Tegnap óta megint mocorog bennem valami....(nem, nem vagyok terhes) :) Szóval tegnap volt egy elgondolkodtató beszélgetésem. Pár szó volt csupán, de valahogy rosszul érintett. Van egy kolléganőm, nem egy helyen dolgozunk (tágas és sokoldalú a cég), de tegnap hivatalos ügyben mennem kellett hozzá (is). Beszélgettünk, kérdezte mikor jön haza Bundi, ő párja is kint van, kb 30 éves a lány. Aztán áttért arra, hogy neki nagyon elege van ebből, hogy 2 havonta látják egymást és ez már lassan 10 éve így megy. Aztán én is meséltem, hogy nem könnyű, meg igen milyen szar érzés, hogy 1.5 havonta látják az apjukat. Annyit válaszolt rá, hogy ő ezért nem fog gyereket szülni. Hát én leforrázódtam, persze szidhatnám az államot, a rendszert, a helyet amiben élünk. Nem mondom, hogy nem rossz így élni, de még kósza gondolatként sem fordult meg a fejemben, hogy emiatt ne szülessenek gyerekeim. Rágtam magam egy sort ezen és győzködtem, hogy persze sok mindenből kimarad az apjuk, de kérdés nincs arról, hogy mi ehhez a léthez alkalmazkodjunk. Hány és hány gyerek nő fel csonka családban, de én hiszem, hogy adott helyzetben minden jobb, mint meg sem születni. Közben meg persze, hogy bennem is motoszkál, hogy olyan helyzetbe kényszerítettük bele a lányokat, amiben nem volt választási lehetőségük és ami nem jó. Furcsa ambivalencia ez, de nem tudnám elképzelni, hogy ne legyenek, számomra nem furcsa, hogy én megyek velük orvoshoz (Szonja éppen beteg), oviba, fociedzésre, és remélem számukra sem, mert ebbe a helyzetben szoktak bele. Mint mindig, most is szembejött velem a válasz egy kiposztolt videó formájában. az én gyerekeim is pontosan így reagálnak a régen várt találkozásra, ígérem egyszer én is megörökítem. Addig meg még morfondírozok ezen egy sort....gyűjtöm az érveket pro és kontra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése