2012. március 27., kedd

Mindennapi félelmeink


Mindenki fél, aki azt mondja, hogy nem, az lehet éppen attól fél, hogy beszéljen a félelmeiről. Azt nem tudom, hogy a félelmeink velünk születnek-e, hiszen kevesen emlékszünk vissza arra az időszakra. Bár ez is érdekes, mert Szonja épp ma mesélte, hogy hallottam-e, mielőtt kiszületett, hogy mennyire sírt, amikor rákérdeztem miért, csak annyit mondott, mert már nagyon szomjas volt. A kis szomjasomról akarok írni, mostanában hiperszenzitív időszakát éli, néha aggódom, néha pedig azt gondolom, ez egy természetes folyamat. Amikor anyává lettem, azt gondoltam a hatalmas felelősségem legmasszívabb alappillérének kell lennie biztonságnak, az óvásnak-védésnek, a segítésnek. Aztán jönnek a félelmek és rá kell jönnöm a majd négyévesnek egyedül kell szembenézni vele, mint mindannyiunknak, legyen az felnőtt vagy gyerek. A kicsi lány félelmének kigubancolása nem volt egyszerű, lassan raktam össze, minden egyes puzzle darabka aprólékos munkát igényelt, hogy összeálljon a kép, a mumus, ami nem más, mint a tűz. A bárányhimlővel kezdődött, lezuhanyoztattam, majd ráadtuk a fürdőköntöst, fél órán át toporgott helyben és rémülten sikoltozott, hogy fel fog gyulladni, hívjunk orvost. Ami minden esetben segit, egy nagy és szorító ölelés, most nem ment, rémülten hátrált, hogy ne fogjam meg. Nehezen, de megnyugodott, mi meg annak tudtuk be az égő érzést, hogy a hólyagok égették. Aztán másnap a sétánál arról beszélt, minden előzmény nélkül, hogy azt álmodta gyufát gyújtottak a buta gyerekek és felégették a babajátékokat. Az esti fürdésnél ott volt az előző esti félelem, főleg, hogy megjegyeztem, hogy egy bibi begyulladt a pocakján, azonnal ki kellett jönni a vízből és felöltözni. Ma délután mutatta a kezét, benne volt egy kis tüske, amikor mondtam, hogy ezt ki kell venni, mert ha benne marad begyulladhat, jött a rettegés. Még a szemkontaktust se vette fel velem, topogott, rázta a kezét, remegett. Mondván ő nem akar meggyulladni. Aztán leesett a tantusz, ha valami begyullad az ég, ergó a keze, a pocakja, nehezen értette meg, hogy a pirosságot is úgy hívják, meg a torokgyulladás és fülgyulladás sem olyan, hogy lángolunk. Lassan lépésről-lépésre haladtunk, hogy éjszakánkét, azért vándorol ágyról-ágyra, mert fél, rosszat álmodik, tűzről és gyulladásról. Egész délután erről beszélgettünk hármasban, hogy az emberek nem égnek csak úgy el, nem, a hajuk sem, meg vannak nagy és erős tűzoltóbácsik. Aztán elővettem az egyébként nagy gyerekmumust a gyufát. Először csak messziről gyújtottam és nézte, félelemmel a szemében és hátrált, aztán eljuttottunk odáig, hogy elfújta az égő gyufát és a csillagszóróhoz is közel merészkedett. Még nem a barátunk a melengető tűz...de talán egyszer az lesz. A szivem facsarodott össze, amikor láttam a rémült kék szemeket és tehetetlen voltam. Mindennek oka egy fogalomzavar, ami nekünk felnőtteknek egy jó darabig fel sem tűnt, a gyermeki gondolati tisztaság, ami meggyullad az ég pofonegyszerű és végtelenül logikus. Talán mindannyian hiszünk egy képzeletbeli burokban, a szeretethálóban, ami mindent összefog, megóv és nem lehet semmi baj. Aztán mégis jön...tudom, hogy meg fog birkózni vele...remélem a szülinapi tortán már boldogan fújja el a gyertyákat...

2 megjegyzés:

Heni írta...

Mikor a lányom elkezdett üvölteni 4 évesen a tüzijáték alatt, akkor döbbentem rá, hogy ezeket a félelmeket valami régmúlt életből is hozhatják ám.

Dius írta...

Egyem meg. :) Tényleg mennyire evidens nekünk, hogy más a jelentés, nekik meg,hogy a kettő ugyanaz.
Remélem, sikerül megbarátkoznia majd a dologgal. :)
Jó utat választottál a barátkozáshoz. :)