Nincs happy end....

Több hónapja érlelődik bennem ez a bejegyzés, kusza gondolatként belémkúszott és dolgozott bennem, olykor még éjszaka is. Amit egy kedves tanárom próbált belémsúlykolni, nagyon nem megy...pedig sok év után is hallom a szavait: "nem hallhatsz meg mindenkivel, nem süppedhetsz bele a problémába, kívülről kell látni, mert csak így segíthetsz". Nem megy...Mert van egy srác, nevezzük D-nek, aki a szívügyem lett. Itt élt a közelünkben, vidám, mosolygós az életet habzsoló, rendes fiú. Hivatása volt, ahogy a bátyjának is, családja gyermeke lett. Aztán 7 évvel ezelőtt egy nap érte jött az a kocsi, amivel pár órával előtte még ő mentett életeket. Jött a testvére is, sikerült kórházba vinni, ahol órákon át hozzá sem nyúltak. Maradandó károsodása lett, éber kóma. Akkor a hír ledöbbentett és valahol mégsem volt kézzel fogható. Mindaddig amíg vissza nem mentem dolgozni, egy kolléganőm járt hozzá minden nap, éreztem minden sejtemmel, hogy eljön majd az az idő, amikor nekem kell abba a füstszínű szempárba belenéznem. Hamar eljött, nem ismertem volna meg, csak az a füstszínű szempár, ami kérdőn nézett rám...A szülei gondozzák, erőn felül, emberi értékeken felül. Az első alkalommal csak nagyokat nyeltem, mert D ébren van, reagál a külső ingerekre, pislog igen-nemre, mosolyog...puszit küld :) Be lett zárva a szíve és a lelke egy testbe ami nem mozdul...az első alkalommal végigbőgtem az utat visszafelé az intézetbe. Megreccsentem lelkileg, bevonódtam teljesen, eszembe jutott minden együtt töltött buli, minden gesztusa, az állandó mosoly az arcán. A szülei, akiknek nem tudok mit mondani, mert nem mondhatom azt, hogy lesz jobb. Ott fekszik előttem az a két méteres ember és nem tudok mást tenni érte, mint megfürdetni, forgatni és masszírozni, megsimítani és mosolyt csalni az arcára a bárgyú poénjaimmal. Ma is nála voltam, elromlott az ágy és úgy érzetem tehetek valamit, szolgálatokat hívtam, e-maileket küldtem és most kérlek benneteket is. Nagy szükség lenne egy elektromos ágyra, ami legalább 220cm hosszú, a mostaniról lelógott a lába...és egy fejtámlás kerekesszékre, ami extra nagy méret...a hagyományosba nem fér bele. Ha hallotok-láttok szóljatok nekem kérlek. Olyan jó lenne kihozni a 4 fal közül, legalább egy picikét...Valahol érzem, hogy nem véletlen, hogy találkoztunk, soha egy pillanatra nem mondtam volna, hogy nem megyek, mert nem volt kötelező, mindössze 2-en vállaltuk ezt be. Ma volt idő beszélgetni a szülőkkel is, megerősítést vártak, hogy ők mindent megtesznek. Tényleg erőn felül, ma elmondtam nekik, hogy mennyire tisztelem őket mindazért amit tesznek...Furcsa érzés szembesülni mindezzel, és rémisztő, mindemellett lassításra késztető. Erőpróba igazi lélekőrlő, és egyben lélekemelő. Nem tudom mennyire jön le mindaz ezekből a mondatokból, amit szerettem volna közvetíteni. Talán annyi, szeressetek, öleljetek, legyetek együtt, beszéljetek....D. megtanított nekem valamit: Amikor az ember már nem veszi természetesnek a létet, hanem meglátja benne annak misztikusságát, ott kezdődik a gondolat.

Segitséget kérnék....

KÉRLEK, SEGÍTSETEK!!!!!!
Ha nem kellenek senkinek, elaltatják őket!
Nem szoktam ilyen leveleket továbbítani, de most a szívem fáj miattuk!
Én csak kettőt tudok bevállalni, mert kicsi a lakásunk...!
Remélem, a többi is mielőbb szerető, gondoskodó gazdira talál!!!:D

Sziporka sziveim

***

- Nemsokára jön egy meglepetés.

- "Ismerős?"

- Ühüm.

- "Olyan mint én?"

- Igen.

- "Apa?"

- Igen.

- "Juhéééé pattog a szívem!"

***

"Fújj de gusztustalan, Donald és Dasie a csőrükkel csókolóznak."

***

"Anya hajolj le, had súgjak valamit a füledbe: Te vagy a legjobb anyuka a világon."

***

Kira gyere együnk mézet.

"Én nem szejetem a mézet, a medvék szejetik a mézet."

***

"Anya nem akar kijönni az üvegből a kechup, csak a szagja jön."

***

Költői kérdés tőlem:

- Ki pukizott be?

Reális válasz Szonjától:

- "Garami apu."

***

Kira kavarja nekem a daragaluskát és magában monologizál:

"Hmm ez a tányéj töjékeny, óvatosan kavajom, mejt ha ejtöjöm anya méjgesz jesz."

***

- "Anya mit ünneplünk október 23.-án?"

- Azt, hogy az emberek harcoltak a szabadságukért.

- "Miért addig be voltak zárva?"

***

- "Olyan katicát szeretnék a Mikulástól."

- Amiből a katicából takaró lesz?

- " Nem, az nem takaróváltó, hanem párnaváltó."

***

Kira megmossa a maszatos arcát és kezét, majd elém penderül és kérdezi:

- "Anya csodálatosz vagyok?"

***

Fenyőágat szeretnék vágni a virág mellé, de nem találom a metszőollót, Kira vonszolja maga utána  gereblyét és elkezdi csapkodni a fenyőt. 

- "Szejintem a gebélye is jó ötlet."

***

- Kira ne harapj bele a paradicsomba, mindjárt felszeletelem!

- "Nem hajapok bele, megpuszijom a pofáját."

***

"Szerintem akik meghaltak azoknak az emlékei dolgoznak. Például ők segítenek a Jézuskának."

***

"Most gyakorolok Kira, ez vazematika." (matematika).

Mákvirág...:o)

Hát az van, hogy be kell vallanom kisebbik gyermekem hatalmas szabadságvágya és állandó önérvényesítése sokaknak okoz fejtörést, nekem már nem annyira. Lassan 3.5 évem volt megszokni a csibészt, már nem akad el a lélegzetem és nem hagy ki a szívverésem, ha éppen naponta úgy 500x toronyugrást gyakorol. Azon sem lepődöm meg, amikor minden "Kira nem!" felszólításomra a következő a válasz : "Dehonnem!", mindez szöszke feje bólintásával teszi még hatásosabbá. Kedves barátnőm szokta volt mondani, hogy (már elnézést), hogy ezt a gyereket, mi bizony szaladva csináltuk, vagy éppen, hogy minden mersz és kópéság, ami a nővéréből kimaradt, az benne megsokszorozódott. Tudom, hogy nagyon-nagyon sok álmatlan éjszakám lesz még a csibészsége miatt, de pontosan ezt szeretem benne a leginkább. Mert soha nem szemtelen, sokkal inkább vicces és nagyon szerethető. Az óvodában a két óvónéni között már nincs ekkora összhang, az idősebbik rettenetesen félti és nem igazán tolerálja öntörvényességét, de mindig azt hangsúlyozza mennyire okos. A másik óvónéni szerint semmi gond nincs vele, eleven, kisördög, de ez így van jól.  Nemrégiben hallottam innen-onnan néhány történetet az elmúlt 2 hónap eseményeiről. Őszintén, lehet bűnös vagyok, de alig bírtam komolyan végighallgatni és az apjával kettesben annyira röhögtünk rajta, hogy nehéz ilyen pillanatokban szigorú szülőnek lenni. A teljesség igénye nélkül, kis cirkálónk átigazolt a nagycsoportba, azon egyszerű oknál fogva, hogy a nagycsoportosok csúszdázhatnak az udvaron, 5x lecsúszás után sikerült meggyőzni az óvónéninek, hogy szankciókat von maga után ha nem húzza vissza szélsebesen a popóját a kiscsoportosokhoz. Manó bácsi, az óvoda gondnoka, összeszedett egy kupacba egy tonnányi diófalevelet, kicsi hősünk fittyet hányva a sorakozó vezényszóra Dagobert módjára úszott a falevélkupacban, csak a cipőjét látva tudták onnan likvidálni. Kialakult természetesen a triumvirátus is, azaz a bkb. Óvónéni meg is kérdezte, hogy van-e valami tippem a Bence-Kira-Bonca trió kezelésére, csak annyit tudtam ehhez hozzáfűzni, hogy ha rájönnek valamire, osszák már meg velünk is. A legnagyobb akciója az volt, hogy az óvodavezető szobája, az ő csoportszobájuk mellett van, először csak bekukucskált. Az ajtón van egy kihajtható rács is kívülről, gondolom az értékek őrzése miatt, mert biza' sokszor kirámolták már az ovit. Kicsi lány beetette óvó- és daduskanéniket, hogy ő már nagy és kimegy wc-re. Azzal a lendülettel ráhúzta az óvodavezetőre az ajtót, majd a nyomaték kedvéért (a büdös kölke) rázárta a külső rácsot is. Természetesen megfedtük idesapjával egyetemben eme gaz tettért, este meg azon fetrengtünk, hogy miért is nem volt ott egy kamera. Nem tudom mennyi óvónénit fog még elfogyasztani és az óvónénik mennyi szemtekerezgésen esnek át. Nem haragszanak, én sem tudok még akkor sem, amikor füstölgök a legújabb csínytevésén, mert fél perc alatt elpárolog a düh. Mert jön a nagy smaragdzöld szemeivel, ölel és mondja mennyire szeret, azt hiszem ez a titka, akkora vehemenciával szeret, amekkorával a kis stiklijeit véghez viszi. ... ezzel pedig meg is van az egyensúly.  

Na jó, nem is mákvirág....

Mai okosság

"Nem nevelni, hanem példát mutatni kell!" Együtt kitalálni és megfőzni a családi ebédet A piacon megvenni a másik kedvenc gyümölcsét, szörpjét Apával virágot venni anyának Kis csokit rejteni az uzsonnás táskába Felnőttként gyereknek lenni Játszani, felhőtlenül kacagni kergetőzni és szédülésig pörögni Együtt kirándulni és sok őszi kincset szedni Odabújni a másikhoz és megölelni, megszeretni... Ez a család, a szerelem, a kapcsolat, ami összeköt és tanít minket nap mint nap arra, hogy mi az ÉRTÉK. Szeressétek és becsüljétek meg EGYMÁST!

Volt egyszer egy fotózás...

Hát az úgy volt, ahogy az már nálunk faluhelyen szok' lenni, hogy a Szonja ovistársának az anyukájának van egy barátnője, annak meg egy párja, aki mit tesz a véletlen történetesen fotós és eljött ide a nagyfaluból a kisfaluba. Egészen véletlenül nála volt az összes fotóapparátusa, én meg szerettem volna néhány spontán fotót a lányokról, ahogy Boncaanyu is a kisfiáról. Mivel a két kisebbik egyedet nehéz házon belül tartani gondoltuk menjünk ki az őszbe. Szonja kisasszony persze fellázadt, hogy ő bizony nem lesz pózer és tojik erre az egészre, de kb. toronymagasról. Ott szakadt el nála a cérna, amikor közöltem, hogy én biza pöttyösbe szeretném őket, aminek az a hátulütője, hogy mostanában Kínából rendelek nekik rucikat (OMG szegény postás) és lenni kicsi kinaji, ócccó, meg kicsi, úgyhogy nem volt egyszerű belepaszirozni a kinais 7 éves méretbe a csajt. De megoldottuk, a cucc az életben nem lesz rajta az tuti. (Mellékzöngeként jegyzem meg, hogy Kínából vámolással, felébe kerülnek a cuccok cakkumpakli, mint itthon, de el kell találni a méretet az tény :) Szóval elindultunk és vittem egy szatyornyi cuccot pluszban a csibéknek, hogy majd mi ügyesen átöltözködnünk (de minek bakker, minek). Fotósunk jön, a gyerekeket szélnek eresztjük, és becsületére  váljon a vállalkozó szellemű fiatalembernek 2 és fél órán át futotta velük a köreiket. Volt ott hegyről gurulás, több km futás, falevélteleportálás, és mérhetetlen mennyiségű kosz és sár a csemetéken. Rengeteg fotó készült nehéz lenne kiválogatni a legkedvesebbeket...igen képdömping jön...én meg gyönyörködöm bennük és ámulok, hogy mekkorák...pedig még most születtek.

Október 23.

Nem akarok itt nagy szavakat hablatyolni, de most bennem él az ünnep, tegnap bent az intézetben én csináltam a műsort, és számomra ez az egész emberközeli lett, olyan idősekkel, akik megélték, akik mesélnek róla, akiknek a szemében tegnap könny csillogott. Én meg vizsgadrukkos voltam, sok éve már, hogy tv kamerát toltak az arcomba, s annak is, hogy műsort szerkesztettem, izzadtam na... mint a kömlői halott, újra bele kell jönnöm, mint kiskutyának az ugatásba. Nem használok hát nagy szavakat, azt hiszem amit erről el tudok mondani, az mind-mind benne van abban, amit tegnap mondtam...

57 év, majd egy emberöltő, mely eltelt a szabadságért vívott harc óta. A körülöttünk, mellettünk ülő idősekben, azonban ma is élénken él ama bizonyos 1956. október 23.-a minden pillanata. A szabadság vágya mellett, sokan féltették szeretteiket, sokan aggódtak, hiszen napokig semmit nem tudtak róluk. Amíg én a történelemkönyvek lapjairól, nagyszüleim elbeszéléseiből ismertem meg a történteket, addig ők 56 minden mozzanatát saját bőrükön érezték. Hiszem, hogy nincs náluk hitelesebb múltidéző, nem hangzik igazabban a szó, mint azoktól halva akik minden lélegzetvételükkel ott és akkor mindent megéltek. Mi is volt akkor, azon az őszön? Nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálba menő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, és nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni. És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet, és győztesen élve maradtak. Élve maradtak elsősorban azok, akiknek a testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében, és élve maradnak a többiek, akik talán csak most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a végtelenség szemléletében. Nincs még olyan nap a történelem kezdete óta amely világosabban mutatta volna, hogy az ember szabadságvágya örök és elpusztíthatatlan, mint az a bizonyos október 23.-a. Mi, magyarok, nem szeretjük a bizonytalanságot, s ha egy mód van rá, nem is csinálunk felfordulást. A magyar nemzet mindig józanul, megfontoltan és békésen akart változtatni. Így akart '48-ban, '56-ban és 1990-ben is. Az élet, a sors, vagy nevezzük bárminek is azonban másképp akarta.

Egy azonban biztos 56. fénye és vére megmaradt. Megmaradt az utókornak útmutatásul éppen annyira mint hitéül és okulásul. A akkori rendszert az egész magyar nép söpörte el. … A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel a népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Az akkori fiatal nemzedék, most itt él körülöttünk, megteremtve nekünk a demokráciát, példát mutatva a szépre a jóra, egy Tamási Lajos idézettel át is adnám nekik a szót:

A háromszín -lobogók mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek, tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat : te kicsi ország

el ne felejtse, aki él.

Mert úgy született a szabadság,

hogy hullt a könny és hullt a vér.