Mit is várhatna december tájékán az ember csemetéje jobban, mint, hogy végre essen a hó, számukra ez az a csoda, amire minden felnőtt visszaemlékszik pontosan akkor, amikor először esik a hó. Szombat este sikongatva látták, hogy hull a hó. Azonnal felöltöztek egyedül és rekordidő alatt (nem is értem ez reggelente miért nem megy ilyen intenzitással és ekkora tempóban.) Álltak és olyan tiszta szemekkel, amire csak egy gyerek képes csodálták és csodálták perceken át. Aztán amikor hosszas unszolás után hajlandóak voltak bejönni, egész este azt tervezgették, hogy Szonja hóembert épít reggel, Kira pedig szánkózni fog. Próbáltam óvatosan felvezetni, hogy sajnos nagyon kevés hó fog reggelig esni, ennek is nagyon-nagy része el fog olvadni, mert meleg van kint, ne nagyon számítsanak reggel másra, mint sárra és latyakra. Rögtön mondtam a vigasz ágat is, hogy de egészen biztosan lesz még hideg és nagy hó, lehet majd hóembert építeni és szánkózni is. Közölték, hogy márpedig ők reggel hóembert építenek és szánkóznak, nem igazáén foglalkoztak azzal, hogy azt mondtam ez sajnos lehetetlen. Vasárnap reggel, én éppen a másik oldalamra fordultam amikor ők lelkesen keltek, öltöztek és hozzáláttak a nagy tervhez. Én pedig kimentem utánuk egy jó erős kávé után és megint beigazolódott a gyermeki igazság, miszerint a lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak,
mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni
magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény.
A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A
lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése