Mondhatnám úgy, hogy összes végtagja bemondta az unalmast. Lassan két hete bekapcsoltam Mancinkat és se a billentyűzet, se az egér nem működött. Rögtön lecsapott rám aztamindenitmilesz velünk gép nélkül érzés. Belém hasított az is mi lesz a sok fényképpel, lementett blogommal amit Pató Pálosan úgy gondoltam, hogy majd előhívatom, majd kinyomtatom. Pánikhangulatban annyira nyomogattam a bekapcsoló gombot, a lányokkal egyetemben, hogy beesett a gép belsejébe...Wáááá körtelefonok, segítő kezek, ötletek ötletek hátán, gép alá fekvő kollégák, de Manci meghótt. Az ítélet kimondatott, halógödör megásatott, miszerint Mancink mehet az örök pcmezőkre, ahol már egyetlen egy bájt sem fáj. Manci csendesen porosodott az asztalon, mély sötétségben. Ma beszéltem az egyik pc doktorral, akik már csak a halál beálltát tudta megállapítani. Kérdezi mi van Mancival, mondtam neki, hogy megvárjuk apjukot aztán száműzzük. Ahogy eszembe juttatta, (fura azt hittem élni sem tudok nélküle és két hét alatt elfelejtettem). Mondom teszek egy próbát leszedtem az oldalát, egy tollal benyomtam a bekapcs gombot és lőn. A mi drága jó öreg Mancink felébredt a hibernációból és duruzsol. Megsimiztem, megtörölgettem és megköszöntem neki, hogy két hétig nem volt jó. Tényleg megköszöntem, mert valljuk be a virtuális világ átszövi az életünket, mindent meg tudunk nézni, mindent, de mindent megtalálunk. Jó volt kicsit nem tudni minderről, megnézni a buszindulást a megállóban, lesni a felhőket, hogy milyen idő lesz, esténként az ágyon végigdőlve olvasni. Azt hiszem Manci egyfajta példamutatásnak szánta ezt a két hetet...sikerült neki...de azért örülök, hogy magához tért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése