...

..de talán most ez nem is baj. Különös visszatekintő napom volt tegnap. Sok-sok gondolat és kép kavarog bennem. Most meg körülölel a csend. A többiek alszanak, csak a tűz pattog a kandallóban és a kávé gőzölög előttem. Tegnap anyának ki kellett volna mennie az otthoni házhoz. Rettenetesen feszengett, gyakorlatilag minden baja volt, rettenetes teherként éli meg, ha "haza" kell valamiért menni. Ő inkább felvállalta a csajok felügyeletét, így hát mentem én. Úgy volt, csak pár percet maradok, de 2 óra lett belőle, mert akire vártam ennyit késett. Először annyira nyomasztott engem is a csend, hogy telefonálgattam jobbra-balra, csak ne kelljen egyedül lennem. Majd rájöttem, hogy van valami oka annak, hogy ez így történt, így szabad folyást engedtem a gondolataimnak. Furcsa volt, mintha nem is itt nőttem volna fel, a másik pillanatban, meg mintha éppen búcsút vennék a háztól. 15 éve nem lakom ott,mégis a szobám a régi lányszoba, a csillárról még ma is úgy lógnak fiatalkorom emlékei, mint akkor, a szekrényben még ott az utolsó ki nem olvasott könyv, a születésemkor kapott mackó is éppen úgy ül az ágyon, mintha csak tegnap lett volna utoljára a kezemben. Először azt gondoltam összeszedem és elhozom, ami fontos, de a gyerekkorom nem tudom begyömöszölni egy táskába, így hát minden ott maradt egy-egy kézbe vétel és simogatás után. Beállta az ablakba is, néztem a szemközti fenyvest, mint annyiszor, ahol nyáron agyaggal dobálóztunk, ahol télen csak én találtam telibe a kökénybokrot a szánkóval, sőt egyszer majdnem fel is gyújtottuk, mert a barátnőmmel ki kellett próbálni a tiltott cigarettázást. Eszembe jutottak az itt töltött Mikulások-Karácsonyok, Hogy soha nem kaptam el, a nagy lépcsőn nagyit, mint Mikulást, hiába hagytam ott még a csomagom is a leleplezés érdekében. A karácsony illata, ahogy reggel már arra ébredtem, hogy kavarog a mézes puszedli illata, a gyertya alakú égősor a fán, a régen vágyott alvóbaba... Semmi sem köt már oda és egyben minden. Valahogy apa lelke lengi be az egészet, a szürke kalapja még mindig ott az előszobában, mintha csak éppen elugrott volna biciklivel a boltba. A fáskamrában még az a fa van ott, amit ő hasogatott, a cipőszekrény előtt ott a cipője, mintha éppen csak most bújt volna ki belőle. A konyhaszekrényen ott a szemüveg és az órája. Mindenütt ott van ő, minden téglában, amivel saját kezűleg épített nekünk otthont. Ahogy szaggattam fel az alig behegedt sebeimet, fura ambivalenciával úgy lettem egyre nyugodtabb is. Azt hiszem tegnap búcsúztam el igazán az otthonomtól, a gyermekkoromtól, attól a közegtől ami felnevelt. Végül nem pakoltam össze semmit...csak a faleveleket sepregettem össze a járdán, úgy ahogy a múlt ősszel még apu, mintegy jelképesen kiseperve magamból is minden keserűséget, hogy jöjjön az alvó tél és tavasszal én is együtt ébredhessek a természettel. Aztán amikor egy nagy sóhajjal, (mert nem volt könnyű mindez) becsuktam magam mögött az ajtót, ösztönösen is hangosan elköszöntem: Szia apu, viszlát ház!