Mindenki lelkében dal van...

Előre bocsátom, nincs hangom, sosem volt és nem is lesz már. :) Ez azonban egy csipetnyit sem akadályoz meg abban, hogy énekeljek, néha az megtántorít, ha egy-egy videófeltételen szembesülök saját kappanhangommal, de ez az állapot csak átmeneti és fújom is tovább. Vannak dalok, amikhez emlékek kötődnek, vannak amik személyekhez. A telefonom például Carmell Lélekdonorján szólal meg, egy a kivétel, amikor Bundás hív,  akkor csemeténk kedvenc dala szól saját előadásában, a Beöltettem kiskertemet a tavasszal és zabálnivaló ahogy énekli, hogy jezedávaj. Szeret énekelni és amennyire kivehető a hamisságot nem örökölte tőlem. Kira is nagy pacsirta, édes ahogy még babanyelven lalallázik és táncol hozzá. Mert a zene és a tánc bennük még teljesen együtt él. Amikor Szonjával voltam várandós volt egy esti rituálénk, pocaksimogatás közepette, teljes relaxban elénekeltem neki a Tavaszi szélt, születése után pedig ez volt az a dal, amit belesusogva a fülébe és lágyan ringatózva gyógyír volt minden sírásra. Bundi először valami női szeszélynek tartotta, amikor aztán kikapott egy hisztis-orditós etapot, én pedig sehol, arra érkeztem haza, hogy éppen a dalunkat brummogja dedünk fülébe, akinek a sírástól vörös szemei éppen elnehezülve csukódtak lefelé. Aztán amikor újabb lakója lett pocakomnak Kira személyében, már kérdés sem volt, hogy marad a jól bevált dalocska, olykor Szonja énekelte a pocakomnak, olykor én, és ismét bevált a nyugtató dallam. Most úgy két hete, nagy közös küzdésünk van Kirával, erről majd egy későbbi postban és nehezen megy az elalvás, kerestünk hát egy újabb dalt és ő nyert, 2. hallgatásra ringatva elalszik a kezembe a zöldszeműm. 

Ezek a rituálék, ösztönből, zsigerből, anyai érzésekből születtek, aztán találkoztam a következő történettel és a könnyekig meghatott. Ilyenkor néha azt érzem, persze csak pillanatokra, hogy sokkal, de sokkal közelebb kellene élnünk a gyökereinkhez, a természethez, mert akkor sokkal mélyebbre látnánk önnön magunkban is.

"Kelet-Afrikában van egy törzs, ahol a gyermek megszületésének idejét
nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától
számítják.
E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő
anya először gondol majdani gyermekére. Az anya, amikor úgy érzi,
eljött az ideje, hogy gyermeke legyen, elvonul az erdőbe, és
magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja
gyermeke énekét.

Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujába, és megtanítja az
éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyereket.
Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának
énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik
a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel
köszöntik a gyermeket.

A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a
dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik
neki, amikor valami baja esik, ezt éneklik győzelmek, szertartások,
felavatások alkalmával vagy a házasságkötési ceremónián. Amikor élete
végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a
dal."

Jack Kornfield: A lélek éneke.