Adjon az ég....

Több mint egy éve írtam az apukámról, akkor azt mondtam, itt a blogban nem akarok többet írni, most mégis írnom kell. Emlékszem amikor még az iskolában arról kellett írnom, milyen is az én családom, nem nagyon találtam a szavakat, ahogy most sem. Ha egy szóval kellene jellemeznem aput, azt mondanám hihetetlen szívós. Az egész élete egy végtelen küzdés. Még csecsemő volt, amikor meghaltak a szülei anyai nagybátyja fogadta örökbe, csöppet sem a szeretet, sokkal inkább a vele járó vagyon miatt. El sem mondta neki, hogy nem ők az igazi szülei, született két (mostoha)testvére is. Okos, éles eszű gyerek volt, de végtelenül csendes és beletörődő, így az iskola után rögtön dolgoznia kellett. Egyszerű emberként mindig kétkezi munkából élt. Amikor anyut megismerte, akkor derült ki minden a házasságkötéshez két anyakönyvi kivonatot talált. Mindennek ellenére az utolsó percekig ápolta a "szüleit". Építkeztek, egy műszakot a kohászatban dolgozott, egyet vagont pakolt, a 3.-ban még építette az otthonunk. Azt az otthont, amit most lehet, hogy jóhiszeműsége miatt elveszítenek. Elment kezesnek még a nyolcvanas években, az adós meghalt, a rokonok nem fizettek, több millióról van szó. 1,5 éve küzd a tüdőrákkal, minden orvosi véleményt megcáfolva él, túlél. Madárcsontúvá fogyott, de kimászott még a depresszióból is. Mosolyogva emlegette, hogy mit neki, amikor anno kilyukadt gyomorral még bement dolgozni, vagy igaz fél év alatt, de legyűrte a tbc-t is. Amikor legutóbb találkoztunk, épp a haját vágtam, mondtam is neki, hogy azért mégis fura, hogy a hajvágásnál meg olyan hisztit lecsap, mint egy gyerek. Azt hittük fellélegezve lesz egy nyugodt időszakunk, anyu is kezd helyreállni a visszakapott gyógyszereivel. Apunak elkezdett fájni a lába. Szerdán kiküldtem a doktornőt, aki trombózisgyanúval a kórházba küldte, de csak egy vizsgálatra, mégis ott kellett maradnia. Tegnap mentem is hozzá Miskolcra, nagyon féltem, mert soha nem szoktam vele álmodni, hétfő éjjel pedig azt álmodtam, hogy meghalt. Üres volt az ágya, ott összeomlottam, a nővér jött és közölte, hogy nyugalom vizsgálaton van. Sikerült megtalálnom, ült egy kerekesszékben, csak nézett maga elé, olyan elhagyatottnak tűnt, hogy azt hittem megszakad a szívem. Annyit mondott, hogy baj van....semmit többet, majd rögtön azt kérdezte: "A picikék jól vannak?" Vitték is be a vizsgálatra, amikor kitolta a srác, már láttam az arcán a fiúnak, azt a bizonyos arckifejezést, amikor rossz hírt kell közölnöd, mondta is: amputálni kell apa bal lábát, trombózis, teljes érszűkülettel, elzáródással és elhalással. Az a rész, hogy jutottunk el a következő vizsgálatra nálam kiesett. Apu csak annyit mondott: "Ez van, ezt kell elfogadni, 71 év az 71év." A műtétre gondolkodást kért, hagytam, perszer az eszem tudja, hogy semmi más megoldás nincs, ezt el is mondom majd neki, ennek ellenére, ha úgy dönt nem akarja elfogadom a döntését. A következő vizsgálatra 2,5 órát vártunk, egyszerűen felháborító, apukám bóbiskolt én meg kimentem jól kibőgtem magam, felhívtam a bátyám, ő is kibőgte magát, majd anyut, akinek egyszerűen nem mertem elmondani, csak annyit, hogy vizsgálaton vagyunk még. Felnéztem az égre az ömlő esőben és csak annyit kérdeztem, mi jön még, kinek a bűneit kell még megváltania az apámnak, mennyi próba jön még, mit fog még kibírni, mi lesz ha megműtik és mi ha nem. Úgy érzem ebben az esetben nincs jó döntés. Délután 4 volt mire ágyba raktam, ivott, evett és közölte, hogy menjek ki, pisilnie kell, azzal a lábbal felállt, elment az ágy végéig és háttal mindenkinek pisilt a kacsába, mondom én hihetetlen szívós az én apukám. Ma hívom a kezelőorvosát, apa szeretne visszakerülni az közeli kórház sebészetére, amit én sem bánnék, nagyon jó sebészeik vannak, ha kell és mégis a tudat meglenne, hogy abban a városban van, ahol 50 éve él.
Lányaimnak: Mindig arra emlékezzetek, hogy mennyire szeret benneteket, hogy egy odabújással, kenyérre lehet kenni, hogy labdázik Veletek, hogy mindig ő A PAPA, hogy az ő zsebében mindig ott a Kinder csoki és amikor benneteket lát, rólatok kérdez mindig ott az a huncut kis örömmosoly a szája sarkában. Hinnem/hinnünk kell abban, hogy ezen is túlleszünk, még ha a szivem legmélyén az a gondolat is bújkál, hogy talán feladta. Remélem adott nektek ebből az erőből és szívósságból, sajnos szükségetek lesz rá, mert bármennyire is szeretném nem védhetlek meg benneteket mindentől és mindenkitől....ahogy magamat és a nagypapátokat sem.