Állat

Be kell valljam én kutyapárti vagyok, úgyhogy itt kérek elnézést minden macskarajongó olvasómtól, de számomra a kutya a minden. Gyerekkoromtól kezdve mindig volt kutyám. Leginkább egy tacsi testvérpárra emlékszem vissza, ők voltak az utolsó két egyed az alomban és apunak addig könyörögtem, míg mindkettőt hazavihettem magammal. Még ma is emlékszem, ahogy egyikük belelépett egy szögbe és váltva nyalogatták mindketten, hogy begyógyuljon, sok nagy és mókás kalandunk volt együtt. Aztán amikor ide kerültem itt lakott Wolf, háát mit mondjak elég öntörvényű eb volt, fajtáját tekintve szibériai lajka, mert ha éppen olyan kedve volt nem engedett le a lépcsőn éreztetve ki a főnök, ha pedig macskavadászatra indult, képes volt a háztető tetején nyargalni a kiszemelt áldozat után. Aztán jött Dzsuxi, utcai keverék, hihetetlen okos, volt olyan, hogy megtalálta a buszmegállóban az elhagyott fülbevalómat és hazahozta Bundinak. Apósom volt neki a minden, ha jött haza valahonnan és mi mentünk elé, a kutyus felnyargalt elé a buszra. Az esküvőnkön ült a nyitott kapuban, majd bevonult szétnézett a vendégek között, és újra vissza a kapuba, maximálisan értékelte azt, hogy itt most neki roppant fontos szerepe van és ehhez mérten viselkedett. Azon a mai napig gondolkozom néha, honnan a fenéből tudta, hogy éppen mikor megyünk a telekre, ahová ő is mindig jött, ugyanis azokon az alkalmakon ő volt az első aki elfoglalta helyét a kocsiban és lobogó fülekkel utazgatott, soha máskor a kocsi közelébe se ment. Aztán megérkezett hozzánk a hányatott sorsú Honey, az alaszkai malamut. Ő barátainknál élt, mindaddig amíg hozzájuk be nem törtek és nagyon össze nem verték a kutyust, sok időbe telt amíg bizni tudott bennünk. Vele rendszeresen járni kellett a folyóra, volt olyan, hogy télen betörte a jeget és úgy úszott, hazafelé meg jégcsapokra fagyott a szőre és úgy csörögte végig az utat, mint egy kristálycsillár. Ő volt az aki a legtöbbször leégetett, ha állatorvoshoz mentünk, amit ő persze tudott, mert volt olyan lüke, hogy előre megnézze mi is fog történni a szomszéd utcában, az utat stresszhelyzet lévén ordenáré módon végigpukizta, olyan hangerővel, hogy senki nem mosta le a póráz végén álló kétlábúról, hogy ő ereget nagy bőszen. Honey több alommal is megörvendeztetett minket, jó látni a már felnőtt kölykeit, amíg ő már a vadászmezőkön pihen. Az ő súlyos betegsége és halála után sokáig nem volt kutyánk, de beleszerelmesedtünk Ricsibe, ő egy kanári szigeteki fogókutya volt, imádtam, erős-masszív, biztonságot nyújtó, ugyanakkor rendkívül barátságos. Egyetlen egy dolgot nem bírt, a szippantós kocsit, ez is lett a veszte, akkor voltam várandós Szonjával, nagyon-nagyon megsirattam. Ezek a kutyás élményeim, ami megmaradt belőlük, érdekes macskával egyetlen egy momentumot tudok megemlíteni, egy kidobott félperzsa macska, amit Bundi kb 2 hétig a pincében rejtegetett, azon agyalva, hogy adagolja be nekem, aztán lebukott, Flamó meg beköltözött. A kép előttem pedig Bundi a vállán hurcolássza a fél éjszakán át párzásra vágyó virnyákoló macskát és csitítgatja, akkor még nem ötlött fel bennem, hogy ez mekkora előny lehet, majd a kevésbé szőrös saját ivadékunknál hasfájás esetén. Egyébként Flamó igazi nyafka macska volt, a ház átépitése során nem bírva a port, fogta magát és elköltözött. Miért írtam le mindezt? Mert már ősszel egyességet kötöttünk Bundival, hogy a tavaszi kertrendezés után két kis kölyökkel fogunk gazdagodni egy cicával és egy kutyussal. A lányok már elég nagyok ahhoz, hogy pajtásaik legyenek, gondozhassák, szerethessék őket és én hiszem, hogy a lelki fejlődésüknek is nagyon jót fog tenni. Szonja már tervezgeti, hogy milyen is lesz a kutyus, hol fog lakni, mit fog enni, minek fogják hívni. Remélem nem lesz identitás zavara a kutyusnak a Bella névtől, mert fiúkutyát szeretnénk. Kira lelkesen vauzik minden kutyusnak. Aztán tegnap történt valami, gyönyörű időnk volt, sétára indultunk Kirával, aki nagy rohangászások közepette élvezte, hogy végre nem a nagy bundás csizmájában kell botladoznia, hanem kiscipőben nyargalhat. Nem messze tőlünk van egy aranyos kis fekete és roppant huncut keverékkutya hatalmas szabadságvággyal és ebből kifolyólag leleményes és sikeres szökésekkel. Éppen nyargalt felénk, amikor egy idősebb ember(állat) odahívta és a nála lévő fokossal agyba-főbe verte, a kiskutya már fekve vinnyogott, én meg felkaptam az ölembe a megrémült gyerekem és ordítottam, ahogy a torkomon kifért, hogy hagyja abba, ne bántsa. Perceken át, senki ki sem nézett, hogy mi történik az utcán, mondanom sem kell a telefonom pont itthon maradt, pedig egy saroknyira voltunk a házunktól. Volt olyan pillanat amikor azt hittem rám is rámemeli a fokost, de akkor sem adtam fel jött minden ami a csövön kifért, amikor a kutyus már több sebből vérzett elfordult tőle az a rohadék. Akkor látott meg engem és abban a pillanatban a kiskutya utolsó erejével megharapta. Elkezdett üvölteni az "ember", hogy ez a rohadt dög megharapta, én meg annyit sziszegtem oda neki, hogy azt sajnálom, hogy nem a nyakát, közben a kiskutyának volt annyi ereje, hogy elszaladjon, fogalmam sincs hogyan. Én meg remegve továbbindultam, a kicsi lány onnantól kezdve minden kutyás háznál lapult hozzám, egy pillanat töredéke alatt eltűnt belőle az állatok iránt érzett ősbizalom. Nagyon remélem, hogy nem örökre, s azt is remélem, hogy elfelejti idővel a tegnap történteket, mert én jó darabig nem fogom. A címben szereplő állattal pedig nem szeretnék találkozni, mert megüthetem a bokám, mint kiderült a családfájából, de aki valamennyire is ismer engem az tudja, tudok én harcos amazon lenni, ha nagyon akarok, márpedig ez a helyzet pont az. A kiskutyának pedig ma gyógyfalatokat viszünk, remélem az ő bizalma nem rendült meg teljesen az emberekben, bár ha így lenne azon sem csodálkoznék.