![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEizfA_3yptIm2k5_t7PiZ1NMBkd3QbKUCH2UJM7vv1RzORVq6W-sKicO7twtlnFTCY-f6Xth0H999IMhhAznOi5a_AvxW0Z9u9KPVXW3U4Bm1rQJyuPIJxtzs6PS0ESJoFglRRIxMICxNU/s400/F%25C3%25A9nyk%25C3%25A9p-0607.jpg)
Eddig mindig mellettem volt, minden mozdulatáról, rezdüléséről tudtam, minden lépésnél fogtam a kezét. Ma beiratkoztunk az óvodába, én meg csak néztem a nagy lányom, ahogy beleolvad a környezetbe, ahogy mosolyog rám a csúszda tetejéről, ahogy lapátol a hatalmas homokozóban a többiekkel. Szeptembertől már nem lehetek ott minden lépésénél, már nem én fogom letörölni a könnyeit, nem én nevetek a mókáin. Furcsa, valahogy azt érzem ezek az igazi első önálló lépései...ragyog, várja, már ma maradni szeretett volna...féltem kicsit...magamat meg nagyon, az én lelkemben még mindig olyan pici. :)
Amikor még egész pici voltál, egy puszival jobbá tudtam tenni számodra a világot. Vagy egy kanálnyi orvossággal. Meg tudtam javítani olyasmit is, amin még a puszi sem segíthetett - ragasztóval és szalaggal, tűvel és cérnával, kapcsokkal és madzagokkal. A felnőttdolgok meghaladják a képességeim.... Azt kívánom, bárcsak lenne olyan varázserőm, amivel helyre tehetném az ilyesmit is. De nem tehetek mást, mint hogy itt vagyok. Mindig itt leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése