Vannak dolgok, amiket nem úszhat meg büntetlenül az ember. Ilyen egy nevében csonka család. Mert akárhogy is szépítjük a dolgot, mi is azok vagyunk, ahogy a környezetünkben sokan. Mert bár él a klasszikus felállás, mint Mézgáéknál, hogy papa-mama-gyerekek-csodaszép szeretet ez még sem igaz. Jó esetben 1.5 havonta látjuk Bundit egy hétre, éppen annyira, hogy mire megszokjuk, hogy itthon van, összerázódunk már megy is vissza. Nem akarok én senkit hibáztatni, sem politizálni, sőt az irigyeimre se reagálnék, akik szerint milyen nagyon jó nekünk, hogy apa kint van, mert dől a lé. Ezt csak azok tudják, érzik, értik, akik benne vannak...nyakig. Most sokkal hosszabb idő jutott nekünk, sokkal rosszabb volt az elválás is, hogy újra felborult a rendszer, újra számolni kell, mikor jön megint.
A lányok látszólag jól viselik, ezt a rendetlenséget, ami körülöttünk van, nincs nagy sírás-rívás ha apa megy, nincsenek hisztik és nagyjelenetek. Van viszont betegség, minden esetben. A lélek ugye, ami nem tud másképpen a kicsiknél kifejeződni. A múltkori visszautazás délutánján már a fülészetre kellett mennem Szonjával, a mostaninál meg Kira produkált masszív tüneteket pár órával később, ma az első nap vasárnap óta, hogy nincs láza, de köhög és köhög és fejbeverős antibiotikumot kellett kapnia. Én meg itthon vagyok táppénzen velük, mert valahogy tudattalanul így érték el, hogy megmaradjon egy kicsit a szeretetközeg. A gond nem kicsi, főleg, hogy el sem mertem még nekik mondani, hogy elsejétől sokkal, de sokkal több munkám lesz, sokkal nagyobb felelősséggel, nem nem törtettem én ezért, kaptam kérés nélkül. Az én kérésem sokkal inkább egy 6 órás munkanap lett volna, de nem lett engedélyezve, mert szükség van rám. Tudom én, de szükség lenne itt is.
A csajszik mihelyt meglátják a munkaruhám, már csüngnek is, hogy mikor jövök, leginkább Kira, anyaragacs az utóbbi időm, én meg próbálom neki mondani és magyarázni, hogy óvjam a kis lelkét. Közben meg magamban őrlődök, hogy de jó lenne itthon velük és csak ölelni őket. Mama is stresszel a nyártól, hogy lesz ha itthon marad a két uncsival egyedül, azért erre van már B tervem is, de egyenlőre még ott tartunk, hogy Kirának vonzóbb dolog velem ülni a fotelben, mint pancsolni a Balatonban a nagynénjével és a nővérével. Elég kusza még minden bennük-bennem, olyan ez mint egy kirakós, ahonnan még pár darab hiányzik, így nehezen áll össze a kép, de hiszem, hogy megoldjuk.
Apától kaptunk ám búcsúajándékot is, csak még nem tudtuk igazán kipróbálni, pedig nagyon sokat dolgozott rajta...gödör van...de mászunk.... :)
2 megjegyzés:
Kedves Lili!
Igazad van. Ezt tényleg csak azok tudják, értik, érzik, akik benne vannak. Mi is szanaszét vagyunk, úgyhogy átérzem, megértem, amiről írsz.... sajnos. Tudom milyen a gödör alján és azt is, mennyi erő és szeretet kell ahhoz, hogy kimásszunk belőle. A legjobbakat kívánom Nektek!
Teljesen átérzem, bár nem vagyok benne, csak épp mikor 12 óra után ér haza, hálát adok azért,hogy hazaér legalább. Minden elismerésem és drukkolok, hogy legyen lehetőségetek együtt lenni sokat ;)
Megjegyzés küldése