Néha elgondolkodik az ember azon....

Így kezdődött

A lányok trambulinja

hogy mennyi mindent képes befolyásolni és hogy mennyi mindent nem. Eljutunk a holdra, mellesleg most Szonja is odakészült csakis rózsaszín űrhajóval és persze azzal a célzattal, hogy letörjön belőle egy darabot. Aztán mégis vannak olyan helyzetek, amikor rájön az ember arra, hogy valóban picike porszem abban a gépezetben, amit valahol máshol mozgatnak. Hiszem, hogy mi is részei vagyunk, ha valami nagyon elromlik, mert egyszer minden és mindenki megbosszulja azt, ha nem vigyázunk rá. Miről beszélek, a tegnapról. Ami semmivel sem volt más, mint minden szombat, egy nagyot aludtunk mindannyian ebéd után, irgalmatlan volt a párás hőség. Aztán, úgy hat körül beborult az ég, lengedezett a szellő. Kihasználva a nálunk már menetrendszerűnek mondható viharok előtti kicsi hűst kimentünk az udvarra. A lányok bugyiban, hintáztak, ugráltak, krétáztunk és még szedtem egy tál őszibarackot, hogy csemegézzünk a vihar alatt. Akkor még nem gondoltam, hogy ezek lesznek az utolsó őszibarackok a fáról. Az első nagy esőcseppeknél még kint bolondoztunk, aztán visítva-nevetve szaladtunk be a házba. Szürke volt minden, de eső nem esett, a konyhában álltam, amikor valami iszonyatosan elkezdett kopogni, mint amikor köveket dobálsz a bitumenre. Jég volt, kisebb nagyobb, minden irányból és olyan mennyiségben, hogy a csatorna nem tudta levezetni. Álltam a nappali ablakában és arra vártam mikor törik be, közel harminc percen át szakadt a jég, olykor esővel kísérve. Aki ismer, tudja nem vagyok egy beszari alak, de folyamatosan arra kellett koncentrálnom, hogy ne vegyék észre a lányok, mennyire aggódom és félek. Aztán vége lett, ment tovább, tarolva mindent. Kimerészkedtem, a nap már bújt elő a felhők mögül, a levegő 18!!fok volt, amikor bejöttünk még 35. Előjöttek a szomszédok is, mindenki kérdezte kinek mekkora a kár. A lányok gumicsizmában hordták a jeget, ők élvezték, mi meg anyukámmal sepertük a bokáig érő levéltengert, a sarat. A garázstetőnk oda és, hogy mekkora ereje volt, a szigetelést össze-vissza csapkodta a házon. A gyümölcs és Bundi féltve őrzött  virágai oda, a fáink, mint az őszi lombhulláskor. A még éretlen gyönyörű körtéinken 100 forintosnyi lyukak, mára már hull és rohad az egész, a barack is. Mindössze fél óra, fél óra tehetetlenség várva, hogy mikor lesz már vége. Mi még szerencsések voltunk, de kérdem én, mi ösztönözte arra a katasztrófavédelem főnökét, hogy kijelentse nem jelentős a kár? Talán az, hogy köszönve a sorsnak és a fentieknek nem halt meg senki? Szép csemetekertek és szőlők vannak a környékünkön, sok családnak egyetlen megélhetése a mezőgazdaság és abból semmi nem lesz már. Nem lesz szüret, nem lesz aratás. Nem lesz medence és sokaknak tönkrement az autója vagy nincs a házukon tető és sajnos nagy részüknek szerintem biztosításuk sincs. Ma este újra jött a vihar és amit én eddig csodálattal bámultam, mára már félek tőle. Mint ahogy azt az elején is írtam, most szembesültem vele először, hogy milyen picike porszemek vagyunk és olykor mennyire kiszolgáltatottak.