Azért, hogy képben legyetek el kell mondanom néhány dolgot a múltból. Soha nem volt köztem és az anyám között bizalmi viszony és eljutottam arra a szintre, hogy már nem is lesz. Annyi, de annyi erőfeszítést tettem érte, de 30 évig az ital volt fontosabb, mint én, az utóbbi közel 8 évben pedig a magával foglalkozás. Minden nap mantra szerűen hallgatom, hogy neki mi hol és mennyire fáj. Ki nem lép a lakásból, gyakorlatilag 3. gyerekként működik nálunk. Az, hogy megtanultam szeretni, családban élni, édesapámnak és a drága nagymamámnak köszönhető. Anyu egyszerűen nem tanult meg szeretni, érzelmet kimutatni. Nem emlékszek olyan időszakra a gyerekkoromban, hogy az ölébe öltetett volna vagy csak úgy kaptam volna egy puszit. Egy valamit nagyon, de nagyon megtanított nekem, milyen anya ne legyek soha, egy életre bevésődött már gyerekként. Soha nem volt támasz nekem, sokkal inkább én neki. Az évtizedek alatt megtanultam ezt elfogadni, soha nem értettem meg, hogy miért ilyen, de ma már sejtem, hogy ez már így marad. Mostanában azonban kezd megtörni az ellenállás, a saját maga köré felépített jéghegy. Az olvasztótégely nem más, mint kicsi Kiránk. Aki csordultig van szeretettel, aki vég nélkül szórja a puszikat és osztja az öleléseket, aki naponta 100x is megerősíti az embereket abban a hitben, hogy szereti őket. Aki gyermeki lélekkel annak látja mamát, aki sosem volt. Akit még nem tűzdelt tele az élet kudarcélményekkel és akinek a kicsi lelke rendületlenül hiszi, hogy az ember eredendően jó. Aki mindig csupa derű és mosoly, aki úgy simul bele az öledbe, hogy nem lehet azonnal nem körbepuszilgatni. Persze mama őt is próbálja lerázni, hogy fáradt, beteg, nem bír ésatöbbi. De kicsi Kirát nem lehet lerázni, amolyan "kidobják az ajtón bemászik az ablakon" típus. Már 3. este tűnt el a kis hölgy teljes csendben. Mamához ment, bekucorodott mellé az ágyba és pici kezeivel körbefonta a nyakát. Első este még csak az hallatszott ki a szobából, hogy a kis pösze sutyorog. Tegnap este már összebújva sutyorogtak együtt. Pár órája pedig hangosan könnyes szemmel kacagtak. (Mamától már nem tudom mikor hallottam utoljára ilyet). Nagy tócsákban olvad a a jég a nagyi körül és ha minden jól megy, hamarosan eljön az idő, hogy a majd 4 éves megtanítja a nagymamáját arra, szeretni mennyire jó. Én drukkolok neki nagyon a szikra ami ehhez a tűzhöz kell megvan. Kicsi Kira pedig észrevétlenül és őszintén megmutat mindent amit csak az érzelemről lehetséges...drukkolok neki/nekik nagyon.
1 megjegyzés:
Nagyon szorítok hogy sikerüljön a mama mentés!!! ♥
Megjegyzés küldése