Kalandpark...

Gyakorlatilag ez az életünk mostanában. Bundi hazajött és még két napig van velünk, aztán újra jön a távollét. Azt kell mondjam, konkrétan kiköltöztünk a kertbe, így ha a lányokat este be tudom hajtani, úgy fürdésidő tájt, akkor az már fél siker. Apjuk egy amolyan minimál verzióban igazi kis házi kalandparkot varázsolt nekik gyereknapra, így az almafa közepéről csúszdázhatnak, hintázhatnak, nagyon élvezik. Az eltelt napok számát abban tudjuk lemérni, hogy hány újabb folttal gazdagabbak éppen a lányok. Volt persze Kirának tortázás, szalonnasütés, természetesen szigorúan kint, jó így feltöltődni. Persze a hümmögős posztomnak is van ám ok, nagy valószínűséggel nem lesz munkahelyem, ahová visszamehetnék. Sokat agyalok, mit lehetne tennem, de leginkább semmit, új főnök, megszorítások, szóval inkább a legrosszabbra számítok és biztosan nem ér csalódás. Ahogy elnézem a kollégáim az iszonytatos megaláztatások súlya alatt borsózik a hátam és egyre erősebben él az a pozitívum bennem, hogy nem is szeretnék már ott lenni, ahogy ők sem, de az embernek nem sok választása van, ha azt szeretné, hogy a mindennapi betevők, igen így érzem ezért dolgozunk meglegyen. Vicces, mert kacérkodtam a gondolattal, hogy a kevéske gyes mellett, ami még a hitelünkre sem elég, jó lenne valamit dolgozni. Egyetlen megoldás van, innen el, messzire, úgy, hogy azt azért el kell mondani, annyi esélyünk van eladni ezt a házat, mintha a Szaharában árulnánk a homokot, az ózdit meg még ennyi se. Valami fura ambivalencia folytán mégsem vagyok szomorú, valami magam által is érthetetlen életigenlés van bennem, mint amikor egy erős vihar közepette egyszer csak meglátod a szivárványt. Nincs semmi okom rá, most mégis bizakodóbb vagyok, mint bármikor, valami belső sugallat vagy ösztön azt üzeni felém, hogy minden rendben lesz, van még egy bő év, hogy az a minden rendben meg is találjon minket.