Kirával az élet...

Azt is mondhatnám, hogy furcsa. Szonja már napok óta házon kívül van és meg kell mondjam, hogy a kis kabócánk egyáltalán nem hiányolja. Sütkérezik abban, hogy végre születési sorrendjéből adódóan nem ő a kicsi, a második. Nincs aki gyepálja, nincsenek sorozatos meccsek egy-egy játékért, nincs orditozás, amihez ugye két ember(gyerek) kell. Be kell valljam nyaralok én is, nyaralunk mindnyájan. Végre emberi időben hasalhatok az ágyban a ventilátor alatt urambocsá regényt olvasva, vagy délután kettesben szundikálva. Élvezi a kicsi lány, élvezi azt a helyzetet, hogy nem kell osztoznia senkivel és semmin. Egyre inkább figyelem azt a fajta hiperérzékenységet, amit magával hozott. Ma például azért vonult el azzal a mindenki számára ismerős ikgős sírással a vacsoraasztaltól, mert macskázott és nem engedtem kézmosás nélkül az asztalhoz ülni. Ezzel ambivalensen néha meg már dagadnak az erek a fejemen úgy kiakaszt ő meg csak nevet. Persze most, hogy apjuk itthon van ő az Isten, a nagybetűs pasi, akinek csak úgy szórja a csókokat és öleléseket, igen, én meg irigykedem. Délutánonként hármasban bolondozunk a medencében, hogy aztán a teraszon elaludjon, ahogy ma is. Tele van szúnyogcsípésekkel, jól bedagadva, de hősiesen tűr, ahogy a macskacipelések ellendrukkerekénti karmolásokat is. Imádom ahogy rázza a bugyis fokhagymacikkeit. Rendkívül kitartó mindenben, minden eshetőség szerint nagy Micimackó és Pingvinrajongó lesz. Előbbi mesekönyvben, utóbbi mesefilmben. Cirka 2 hónapja olvasom neki ugyanazt a 2 Micimackós könyvet, a kb 80darabos könyvtárukból, mert  más nem jó és más mese sem, csak a szerintem csujjogató pingvinhanggal ellátott rövid és humoros pingvintörténetek, amin gurgulázva kacag. Kicsit bűntudatom is van, mert a napokban kiderült, neki mégis hamarabb kezdődik majd az óvoda, az óvónénik által előirányzott most december volt, én jövő szeptembert szerettem volna nagyon-nagyon, de lehet a középút maradt, ugyanis nem fog kitartani a szabadságom a szeptemberi beszoktatásra, konkrétan  papírra fektetve, tegnap jelent meg előttem, hogy a szabadságok utáni első munkanapom 2013. augusztus 3., tudom, hogy nagyon messze van még, de korántsem annyira, amennyire most szeretném. Valahogy az anyai szívem azt súgja, hogy ő még olyan kicsi és igenis itt a helye a szoknyám mellett, mert nem érett meg még az elszakadásra, és egyáltalán nem azért, mert én nem engedném, hanem mert ő nem enged. Tele van érzelemmel mindenki felé és azt hiszem rá lehet mondani, hogy anyás gyerek. Okos, huncut és bájos kis szeretetgombóc, de ha idegen szituációba kerül nehezen oldódik, bújik belém, lesütött fejjel és szemekkel, mint egy pici csiga a védelmező házába. Tudom, hogy nagyon várják az oviban, de félek "másodikként" nagyok vele szemben az elvárások is. Hiába testvérek ég és föld a két lányom, abban reménykedek, hogy addig még valóban sok idő telik el és tudom, hogy bátor és tündér és abban is biztos vagyok, hogy ő lesz a kakas az óvoda szemétdombján, csak ki kell nyílnia még, mint egy rózsabimbónak, amire nap mint nap egyre több harmatcsepp hullik, ezzel elősegítve a teljes virágzását. Néha azt gondolom furcsa játéka az égieknek, hogy a két lányunk ennyire az ellentéte egymásnak, mint fizikálisan, mint mentálisan, gyakorlatilag mindenben. Ezért szerethetők számunkra olyannyira mindketten. Szó mi szó, az ömlengésemből is látszik, hogy hihetetlenül furcsa számomra ez az átmeneti egygyerekes lét, még elképzelni is nehéz, hát még megélni, hogy egyikük nincs itt. Bevallom az első pár napban hihetetlenül élveztem a rám szakadt nagy szabadságot, de nagyon hiányzik már Szonja, ma éppen ezen keseregtem. Aztán eszembe jutott, hogy annyira ritka napok ezek Kirának, hogy nem kell osztoznia rajtam és másokon senkivel, hogy nem szabad hagynom, hogy csak a napokat számoljam, hogy mikor leszünk újra teljes egész. Úgyhogy felvettük ezt a szimbiózist, hogy most csak mi vagyunk, egymásnak és csak mosolygok, amikor a már jól ismerős eltanult huncutságokat látom a kis csíkszeműnél, hihetetlenül szórakoztató és pihentető vele bármi, főzni,(karfiolt rántani 40 fokba, én hülye, mindenünk tiszta panír volt, a konyha nem különben) mosni, vásárolni, teregetni, játszani, egyszerűen vele lenni, újra csibészkedni....hihetetlenül élvezem és hálás vagyok ezekért a napokért neki.

,