiégtem és nem a munka miatt, hanem sok.-sok olyan tényező miatt, ami sokkal inkább személyes és számomra megalkuvást nyújtó, én pedig nem vagyok megalkuvó. Március 1-vel új feladatokat kaptam,  vezetője lettem egy ellátásnak, ami magában foglal 380 ellátottat, 42 dolgozót 26 települést. Háát mit mondjak nem kis falat és számomra teljesen új terület. Élveztem/élvezem, a legjobb pillanatban jött, hogy új lendületet adjon. Nehéz, nagyon, mert én tervezős emberke vagyok, itt pedig azt nem lehet, olyan hatások érnek akár egy telefonhívással, hogy borul az egész napom. Mégsem ez volt a legnagyobb probléma, hanem az a kolléga aki az én előző helyem hivatott átvenni. Iszonyatos meccseink voltak, mert szeret ő itt "dolgozni" csak éppen felelősséget nem vállal semmiért. Nagy falat volt neki is és a legcsúnyább módszert választotta, támadott, fenyegetett, zaklatott. Itthon persze kijött a feszkó, csak bőgtem éa úgy döntöttem ez így nem mehet, a családom, a gyerekeim ezt nem érezhetik és nem szenvedhetik meg. A legnehezebb türelmesnek volt lennem, hogy ne csináljam meg vele mindazt, amit fejben vizualizálok. :) Aztán egy nagy központi értekezleten borítottam a bilit, hogy így én inkább nem, sőt ha csak így lehet, akkor inkább sehogy. 20 év után...mert nem éri meg, hogy tönkretegyem magam idegileg. Egyszerűségében számítottam rá, hogy itt is nekem jön, nem tévedtem, 3 napot készültem rá, hogy nyugodt maradjak, nekem sikerült. Igazi szappanoperának lehettünk tanúi, volt ott bőgés, hiszti, cirkusz és a részemről válaszul jéghideg nyugalom. Az utolsó csatával megnyertem a háborút, bocsánatot kért, természetesen érdekből, mert nélkülem nem tudja ellátni a feladatait. Érdekes helyzet ez, mert igaz, hogy ha a tengerbe beledobnak egy követ a tetején a hullámok rendeződnek, de a tenger fenekén, ott örökre megváltozik valami.

Az új hely, hmmm érdekes, összetett és végre ha úgy akarom kliensek között is lehetek. Próbálom azt a hatalmat amit a kezembe kaptam jól használni és nem felhasználni senki ellen. Meglepődtek a dolgozók, mert innovatív vagyok és nem nagyon szeretik a változást. Hihetetlen vegyes a társaság, de én ezt élvezem ebben a leginkább. Szóval szó mi szó, sok idő után, rengeteg kanyarral, de újra élvezem a munkám.

Napjainkban

 

 

 

 

 

Iskolaérettség

Számomra már nem is okoz döbbenetet, hogy itt tartunk, olyan mintha tegnap agyaltam volna azon, hogy engedjem-e Szonit iskolába vagy sem, most meg már a "kicsi" került éppen aktuális iskolaveszély helyzetbe. A két évvel ezelőtti döntésen rengeteget hezitáltam, pro és kontra. Félelmem nem volt hiábavaló, az első pár hónap pokoli volt. Emlékszem Szonja sokat kérdezgette akkoriban, hogy mikor lesz már 7 éves, mert az osztályában már mindenki az. Most ugyanaz a döntéshelyzet alakult ki a házunk táján. Kira túlesett a kötelező iskolaérettségi vizsgálaton (ennek mondjuk én sok értelmét nem látom) és 99%-os szinten teljesített. Óvónéni közölte is vele, hogy mehet suliba. Én pedig a másik óvónéninkkel beszélgettem, miért gondolom  úgy, hogy maradjon még egy évet az óvodában, meggyőzem az érveimmel. Egyrészt jelen teljesítmény-kényszeres rendszerben, amikor nagyobbikom hullafáradtan jön haza és olykor még este 8-kor is akad némi tennivaló, amikor 30 órájuk van a héten, megspékelve kötelező délutáni elfoglaltságokkal, amikor 2. osztályban azon stresszel, hogy valamit nem fog tudni megtanulni, szerintem óriási hiba van a rendszerben. Igen használhatunk persze mérőtáblákat, hogy értelmi képességeimben, hogy teljesít a gyerek, de ez is pillanatnyi képet mutat csupán, egyáltalán nem biztos, hogy reálisat. Kira beszédhibás, logopédiára járunk, és szerintem ez egy hatalmas hátrány az olvasásánál. Aztán beszéljünk fizikai érettségről, gazellatermetű kisebbikem 20kg, ha a hátára adnám a táskát elborulna, mint egy páncélilag túlterhelt teknős.  Szociális és érzelmi érettség, rendkívül ragaszkodó és biztonságérzetét én adom meg neki, az én közelségem. Játékos, mint sok-sok majd hatéves gyerkőc. Ezt a játékosságot pedig az iskolában nem nézik el, kategorizálnak, azaz aki mozgékony annak rossz a magatartása, mert hiába vág az esze, mint a borotva és elsőként válaszol, ha azt  éppen az asztal alól teszi. Sablongyerekeket kell termelni, nem nézve ki-miben jó, ki miben tehetséges. Nyesegetni a faágakat, hogy megteremtsünk egy tökéletesen egyforma csemetekertet. Azt mondják évvesztes gyerek, én ezt egyáltalán nem így látom, sokkal inkább évnyertes, nyer egy évet, amikor fejlődhet, játszhat, erősödhet és lehet, hogy jövő szeptemberben éppen annyira lesz érett a  a szó emberi és nem teljesítmény-kényszeri értelmében, hogy a hajtásait  már meg tudja óvni a kis csemetefácskám.