Nincs happy end....

Több hónapja érlelődik bennem ez a bejegyzés, kusza gondolatként belémkúszott és dolgozott bennem, olykor még éjszaka is. Amit egy kedves tanárom próbált belémsúlykolni, nagyon nem megy...pedig sok év után is hallom a szavait: "nem hallhatsz meg mindenkivel, nem süppedhetsz bele a problémába, kívülről kell látni, mert csak így segíthetsz". Nem megy...Mert van egy srác, nevezzük D-nek, aki a szívügyem lett. Itt élt a közelünkben, vidám, mosolygós az életet habzsoló, rendes fiú. Hivatása volt, ahogy a bátyjának is, családja gyermeke lett. Aztán 7 évvel ezelőtt egy nap érte jött az a kocsi, amivel pár órával előtte még ő mentett életeket. Jött a testvére is, sikerült kórházba vinni, ahol órákon át hozzá sem nyúltak. Maradandó károsodása lett, éber kóma. Akkor a hír ledöbbentett és valahol mégsem volt kézzel fogható. Mindaddig amíg vissza nem mentem dolgozni, egy kolléganőm járt hozzá minden nap, éreztem minden sejtemmel, hogy eljön majd az az idő, amikor nekem kell abba a füstszínű szempárba belenéznem. Hamar eljött, nem ismertem volna meg, csak az a füstszínű szempár, ami kérdőn nézett rám...A szülei gondozzák, erőn felül, emberi értékeken felül. Az első alkalommal csak nagyokat nyeltem, mert D ébren van, reagál a külső ingerekre, pislog igen-nemre, mosolyog...puszit küld :) Be lett zárva a szíve és a lelke egy testbe ami nem mozdul...az első alkalommal végigbőgtem az utat visszafelé az intézetbe. Megreccsentem lelkileg, bevonódtam teljesen, eszembe jutott minden együtt töltött buli, minden gesztusa, az állandó mosoly az arcán. A szülei, akiknek nem tudok mit mondani, mert nem mondhatom azt, hogy lesz jobb. Ott fekszik előttem az a két méteres ember és nem tudok mást tenni érte, mint megfürdetni, forgatni és masszírozni, megsimítani és mosolyt csalni az arcára a bárgyú poénjaimmal. Ma is nála voltam, elromlott az ágy és úgy érzetem tehetek valamit, szolgálatokat hívtam, e-maileket küldtem és most kérlek benneteket is. Nagy szükség lenne egy elektromos ágyra, ami legalább 220cm hosszú, a mostaniról lelógott a lába...és egy fejtámlás kerekesszékre, ami extra nagy méret...a hagyományosba nem fér bele. Ha hallotok-láttok szóljatok nekem kérlek. Olyan jó lenne kihozni a 4 fal közül, legalább egy picikét...Valahol érzem, hogy nem véletlen, hogy találkoztunk, soha egy pillanatra nem mondtam volna, hogy nem megyek, mert nem volt kötelező, mindössze 2-en vállaltuk ezt be. Ma volt idő beszélgetni a szülőkkel is, megerősítést vártak, hogy ők mindent megtesznek. Tényleg erőn felül, ma elmondtam nekik, hogy mennyire tisztelem őket mindazért amit tesznek...Furcsa érzés szembesülni mindezzel, és rémisztő, mindemellett lassításra késztető. Erőpróba igazi lélekőrlő, és egyben lélekemelő. Nem tudom mennyire jön le mindaz ezekből a mondatokból, amit szerettem volna közvetíteni. Talán annyi, szeressetek, öleljetek, legyetek együtt, beszéljetek....D. megtanított nekem valamit: Amikor az ember már nem veszi természetesnek a létet, hanem meglátja benne annak misztikusságát, ott kezdődik a gondolat.